Felsőpáhokon tizenegy év után állt össze a csapat – a világbajnok sportolók és válogatott futballisták nevével fémjelzett eseményen kiderült, a hőskorban szerdáig tartott a vasárnapi csapatünnep. Nyári záró állomásához ért a zempléni Hátsó füves futballmentő túrával párhuzamosan, a zalai vidéken futó Újra a pályán programsorozat.
Porszemek táncolnak a szennyeskosárra vetülő napsugárban, az ablak mögött a szomszéd kiskertjének paradicsomültetvénye piroslik, a néma öltözőben álmos nyugalom honol – nem szűrődik be a távolabb eső pálya meccslármája sem. Gyűrött tescós zacskó a padon, a fogason Chicago Bulls-baseballsapka, a linóleumpadlón hanyag összevisszaságban hevernek a levetett edzőcipők.
A felsőpáhokiak udvariasan átengedték a vendég Zalai Főnixnek a komfortosabb hazai öltözőt. A zuhanyzóból zubog a meleg víz, ami nem kis eredmény, ha abból indulunk ki, hogy a helyi csapat már régen feloszlott. Meccs híján itt tizenegy éve nem volt szükség se bojlerre, se öltözőre, se pályára.
Ehhez képest mindhárom tökéletesen üzemel. A rendszeresen gondozott játéktér zavarba ejtően sima, a bokacsapdaként megmaradt két-három gödröcskét pedig az előzékeny pályamunkás figyelmeztetésül mészponttal rajzolta körbe, majd néhányan a kezdés előtt még biztonsági homokbélést is töltöttek a mélyedésekbe. Az egyedi padokkal, piros irodaszékekkel és fa gyúróasztallal berendezett öltözőben nincsen külön fürdőhelyiség, a hamisítatlan futballeklektikát tükröző, hófehér, vajszínű, halványkék, világoskék és barna darabokkal kicsempézett zuhanyzó része a szobának. Ha valaki szereti a megyei bajnokságok világát, otthon érzi magát a falak között, ismeri, látta már a szívet melengető díszleteket százszor, ezerszer. A budapesti riporternek pedig – aki az egyeztetett pályaszéli interjúk előtt, az első félidőben a Zalai Főnix vendégjátékosaként a pályán is bizalmat kapott – szinte terápiás jelleggel szolgál a felsőpáhoki futballmiliő, a felszabadult játék, az öltöző csendje, a falat díszítő régi csapatfotók látványa.
A Felsőpáhok SC utolsó játékoskeretének névsora kint maradt még a parafatáblán, a kirajzszegezett papíron a név mellett minden sorban lakcím, emailcím, telefonszám szerepel. Fontos kordokumentum ez is. Tíz-egynéhány év alatt nagyot fordult a világ, a közösségi média zsizsegő platformjaihoz képest az email lett a régivágásúak pergamenje, a modern csapatszervezők szemében az elfáradt levelezőlisták a postagalambok korát idézik. A felsőpáhoki futballélet kifulladásának dátumát statisztikák nélkül is meg lehetne fejteni a postafiókok szolgáltatóit böngészve: kilenc freemailes, négy citromailes, négy gmailes, egy vipmailes és egy keszthelynetes emailcímet használt az utolsó játékosgeneráció.
A lakcímek tanulmányozása is érdekes, hiszen az amatőr labdarúgás legalsóbb osztályait ismerve ma már ritkaságszámba menne a felsőpáhoki együttes valamikori lokálpatrióta összetétele: a huszonöt fős keretből tízen helybeliek voltak, öten a szomszédos Alsópáhokról jártak át, a többiek pedig két személy kivételével a közeli városokból, Keszthelyről és Hévízről verbuválódtak. Ami az akkori tagokat illeti, az ismétlődő vezetéknevek arra utalnak, hogy ezen a mintegy hétszáz lelkes településen is apáról fiúra szálló hagyományként, testvérek, unokatestvérek, rokonok által űzött családi sporttevékenységként élt a labdarúgás.
Hogy lesz-e, lehet-e jövője a felsőpáhoki futballnak, erősen kérdéses.
Ösztönzést, reményt, hitet és nem utolsósorban emlékezetes közösségi élményt ad az augusztus utolsó szombatjára megszervezett újjászületési ünnep, amely méltó zárása az Újra a pályán néven meghirdetett kezdeményezés nyári programsorozatának.
Az elhivatott zalavári szervezőpáros, Hegedüs Enikő és Szabó Zoltán a Hátsó füves futballmentő túra zempléni vidéken futó futballszociológiai kísérletének mintájára vágott bele a megszűnt zalai csapatok felélesztésébe, és az öt állomás tapasztalata alapján nyugodtan kijelenthető, a koncepció a Kis-Balaton térségében is működött, a környékbeli települések egyre nagyobb bizalommal és nyitottsággal fogadták, fogadják az ötletet.
A felsőpáhoki nap abból a szempontból is megkoronázása a szétszóródott futballközösségeket összehozó eseménysornak, hogy a keszthelyi környék sportkultúrájának elkötelezett ápolója és krónikása, Iglódi Endre közbenjárására rangos vendégek sora is részt vesz a mérkőzés mellett futballtörténeti kiállítással, főzéssel, pódiumbeszélgetéssel, zenés mulatsággal színesített programon. A Népsportot, majd a Nemzeti Sportot 1981 óta tudósító, nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett, március óta a Magyar Olimpiai Akadémia elnöki tisztségét betöltő ügyvéd meghívására és felkérésére Nagy Bálint közlekedésért felelős államtitkár nyitja meg az eseményt, a faluba érkezett Paksy Tímea kilencszeres világbajnok kajakozó, Keczeli Bianka világbajnok futócéllövő, Nagy III János, a Videoton korábbi 16-szoros válogatott labdarúgója, Rácz László, a Zalaegerszegi TE egykori góllövő csatára, Galántai Tibor, a Haladás és a ZTE valamikori középpályása is, a mérkőzést pedig a bíróvá vedlett Páli Attila volt ZTE-csatár vezeti. És természetesen itt van velünk a zalai mozgalmat kezdettől tevékenyen segítő „fővédnök”, a 28-szoros válogatott ZTE-hátvéd, Péter Zoltán.
„Ha csak annyi lenne a program eredménye, hogy a pályát rendbe hozzák, már az is örömteli fejlemény, itt azonban többről van szó – mondja az 1986-os mexikói világbajnokság résztvevője. – Újra a pályán lehetnek azok, akiknek sokat jelentett a felsőpáhoki futball, összegyűlnek az oldalvonal mellett a régi szurkolók, családtagok. Ha a térdem alkalmas lenne, én is szívesen beszállnék, ahogyan két éve még egy ittenihez hasonló falusi helyszínen alkalmam nyílt egy csapatban játszani fiammal, Péter Péterrel. Először és talán utoljára. Szóval szívesen jövök, ha hívnak a szervezők, az idén nyáron csak egy alkalmat hagytam ki. Nem gondolom azonban, hogy önmagában ettől az élménytől újra benevez a bajnokságba a csapat, elmúlt az az idő, amikor a fiatalok természetesen belenőttek a futballba. Több a sportág, megváltoztak a szokások, szűkebb a merítés, a tehetségeket meg elviszik az akadémiák.”
Igazi családi sportünnepnek lehetünk részesei a forró augusztusi délutánon: a pálya melletti sátorban tablókon, fényképeken elevenednek meg a térség emlékezetes falusi futballpillanatai, a felfújható ugrálóváron visongva csúszdáznak a gyerekek, az üstben rotyogva fő a vadpörkölt. Hegedüs Enikő hol itt, hol ott bukkan fel, helyére igazítja a szélben felborult paravánt, kedvesen kínálja ásványvízzel a díszvendégeket, útba igazítja a mosdót keresőket. És amikor bokros teendői között adódik egy szusszanásnyi szünet, értékeli kérdésünkre a nyári programsorozat tapasztalatait, beszél az ösztönző élményekről, a növekvő érdeklődésről.
Péter Zoltán mellett kiemeli a korábbi ZTE-csapatkapitány Kocsárdi Gergely védnöki támogatását, valamint a zalai vidékhez kötődő Herczeg Miklós tizenkétszeres válogatott csatár segítő részvételét: a pacsai akadémián nevelkedett, később egyebek mellett a Győrben, a Sopronban, az Újpestben, a Honvédban és a Lombard Pápában játszó futballista az egeraracsai állomáson meglepve és szeretettel köszöntötte egykori példaképét, Lázár Lászlót, akinek a játéka, karaktere Dióskálon töltött gyermekévei alatt igazodási pontot jelentett neki. Körvonalazódnak a zalai kezdeményezés folytatásának a tervei is, ha a szervezők szándékán múlik, az Esztergályhorváti, Zalaszabar, Egeraracsa, Zalavár, Felsőpáhok sor még az ősz során újabb helyszínekkel bővül.
Nem titkolt szándék, hogy a pozitív energiákat egyesítve közös nevezőre kerüljön a zempléni és a zalai mozgalom, sőt a Hátsó füves futballmentő túra – Tukacs László és Tukacs Nikolett segítségével – elinduljon a szatmári vidéken, a fehérgyarmati járásban is. Az országos nyitás szempontjából jelképes üzenetet hordoz, hogy Felsőpáhokban a Zalai Főnix vendégjátékosaként pályára lép Ringer István, a Zempléni Főnix csapatkapitánya, a Hátsó füves futballmentő túra társszervezője is.
„Látjuk, hogy jó kezekben van a zalai programsorozat. Talán a legerősebb pozitív visszajelzés nekünk, hogy a zempléni mozgalom mintát szolgáltatott, és tőlünk függetlenül elindított egy hasonló sorozatot az ország másik felében a megszűnt falusi csapatok felélesztésére – foglalja össze tapasztalatait a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója. – Bár eredetileg nem volt ilyen deklarált célunk, a zempléni nyomán született zalai program reményt ad arra, hogy esetleg máshol is szárba szökken valami hasonló kezdeményezés. Nemrég a Hátsó füves-fotókiállítás kolozsvári bemutatóján beszélt Péter László szociológus arról, hogy miként köszöntek vissza valamikor a futballcsapatok nevében az államszocializmushoz kapcsolódó kifejezések, majd a rendszerváltás után a vadkapitalizmus szürke időszakának cégnevei. Milyen érdekes lenne, ha egy nap felfigyelnének arra, hogy a kétezerhúszas években furcsa mód megszaporodtak a Főnix nevű csapatok… A Főnix-család egyre bővül, immár elindult a Bekecsi Főnix is, formálódik a Szatmári Főnix, a Zempléni Főnix nevében pedig meghívtuk testvércsapatunkat, a Zalai Főnixet Sátoraljaújhelyre, hogy a Hátsó füves-kiállítás megtekintése után egy meccsel kössük szorosabbra a barátságot.”
A felsőpáhoki pálya környéke megtelt élettel, ezen a napon összesereglettek asszonyok, gyerekek, sőt még a sánták is: Daróczi Daru István, a sorozat előző, zalavári napján megsérült zalaszabari játékos térdig gipszben kanyarodik ki kerekesszékével az oldalvonalhoz, ahol mellette éppen három lelkes felsőpáhoki kislány buzdítja a falu csapatát, zászló gyanánt az alkalomra nyomott, Újra a pályán feliratú pólót lengetve. Odabent, a harctéren a ZTE U15-ös csapatához tartozó Horváth Hunor tizenéves korosztályától a 60+-osokig minden nemzedék képviselteti magát, az újjászületési meccsen a játék a fő, a 7–1-es Zalai Főnix-győzelmet mindkét fél a helyén kezeli.
Ezúttal nem várható olyan mámoros diadalünnep, amelyről a lefújás után benépesült Főnix-öltözőben mesélnek a régiek hangos nevetések közepette. Mert bizony a hőskorban megesett, hogy kissé elhúzódott a vasárnapi meccs utáni mulatság, és az éjjel-nappali időtlen boldogságban átöltözni sem jutott idő: a Zalavár futballcsillagának szerdán szóltak kollégái a munkahelyén, hogy nadrágja alól kilóg még a sportszár.
„Itt több mint tíz éve nem volt rendes meccs. Ennek ellenére a pályát nyírjuk, gondozzuk, és jó látni, ha a gyerekek időnként kijárnak rugdosni a labdát – értékeli a helyzetet Prótár Richárd Krisztián, Felsőpáhok polgármestere, a csapat 1990-es évekbeli kapusa, aki reggelenként újságkihordóként, nap közben településvezetőként és falugondnokként, kora este mezőgazdászként dolgozik. – Hogy miért szűnt meg a csapat? Több okot lehet találni. Az egyik a modern világ talán. A fiatalokat lefoglalják a technikai eszközök, más az érdeklődésük. Mindennek örülni kell már, ami kimozdítja őket, mert a közösségépítésnél nincs fontosabb. Régebben természetes volt, hogy a fiúk, a férfiak a futballcsapat bűvkörében éltek, aztán idővel a fiatalokat elvitte az internet és az öregek is valahogy érdektelenebbek lettek. Őszintén szólva én már annak is örülök, ha motorozni összejönnek a fiatalok a pálya mellett.”
Fociper Felsőpáhokon címmel jelent meg figyelemre méltó cikk a Zalai Hírlap 1998. március 25-i számában Bóbics László tollából. A Nemzeti Sport zalai tudósítója, az Újra a pályán mozgalom elkötelezett és hatékony segítője huszonöt éve még egészen más okból utazott a felsőpáhoki futballhelyszínre: érzékletes riportban göngyölítette fel a Legfelsőbb Bíróságig jutott pert, amelyet a pálya szomszédságában lakó, a kertjébe átszálló labdák miatt felháborodott Baranyai László indított az önkormányzat ellen. A felperes képviseletében a cikkben ügyvédje, Kálóczi Zsuzsanna nyilatkozott: „A dolgok nagyon messziről indulnak. Alsó- és Felsőpáhok még közös tanáccsal rendelkezett, amikor Baranyaiék megvették a telket. Azért költöztek Székesfehérvárról Felsőpáhokra, mert Baranyainé gerincfájdalmai miatt rendszeres látogatója a hévízi fürdőnek. Választhattak volna más területet is, de csendes, nyugodt környéknek tűnt akkor ez a rész. Az építkezést követően hosszú ideig nem volt probléma, ám 1993-tól megszűnt a béke, a falu a városkörnyéki bajnokságban indított egy labdarúgócsapatot, s ettől kezdve rendszeresek lettek az edzések, a bajnoki mérkőzések és az ezzel járó gondok. Mint derült égből a villámcsapás, úgy érték Baranyaiékat a szomszédságban zajló futballesemények, és az azokkal járó kellemetlenségek. Húztak egy védőhálót ugyan a kapu mögött, ám így is nagyon gyakran a család házának tetején, a veteményeskertben vagy éppen a tujákon landolt egy-egy célt tévesztett lövés. S a mai napig egyetlen fillért sem térítettek meg a családot ért kárból. Éppen ezért a sportegyesülettel és az önkormányzattal is perben állunk. Arról nem is beszélve, hogy a kár mellett rendszeres a birtokháborítás. A kerítésen átugrálva, olykor illemhelynek használva a területet jönnek-mennek az arra illetéktelenek. Vagyis a pálya, pontosabban annak a működtetői tönkretették Baranyaiék korábbi nyugalmas életét, és a házban is komoly károkat okoztak. Az anyagi károkon túl idegileg és fizikálisan is nagyon tönkrementek. Szerettük volna békében megoldani ezt a problémát, de sajnos nem sikerült.”
A felsőpáhoki futball sértettjei egy ideig egyszerűen eltették a kertjükbe szálló labdákat. A gyakorlatról így beszélt a jogi képviselő: „Ez nagyon régen volt. Az elején bizonyítékként bevitték a labdákat a bíróságra, ám később valamennyit visszaadták. Kérésemre most leegyszerűsítették a dolgot, csak abban az esetben kapják meg a labdát a tulajdonosai, amennyiben aláírnak egy hivatalos papírt, hogy birtokháborítást okoztak, s a labda a telek vagy a ház mely részére esett, és ott milyen kárt okozott. Hogy mi lenne a megoldás? Baranyaiékkal együtt úgy látom, hogy a nagypályás futballt meg kellene itt szüntetni, játszótér vagy kispályás foci nyugodtan lehetne, ami nem zavarná a család nyugalmát.”
Kívánságuk teljesült, a környék békéjét és a háttérben magasodó tuják épségét rég nem fenyegetik a kapu fölé szálló labdák. Ezt a meccset végül mindkét fél elvesztette: Baranyaiék időközben más településre költöztek.
A felsőpáhoki mérkőzés után a pódiumbeszélgetés résztvevőit kértük rövid értékelésre.
Paksy Tímea, kilencszeres világbajnok kajakozó: „Jó alkalmat jelent a futballmérkőzés arra, hogy összejöjjenek a falubeliek, találkozzanak, megismerjék egymást. Én kézilabdás családból származom, a foci nem áll hozzám közel, de jó néhány évvel ezelőtt a dunavarsányi edzőtáborban előfordult, hogy egy ott tréningező futballcsapatot »megkajakoztattam«. Nem sok sikerrel, a fiúk a hajó egyik oldalán szálltak be, a másikon gyakorlatilag borultak is a vízbe.”
Keczeli Bianka, világbajnok futócéllövő: „Egy ilyen eseménynek óriási közösségkovácsoló ereje van. Nem beszélve arról, hogy a sport önmagában személyiségfejlesztő hatású, segíti a kitartást, növeli az akaraterőt, a monotóniatűrést.”
Rácz László, a Zalaegerszegi TE korábbi csatára: „Edzősködtem néhány kisebb csapatnál, futballbíróként pedig sokat forogtam a járási első és másodosztályban, ismerem a közeget. Hogy milyen emlékek fűznek játékvezetőként Felsőpáhokhoz? Mindig is jó pályája volt, a csapat pedig korrekt társaságnak számított.”
Nagy János, a Videoton korábbi 16-szoros válogatott labdarúgója: „A Videoton után játszottam Várpalotán, Keszthelyen, Lajtaújfalun, az osztrák Neufeldnél, megfordultam Gyenesdiáson. Tapasztaltam, hogy egy jó futballcsapat mennyire össze tudja tartani egy település lakosságát, közösségét.”
Galántai Tibor, a Haladás és a ZTE korábbi középpályása: „Játszottam jó ideig osztrák alsóbb osztályban Fraknónádasdon, vagyis Rohrbach bei Mattersburgban. Ég és föld volt a különbség a magyarországi és az ausztriai viszonyok között, az innen kilátogatók ámulva lesték, hogy ott egy négyszáz fős településen is villanyvilágításos, fedett lelátóval felszerelt, alácsövezett pálya működik. Úgy tudom azonban, hogy az elmúlt években Ausztriában is egyre nehezebb mozgósítani a fiatalokat, több csapat megszűnt.”
Iglódi Endre, a Nemzeti Sport tudósítója, a keszthelyi sport krónikása, a Magyar Olimpiai Akadémia elnöke: „Tapasztalatom szerint az ezres lélekszámnál húzhatjuk meg a vonalat, az alatt nehéz futballcsapatot fenntartani. Felsőpáhokot kevesebb, mint nyolcszázan lakják. Végtelenül sokra tartom Prótár Richárd Krisztián polgármester elkötelezettségét, amelynek köszönhetően itt a pályát annak ellenére rendben tartják, hogy már rég nem működik csapat.”
