(Fotók: Szabó Miklós/Nemzeti Sport)
Az amerikai filmipar ősatyjaként ismert Zukor Adolf szülőhelyén újra összeállt a csapat, pedig a helyiek szerint a futball olyan, mint a térerő: Budapesten még a pincében is maxon van, a falvakban viszont elfogy jel. A civil kezdeményezésként tavaly áprilisban indult, a sátoraljaújhelyi Hátsó füves-kiállítás vonzáskörzetében futó futballszociológiai kísérlet, a megszűnt falusi csapatokat felélesztő Hátsó füves futballmentő túra immár a 17. állomásánál tart, és Ricsén a 2023 tavaszi-nyári sorozatának záró helyszínéhez ért. A filmtörténeti zarándokhelynek számító kistelepülésen ezen a napon premier plánban láthattuk: kultúra és futball nem ellenfelek.
Hollywood bölcsőjének 2020-ban kitört az egyik lába: amióta megreccsent a ricsei csapat, a Zukor Adolf amerikai filmmogul szülőfalujaként ismert bodrogközi településen a közösségi élet is nyikorogva-féloldalasan ring. Egyszerűbben mondva hiányzik a futball.
És hogy valóban fájdalmas ez a hiány, éppen a Hátsó füves futballmentő túra ricsei napjának felemelő élményei igazolják. Ahol ilyen gondossággal, odafigyeléssel, szeretettel készítik elő a pályát, festik le a kapukat, meszelik ki az öltözőt, ahol ilyen lelkesen verődik össze több száz fiatal és öreg, nagypapa és unoka, asszony, lány és gyermek a mérkőzésre, ott a film még nem ért véget.
A dráma kibontakozását ismerjük; a játékostoborzás nehézségeit, a falusi értelmiség elvándorlását, az ifjúságnevelés néha gengszterfilmeket idéző kihívásait. Abban is igaza van Kaniczki Lászlónak, a ricsei régi nemzedék képviselőjének, hogy a futball olyan, mint a térerő: Budapesten még a pincében is maxon van, a falvakban azonban valahogy elfogy jel, csökkennek a lehetőségek.
Ha ezt a történetet a tavaly megnyílt Zukor Adolf-emlékház vetítősarkában, az egykori falusi mozi megmaradt székein hátradőlve figyelnénk, itt váratlanul elsötétülne a kép, és éles váltással következne egy bevágás Sisa Tibor díszvendég pályánál tartott ösztönző beszédéből.
„Abban a faluban, ahol nem járnak templomba, ahol nincs iskola, ahol nincs kocsma, abban a faluban, ahol nincs focicsapat, ott a való világ el fog tűnni. Én egy négyszázötven fős nógrádi településről, Ipolytarnócról jöttem, édesapám alapító tagja volt nálunk a labdarúgó egyesületnek. A helyi csapat a múlt évben megszűnt. Kínunkban csikartuk magunkat, és kitaláltuk, hogy összeszedjük a kisgyerekeket, hogy legalább ők focizzanak. Ne engedjétek el itt se! A labdarúgás sokkal fontosabb, mint gondolnánk, a jövő generációjának a való világa.”
Az 1873-ban született Zukor Adolf tizenöt évesen, nincstelen árva fiatalként vándorolt ki Amerikába, ahol egy szőrmekereskedés gyakornokaként vetette meg a lábát, majd szépen lassan felépítette korszakos filmbirodalmát. A Paramount Pictures alapítójaként a legnagyobb sztárokkal dolgozott, sikerei csúcsán cégbirodalma a filmipar minden szegmensét uralta, saját színészeivel forgatott saját stúdióiban, saját forgalmazású filmjeit vetítette saját mozihálózatában. A gyökereit nem felejtő, Ricsét 1928-ban a ma is álló Juhász-kúttal megajándékozó mágnás irodájában visszaemlékezések szerint ez a felirat állt: „Nem elég magyarnak lenni, tehetség is kell hozzá.” Az anekdota szerint ehhez rendszerint hozzáfűzte halkan: „Nem elég magyarnak lenni, de segíthet.”
Százhárom évesen, ebéd utáni szendergés közben érte a halál. Az öreg ricsei futballisták ma csak mosolyognak földijük amerikai meséjén, a helybeli Zukor Adolf-csárdában húznak egyet habos Borsodijukból, és röhögve vezetik fel a maguk happy endjét: „Mi ebéd előtt fogunk meghalni, a pályán…” Végül a meghalásból nem lett semmi, újjászületésből annál inkább, az ütős ricsei csapat hajtós meccsen 4–1-re legyőzte a Zempléni Főnixet. A Zukor-idézetet áthangolva mondhatjuk úgy is, hogy egy nehéz sorsú település felvirágoztatásához nem elég a futballcsapat, de segíthet.
„Az az érzésem, hogy a mi programunk olyan, mintha egy film forogna” – kezdte köszöntő beszédét Pisont István, aki Sisa Tiborhoz hasonlóan visszatérő játékosa a Zempléni Főnixnek, a nyitott öltöző szellemiségét képviselő missziós vándorcsapatnak, amelyben ezen a napon bemutatkozott Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője is. A 31-szeres válogatott egykori kispesti klasszis így folytatta: „Ha Zukor Adolf látná a Hátsó füves futballmentő túrát, akkor szerintem filmben gondolkodna. Ő néhány dollárral indult Amerikába, én 12 ezer forinttal kerültem annak idején Gádorosról Pestre. Belelöktem magam a nagyvilágba, hogy álmaimat valóra váltsam. Merjetek ti is nagyot álmodni!”
Ebben a műfajban Ricsén nehéz újat mondani. Ahol a filmesek új zarándokhelyének számító emlékházban a Titanic, a Forrest Gump, a Keresztapa vagy A Gyűrűk Ura plakátja díszíti a falakat, nem kell magyarázni, milyen csodák születhetnek egy bátor ricsei fiú álmaiból.
A bodrogközi zsidó család sarjaként született, Amerikát meghódító hollywoodi ősatya magyarul is megjelent, A közönség sohasem téved című önéletrajzi könyvében így emlékszik vissza a kalandos kezdetekre: „Egy magyar faluban születtem, Ricsén, ahol édesapám a két kezével épített fel egy kis boltot. Édesanyám segítségével üzemeltette, mert ahhoz, hogy megéljünk, a közeli földeket is művelnünk kellett. De az édesapámra már nem emlékszem, mert egy nap felemelt egy nehéz dobozt vagy hordót, és átszakította az ütőerét. Az otthoni ápolás nem segített, végül orvost hívtunk, aki vérmérgezést állapított meg nála, majd nem sokkal azután édesapám meghalt.”
„Édesanyám, aki egy rabbi lányaként tanult asszonynak számított, magára maradt a hároméves bátyámmal, Artúrral, és velem, aki akkor még csak egyéves voltam. Törékeny nő volt, így nem sok esélye lehetett arra, hogy egyedül vigye a boltot és gondoskodjon a földekről. Ezért apám halála után nem sokkal újra férjez ment. Már kisfiúként éreztem, hogy nem képes kiheverni apám halálát. Nyolcéves voltam, amikor ő is meghalt.” […]
„Az Árvasági Hivatal nem közvetlenül nekem adta a pénzt, hanem a bátyámnak, aki akkor épp a Berlini Egyetemre járt. Én mindössze egy Berlinbe szóló jegyet kaptam, valamint egy kevés zsebpénzt, amiből épphogy ennivalóra futotta. Miután a bátyám megvette a jegyet a gőzhajóra, az összeg maradékát átváltotta amerikai pénzre, így lett negyven dollárom, meg valamennyi apró. A negyven dollárt bevarrtuk a mellényembe, és a bátyám a lelkemre kötötte, hogy addig nem vehetem le és nem nyúlhatok a pénzhez, amíg Amerikába nem érek.”
„Lelkiismeretesen betartottam az utasításait, a mellényem még Castle Gardenbe érve is rajtam volt, ahol a bevándorlók partra szálltak. Amint Amerika földjére léptem, szinte újjászülettem. A hátterem ismeretében az Olvasó megértheti, hogy nem üres frázisokat használok, amikor azt mondom: a levegőben éreztem a szabadság illatát.”
A szabadság illatát a futballban manapság leginkább eldugott falusi pályákon lehet érezni, ahol kevésbé fertőznek a modern sport vírusai, ahol a természetes környezet, a nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyomány, a játék őszinte szeretete felülírja a pályázati pénzek csalfa motivációját vagy a műfüves műfutball fejlődéskényszerét. És itt megint visszhangoznak a fülünkben Sisa Tibor kendőzetlen szavai, amelyek a ricsei hangszórókból megtöltötték a pálya terét, a lelkeket, a gyermekek képzeletét…
„Tűz nélkül sehova sem fogunk jutni. Azt mondják, a focihoz három dolog kell. Fej, láb meg szív. A fej, hogy gyorsan döntsél, olvasd a játékot. A láb, hogy legyen technikád, jó helyre passzolj, fussál. De akkor mi a szív? A szív jelkép. A motiváció, az akarat jelképe. Maga a tűz. Hányszor mondjuk, hogy tűz van valakinek a szemében? A szerbeknek igazuk lehet. Ők úgy tartják, hogy a lábat meg lehet tanítani, a fejet meg lehet tanítani, de a szívet nem. A szívet nevelni kell. Napról napra, évről évre. Hosszú folyamat, amíg ösztönzést, tüzet, akaratot teszünk a gyerekbe. Szív nélkül ezt nem lehet csinálni, tűz nélkül ez nem fog menni. És úgy néz ki, mintha a tüzet elengedtük volna. Pedig tudnunk kell, hogy a tűz lentről ég. Fentről teszik rá a fát, de a nagy tűz akkor is lentről indul, mindig lentről. Szerintem mindenki érzi, hogy valami megváltozott, a focival mintha valami baj lenne. Mintha más lenne a tévében és más lenne itt, Ricsén. Hogy történhet ez meg? A szakértők magyarázzák nekünk, hogy milyen modern a játék. Kicsit talán túldimenzionáljuk, mindig felülről akarunk szervezni, felülről akarjuk megmondani, mit kell csinálni. Azt mondják, kell ide wifi! Miért kellene?! Négy tégla kell meg egy labda! És azt se felejtsük el, hogy a foci valamikor a szegényeké volt. A szegények fociztak és a gazdagok nézték. Ez most megfordult, a gazdagok fociznak és a szegényen nézik.”
Bizonyára a szegények fociztak Ricsén akkor is, amikor a Felsőmagyarországi Hírlap 1932. június 18-i számának furcsa tudósítása szerint rendhagyó futballünnepséget, afféle korabeli Hátsó füves-napot tartottak a faluban. A közeli városból érkező SKAC (Sátoraljaújhelyi Kényelmes Atléták Clubja) 4:3-ra legyőzte a hazai csapatot, nem akármilyen körülmények között: „A most megalakult ricsei futballegyesület az újhelyi »kényelmeseket« látta vendégül pályafelavató ünnepélyére. Volt sült hal, zsákbafutás és minden egyéb jó. Még futballt is játszottak. Győzött a SKAC minden vonalon. Több gólt rúgott, mint Ricse, és állítólag többet evett és ivott, mint Ricse. Mindenesetre jó kondíció-tréning egy ilyen kis ricsei kirándulás.”
Az biztos! Valószínűleg a rejtélyes módon a faluba keveredett afrikai ellenfélnek is az volt az 1970-es évek elején, a bűvös meccsről közös csapatkép is fennmaradt, a helytörténet különös mozzanata mélyen bevésődött a helyi emlékezetbe. Az idősebbek ma is izgatottan mesélnek a falu népének álmélkodásáról, a legtöbben korábban még fényképen sem láttak fekete embert, a Budapestről érkezett afrikai vendégdiák-együttes háromnapos látogatása csodaszámba ment.
A nagy napon két teljes mérkőzést játszott le Ricse. Délelőtt az európai földrész képviseletében Györgytarló csapata érkezett 37 kilométerről bajnoki mérkőzésre (0:0 lett a bodrogközi Eb-döntő), délután pedig a pályára futó afrikai futballisták kápráztatták el a ricsei közönséget, kevésbé játékukkal, mint inkább puszta jelenlétükkel. Aznap azonban a gólok a Bodrogba és a Földközi-tengerbe fulladtak, a falusi vb-döntő is 0:0-val zárult. Következett az esti bál a ricsei kultúrházban, amelynek részleteit már a feledés jótékony homálya fedi.
A ricsei labdarúgás nagyjátékfilmje azonban forgott tovább, a műfaj néha vígjátékra, néha melodrámára, néha a thrillerre emlékeztetett.
A Hátsó füves futballmentő túra előkészületei során Jesztrebi László, Kaniczki László, Vojtkó Péter és mások mellett Deák Béla, Deák Miklós, Deák Tibor, Deák Attila, Deák László és Deák István segített nekünk emlékeivel (ebben a faluban szinte mindenki Deák, de közülük alig akad rokon), ők elevenítették fel a településrészek között zajló alkalmi meccsek szokását is: hajdan volt külön csapata Ricsén belül Ófalunak, Újfalunak, Kígyóshomoknak, Csöbökösnek, Aljnak, Konkolynak, Vásártérnek, Pólincsnak, Almáskának és Rosszoldalnak is.
Hogy mi számít rossz vagy jó oldalnak, viszonyítás kérdése persze, főként, ha a másik fél az ősi vetélytárs Nagyrozvágy. Az ismert futballnóta ricsei átköltése a bodrogközi futballfolklór ritka kincseként őrzi a régi ellentét légkörét, egyúttal a pályán kialakult ragadványnevek emlékét, a megveszekedett Újpest-szurkoló Deák Miklós Albert Flóriánról nyert „Flóri” vagy a sziklakemény Körmöndi Zoltán Mészöly Kálmánról kapott „Mészöly” elnevezését: „Flóri, Flóri, aranylábú Flóri / Mutasd meg, hogy tudsz te még gólt rúgni / Rúgjál gólt a Rozvágy hálójába / A kapus meg foltozhat utána // A Ricse nyeri meg a bajnokságot / Deák Miki a gólkirályságot / Mészöly lesz az év labdarúgója / a járásiból kiesik a – Nagy-roz-vágy!!!”
„»Szépen húznak!« – motyogta maga elé cserejátékosunk a pályát figyelve, mire a körülötte lévők csodálkozva néztek rá. Megbolondult ez? Az ellenfél vezet három góllal, a játékosok küszködnek, mint a fene. »Miről beszélsz, öreg?« Ő meg se rezzent, felmutatott az elszálló madárcsapatra: »Galambász vagyok, bocs.«”
A ricsei labdarúgás történetét bemutató kamarakiállítást a helyi kupakincsekkel kiegészítve a pálya mellett lehetett megtekinteni a Hátsó füves futballmentő túra alkalmából. A szöveget Orosz Zsolt, a Futballkutató blog szerkesztője, a Zempléni Főnix tagja készítette el, ebből itt rövid kivonatot közlünk.
„Ricsén a helyi fiatalokat összefogó szerveződések már az 1910-es években megindultak. A sportélet szervezett formába terelése vitéz Záhonyi Ferenc állomásvezető nevéhez kötődik, aki elöljáróként 1913-ban alapította meg a ricsei futballegyesületet, melynek intézőjeként is tevékenykedett. Az egyesület vezetésében hosszú éveken keresztül vállalt vezető szerepet Sipos István tanító és Üveges Gyula férfiszabó, de lelkes munkájukat támogatta a község számos sport iránt elkötelezett lakosa is.”
„A magas fasor ölelésében elhelyezkedő pálya végleges kialakítása az 1950-es évekhez köthető, ez a korszak jelentette a térség labdarúgásának első virágkorát, a ricsei játékosok és szurkolók emlékezetében legfőképpen a Nagyrozvágy elleni parázs összecsapások pillanatai maradtak meg.”
„Az 1960-as években a helyi termelőszövetkezet segítette a csapatot, ám a Bodrogközre jellemző első nagy elvándorlási hullám az 1970-es években a települést is elérte. Az 1980-as évek időszaka számít a ricsei labdarúgás újabb fénykorának, a csapat folyamatosan a megyei II. osztály mezőnyében szerepelt. A rendszerváltás évei megtorpanást hoztak, a szövetkezeti rendszer megszűnése érzékenyen érintette a sportkör működését, ezért a település vezetői átszervezték.”
„A Ricsei Nagyközségi Önkormányzati Sport Egyesület 1997-ben alakult meg, az első szezonban meg is nyerte a Zemplén-körzeti bajnokságot a két nagy rivális, Vajdácska és Hercegkút előtt. A klub alapításának 90. évfordulóján, 2003-ban átadták az előírásoknak megfelelő és teljesen felszerelt, új öltözőépület. A sportelnöki pozíciót ekkor Fegyó Sándor látta el, majd őt követte a sorban Jesztrebi László, akinek vezetése alatt egy újabb – máig utolsó – bajnoki címet szerezték meg a körzeti versengésben.”
„A fiatal keret játékát sokan méltatták. Vojtkó Péter játékosedző tevékenysége idején az amatőr futballban kevéssé jellemző sokpasszos taktikát honosította meg, amelyet a nagyrészt helyi labdarúgók kiválóan sajátítottak el. Az egyesület történetének utolsó nyolc esztendeje már csendesen telt. Elmaradtak a hangos diadalok, a legalsóbb megyei osztályban Ricse többnyire a középmezőnyben foglalt helyet. A 2019–2020-as volt az utolsó végigjátszott szezonja, mielőtt a bodrogközi csapatok többségéhez hasonlóan megszűnt. A ricsei labdarúgás az idén ünnepelné alapításának 110. évfordulóját.”
A mérkőzés előtti napon – a Hátsó füves futballmentő túráról szóló riportokban szokott módon – három témáról beszélgettünk a házigazda település első emberével. Vécsi István, Ricse polgármestere szót ejtett a futballemlékekről, a mindennapi nehézségekről és a kulturális büszkeségekről.
Love story. „Az egyik szemem sír, a másik mosolyog a ricsei futball nosztalgianapján. Fiatal koromra visszagondolva eszembe jut, hogy ha meccs volt a pályán, élni kezdett, megpezsdült a falu. Megmozdultak a fiatalok, barátságok születtek, színessé lettek tőle a hétvégék. Akik a településtől távol dolgoztak vagy jártak iskolába, azok is hazajöttek, mert fontos volt nekik. Ismerkedtek a szurkolólányokkal, szerelmek szövődtek a pálya környékén. Valamikor státusnak számított, ha valaki bekerült a csapatba. Több százan is összeverődtek a mérkőzésekre, talán időnként voltak annyian, ahányan manapság a nagy stadionokban összejönnek. Magam a településen nem, csak Szarvason futballoztam főiskolásként, de sok esetben azért vártam meg a városba menet az utolsó buszt, hogy még a ricsei bajnokit megnézhessem.”
Kutyaszorítóban. „Amúgy is kevés a munkalehetőség a régióban, de külön nehézség, hogy hiányoznak a képzett fiatalok. Kirostálódik az értelmiség. Aki felsőfokú végzettséget szerez, a szűkös lehetőségek miatt kénytelen elköltözni, más vidéken vagy külföldön keresi a boldogulást. Innentől kezdve minden nehezebb, az önkormányzat azonban igyekszik fejleszteni a települést. Jómagam 1958-ban születtem, a mi időnkben 640 gyerek járt a ricsei iskolába, manapság 230. Elköltöznek a családok, elöregedik a bodrogközi vidék, nem építkeznek, nem terveznek, és a változások a tömegsport helyzetét is meghatározzák.”
Van, aki forrón szereti. „Büszkeséggel tölt el, hogy sokan úgy ismerik Ricsét mint Zukor Adolf szülőfaluját. A hollywoodi filmipar ősatyjának története és a közelmúltban átadott emlékház miatt érkeztek már ide látogatók Amerikából, Lengyelországból és Írországból is. Bár a covid-időszak visszaesést jelentett, a Zukor Adolf Művelődési Ház impozáns színháztermében rendszeresen tartunk kulturális rendezvényeket, járt nálunk mások mellett a Kassai Thália Színház, a Budapesti Operettszínház és a Miskolci Nemzeti Színház társulata is.”
Ringer István régész, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója a Bekecs, a Prügy, a Sárospatak, a Szerencs és a Hercegkút korábbi csatáraként végigfutballozta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály mára szinte nyomtalanul eltűnt zempléni csoportjának pályáit. A Hátsó füves futballmentő túra társszervezője a helyszínekről személyes hangú emlékrovattal jelentkezik.
„Ricse. Bodrogközi oroszlánbarlang, a megyehárom örökös bajnokesélyese (s alkalmanként a megyekettő kiesőjelöltje, de kiesni csak az tud, aki oda feljut, nekünk ez elérhetetlen cél), jó talajú pálya, tágas öltöző, s a leghosszabb idegenbeli túra a szezonban. Csupa olyan dolog, amiért megéri útra kelni vasárnap délután. A hazai csapat ráadásul a Barcelona stílusában focizik, ezt írta a megyei napilap – nekünk meg olyan a mezünk, mint a Villarrealnak (ezt csak én gondolom hozzá). A stílusunk viszont saját, nehezen definiálható műfaji határokkal. A meccsen sajnos korán megsérülök, csere lesz? kérdezi a spori, nem, csak lemegyek, cserénk nincsen. A vége – nem csak emiatt – tisztes vereség. Ricse a bajnokság végén feljut (hogy aztán rögtön ki is essen) mi pedig rendületlenül tömörítjük a középmezőnyt. Amíg van mezőny, aztán marad a nosztalgia.”
A Hátsó füves futballmentő túra 2023 tavaszi-nyári sorozata Ricsén véget ért. A 2022. áprilisában indult, immár a tizenhetedik állomásánál járó társadalmi-kulturális futballmisszió azonban a tervek szerint folytatódik, miközben szívünkön viseljük a zempléni mintára szervezett Újra a pályán zalai kezdeményezés és a Zalai Főnix útját is. Köszönjük a társadalmi segítők, így a hűséges játékvezetők, az alkalmakra börtönmúzeumi gyermekfoglalkozással kitelepülő és a fogvatartottak munkájából kézműves emlékplaketteket készítő Sátoraljaújhelyi Fegyház és Börtön, valamint az Újhelyi Múzeumbarát Kör közreműködését.
Ami már biztosra vehető: szeptember 9-én Sárospatak mellett, a harminc éve használaton kívüli tanyai pályán Apróhomok–Zempléni Főnix mérkőzés zajlik majd (a hazai csapat a helyi tehenészet, a GEO-MILK Kft. dolgozóiból verbuválódik), szeptember 16-án pedig a Baranya megyei Felsőszentmártonban éled újjá a megszűnt együttes. Itt az ellenfél Albert Flórián szülőfaluja, a Hátsó füves országjáró riportsorozat 2015-ös nyitó helyszíne, Hercegszántó futballcsapata lesz. A programok részleteiről a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni.
