Magyarország legkisebb, nagypályás csapatot működtető településének polgármestere kikötötte végrendeletében, hogy utódai sem szüntethetik meg a labdarúgást Keléden.
„Amíg én itt vagyok, lesz futballcsapat Keléden. De még azután is! A mi családunkban éjszaka, csendben halnak a férfiak, fel kell készülni bármire. Beleírtam hát a végrendeletembe, hogy ha én már nem leszek, a kelédi sportegyesület akkor is még legalább ötven évig köteles benevezni a bajnokságba.”
Erős kezdés Feiler Ferenc Miklóstól, Keléd polgármesterétől, de ebben a faluban mi nem erős?! Erős az önbizalom, erős az összefogás, a helyi savanyítóüzemben erős az ecetes cseresznyepaprika és az üveges pepperoni. Egyedül a mobilhálózat nem túl erős, legalábbis a Vas megyei kisközség felé vezető úton, amikor próbáljuk hívni az autóból néhány tanácsért Orosz Zsoltot, a Futballkutató blog szerkesztőjét, aki tavaly decemberi bejegyzésével ráirányította figyelmünket Kelédre. Miután a 36 lakosú Borsod-Abaúj-Zemplén megyei faluban, Keresztétén 2019-ben bedobták a törülközőt, a 2015-ös népszámlálási adatok alapján a 77 lakosú Keléd maradt Magyarország legkisebb, nagypályás futballcsapatot működtető települése. Az említett cikk helyi forrásokra hivatkozva pedzegeti, hogy ebben az összevetésben talán európai viszonylatban is első a celldömölki járáshoz tartozó helység, amin egyébként némiképp csodálkozunk. A maroknyi kelédi nép híres büszkesége azt diktálná, hogy ne elégedjen meg Európa meghódításával, hanem bátran mondja ki: ilyen hely a világon nincs még egy.
És valószínűleg ez igaz is, hiszen a Vas megyei III. osztály sárvári csoportjának 10. helyén, Szergény, Izsákfa és Sótony mögött végző, ám Rábasömjént, Jákfát és Kenyerit megelőző Kelédi HKSZSE (Hagyományőrző Kulturális Szabadidő Sportegyesület) játékoskeretéhez az MLSZ-adatbank szerint 31 játékos tartozik, ami globális csodát sejtet. Hiszen a statisztika szerény számításunk szerint azt jelentené, hogy a faluban Ilonka nénitől a most született Pötyikéig átlagosan minden két és feledik lakos futballozik. Persze erről azért nincs szó, mert bár a kezdő tizenegyből általában négyen-öten helybeliek (köztük a településvezető két fia, Feiler Miklós festő és Feiler Ádám falugondnok), sokan csatlakoztak az együtteshez a szűkebb-tágabb környékről, többségükben futball nélkül maradt helyekről. Ilyen sajnos országszerte egyre több akad, 2000 és 2021 között 546 csapatot veszített a nagypályás felnőtt férfi labdarúgás; amíg az ezredfordulón a települések 59 százalékán zajlott szervezett futballélet, tavalyra az arány 43 százalékra apadt. Vas megyében a vonatkozó időszakban – az országos átlagnak megfelelően – 24 százalékkal csökkent a csapatok száma, és a folyamatnak egyelőre nincs vége, a falubeliek újabb környékbeli visszalépésekről tudnak (tény, a sárvári csoportot legutóbb a Mesteri és a Nemeskocs nem tudta befejezni).
Keléd példája éppen ezért kivételes és ösztönző. Feiler Ferenc Miklós állítja, a Magyar Labdarúgó-szövetség költségátvállalási kedvezményei miatt a csapatot fenntartani az önkormányzatnak csupán évi 400–500 ezer forintjába kerül, igaz, a szinte önálló cégként működő településen mintha minden egyszerűbben menne, mint másutt. A gyakorlatilag önellátó, a lakosság jelentős részét közalkalmazottként foglalkoztató falu a zöldségfeldolgozó, savanyító üzemének és a kiterjedt mezőgazdasági tevékenységnek köszönhetően teljesen saját lábán áll. A polgármester szavaival szólva: „Megszűnt az az állapot, hogy azt kell mondani néha, valami elfogyott. Ha valamelyik háznál nincsen uborka, semmi vész, hozzuk a sajátunkat.”
Nemcsak uborkájuk van azonban a kelédieknek, hanem saját kis falusi ponyvaszínházuk is, a dermesztő hangzású Vérkő Színpadon az utóbbi időben még a Nemzeti Színház színművészei is vendégszerepeltek. Valamikor létezett a közelben egy Vérkő nevű település, ennek állít emléket a kialakított pódium a futballpályánál. Illetve legyünk pontosak: a Bolla Károly Sporttelepnél. A valamikori cigánytelep helyén, a volt cselédmajor mellett, árnyas fák között megbújó játéktér ugyanis az egykori legendás gólkirály, később még legendásabb kocsmáros, „Kari bácsi” (1933–1998) nevét viseli. Az oldalvonal mögött felállított pozdorjalapon stilizált, dadaista beütésű portré idézi meg a Vasas-drukker büfés vonásait, aki helyett egyébként lehetne a kelédi pálya névadója akár a valamikori futballrajongó báró is. Kari bácsinál kétségtelenül kacifántosabb lenne valamennyi alkalommal buchenrodei és tavarnoki Haupt von Buchenrode Herbert báróra hivatkozni a sportpálya említésekor, ám semmiképp sem kevésbé indokolt.
Mielőtt Herbert báró testcseleit részleteznénk, ugorjunk vissza egy nemzedékkel Keléd úri világában, hiszen az ódon kúria előző birtokosa, liptószentiváni Szent-Ivány Egon (1878, Bélád–1964, Rio de Janeiro) is nagy sportkedvelő hírében állt. Nem teljesen a szokott értelemben, legalábbis, ha hihetünk az egykori uradalmi kertész lányaként sok furcsaságnak tanújává lett Bajner Anna írásos visszaemlékezésének. Egon nagyságos úr különös szokása volt tudniillik, hogy hiányos öltözetben végezte kertbeli tornagyakorlatait, és ha az arcpirongató jelenségre sor került, a jól nevelt kertészlánynak néha a tekintetét sem maradt ideje elfordítani. „Papa korán reggel gyakran vitt fel virágokat a kastélyba, egyszer csak látja, hogy a bokrok között egy meztelen férfi fut keresztül. Azt hitte, káprázik a szeme, amikor felismerte az alakban Egon nagyságos urat. A rádió hajnalban közvetítette a tornát, amit ő hűen követett. Néha azt mondták, hogy fussanak mezítláb a vizes fűben. Neki nem kellett biztatás, már szaladt is. Az inas pedig az erkélyen várta lábfürdővel.”
A felettébb savanyú, humortalan ember hírében álló Egon báró kastélyát ritkán keresték fel vendégek arisztokrata körökből, kiváltképp miután neje, Podmaniczky Malvin bárónő gyengélkedni kezdett. Pedig lányuk, az apja rideg természetét öröklő Ilonka kortársak szerint messze földön híres volt szépségéről, talán ennek is köszönhető, hogy a kelédi birtokon végül csak rátalált buchenrodei és tavarnoki báró Haupt von Buchenrode Herbert, és meg is kérte a kezét. A sorokpolányi családban 1923-ban született ifiúr a futball iránti szenvedélyével is megfertőzte Kelédet. Soponyai Ferenc emlékei szerint a közkedvelt kúriatulajdonos nemcsak a birtok népével volt közvetlen és barátságos, hanem a szép nem képviselőivel is – gyakran a felesége rovására.
„Herbert báró félig-meddig már átvette a birtok irányítását. Nagyon barátságos ember volt, néha Sorokpolányba is átrándultak futballozni. Derék gyerek volt, olyan kétszáztíz centi, a falu elején leszállt a kocsiról, és minden házhoz bekiabált, szervusz, Ilonka, szervusz, Mariska… Ha a báró marad, akkor itt megváltozott volna a rendszer. Az esküvőre a szegényebbek is meg voltak hívva, igaz, külön ültek. Ottan nem volt kivétel urak meg falubeliek között. Sokáig laktak itt Ili bárónővel, 1948-ban mentek el, a báró készülődött nyugatra. Együtt futballoztam vele egy szezonban, jobbszélsőt játszottam. A kapust lefogta a báró, én pedig a másik sarokba becsavartam a labdát. Örömömben futottam be középre, de a báró hirtelen felkapott, és a hóna alatt vitt tovább.”
Három évvel azután, hogy a hórihorgas Herbert báró kényszerűségből örökre elrobogott motorkerékpárján Kelédről, megalakult a település első szabályos futballcsapata, és be is nevezett a celldömölki járási bajnokságba. Az első virágkor 1967-ig tartott, ekkor a létszámgondokkal küzdő csapat feloszlott, következett a helyi labdarúgásban negyvenöt évnyi Csipkerózsika-álom. Ezalatt a kelédi futballtörténelem rekonstruálásában segédkező helybeli forrásaim, Mizda Jenő 62 éves hegesztő-drukker, Péter István 62 éves festő-kapus, Szilvágyi János 55 éves ezermester-kapus, Balogh László 60 éves állattenyésztő-söprögető és persze Feiler Ferenc Miklós 65 éves polgármester-csatár kénytelenek voltak más környékbeli települések csapataiban játszani vagy nekik szurkolni.
Ám a vasi vidéken, ahol még abból is presztízskérdést csinálnak, hogy a kelédi vagy a hét kilométerre eső jánosházi dohánybolt tart-e tovább nyitva, a 2012-es újrakezdés igazi hőstörténetnek számított (Erdélyi János filmrendező dokumentumfilmet is szentelt a témának). Büszkeségét nem leplezi a település feje: „Roppantul dagasztja a mellünket, ha a környező településeken azzal a tudattal járhatunk-kelhetünk, hogy nálunk van futball. Nem titkolom, nekem a környékbeliek irigysége szinte önmagában megéri, hogy a csapatot működtessük. Amikor tíz éve elkezdtük, az első, Nemeskocs elleni meccsünk előtt a korábbi jánosházi tanácselnök, Kiss István végezte el a kezdőrúgást. Ő volt az, aki annak idején hajtogatta nekünk: »Meg kell érteni az idők szavát. Muszáj belátni, Keléden vége a futballnak, és lassan magának Kelédnek is vége.« Mondanom sem kell, aztán a végén csak Kelédre temettette magát Pista bácsi.”
