A hetvenes évektől megszervezett Kalotaszeg Kupa a többségében magyarok lakta erdélyi tájegység falvait lenne hivatott összefogni, az egykori tizenhat csapatos bajnokság azonban mára hatszereplőssé olvadt. Utazás egy majdnem fél évszázados, alternatív, nagypályás futballbajnokság nyomában.
„Na, ezt kerestük” – nézünk össze Mirkó Pista fotós kollégával, amikor a patakra keresztülfektetett villamossíneken át kilépünk a faluvégi futballpályára Mérán, a Kolozsvártól alig tizenöt kilométerre eső, világzenei csűrfesztiváljáról is nevezetes településen.
A hepehupás, minden irányba lejtős-gödrös domboldali gyep mögött birkanyáját hajtja a juhász, a kapura rugdosó magyarvalkóiak mögött lovak legelésznek.
Megérkezik a partjelző is, kisebb csoportosulás támad körülötte, Lidl-szatyorból árulja száz lejért a hozott stoplist.
Minden kapus így kezdi: végy egy jó cipőt!
Win-win szituáció: a vevő elégedetten mosolyog…
…az eladó önfeledten emelget.
Az új cipőben a kapott gól sem fáj annyira.
Mérán nem ismernek elveszett labdát. Ha kell, a vízelvezető csatornából hozzák vissza.
Hamisítatlan faluvégi romantika: egy csokor ízlésesen kombinált igazi és művirág, elegánsan kettéosztva a málnaszörpös és a vodkás üvegbe.
Megérkeztünk, rátaláltunk a leghátsó füvesre.
Romlatlan terepe ez a tiszta falusi futballvilágnak, nem piszkolta be hordalékával a fejlett labdarúgás sáros folyama.
Az erdélyi Kalotaszeg Kupa alulról szerveződő, kisebb-nagyobb megszakítással 1973 óta megrendezett, őszi-tavaszi rendszerben bonyolított torna a tájegység falusi csapatainak.
Nem zavarják egymás köreit a kalotaszegiek és a Kolozs megyei futballszövetség illetékesei, teljes a „mezítlábas liga” függetlensége.
A 200 lejes (13 500 forintos) csapatonkénti nevezési díjból, valamint a sárga lapokért fizetendő 5 lejes (335 forintos), a piros lapokért kiszabott 20 lejes (1340 forintos) büntetésből éppen kijön a bírók juttatása, az ellenfél vendégül látása pedig ezen a vidéken természetes.
A fiatalok elvándorlása, a települések elöregedése a növekvő játékoshiányban mutatkozik meg: noha a kétezres évek közepén még tizenhat csapat szerepelt a kupán, ma már csak hat falu vesz rajta részt – mint Péter István főszervezőtől megtudjuk, Mákófalva tavaly nyáron, Bogártelke a télen lépett vissza.
Hazajött BMW-jével a budapesti gyrosárusnál dolgozó falubeli, a kék öltönyben felbukkanó egykori mérai csapattársat elismeréssel fogadják régi barátai.
Apáról fiúra szálló, elpusztíthatatlan hagyomány.
Régi aranyköpéseken mosolyognak a szurkolók. „Nappal szembe nem megy, Sanyi bácsi…” „Mit bánom én, oldjátok meg valahogy, akasszatok egy embert a nap elé!”
„Tizennégyes sporttárs, tűrje be, legyen szíves!”
A nyelvi sokszínűség sajátos mintáját szolgáltatja a meccs, amelyen magyar, román és cigány szó furcsa összevisszaságban keveredik.
Előfordul, hogy ugyanaz a játékos egyik csapattársához magyarul, a másikhoz románul szól. Amennyire érzékeljük, a méraiak körében több a magyar hang, a magyarvalkóiak viszont szinte csak románul beszélnek.
Kemény az élet Mérán.
Kézben tartja a meccset: a bíró itt hozzászokott, hogy emberrel, állattal egyaránt szót kell érteni.
Spori, te melyik meccset nézed?!
Pályaszéli idill. Ki tudja, látunk-e még falusi futballt ennyire valóságos, időszerűtlenül eredeti hátsó füvesen…
Ezen a vasárnapon teljes fordulót rendeznek a Kalotaszeg Kupában, három mérkőzéssel: Méra–Magyarvalkó, Magyarkapus–Szucság, Kalotaszentkirály–Nyárszó. Mérán végig sem tudjuk nézni a drámai meccset (az 5–5-ös végeredmény hírét utólag halljuk), igyekeznünk kell az ötven kilométerre eső Kalotaszentkirályra, kezdődik a helyiek Nyárszó elleni rangadója.
A futball nemzedékről nemzedékre szálló örökség a kilencven százalékban magyarok lakta, népművészetéről, zenei örökségéről, varrottasáról is híres településen.
„Magam is játszottam a Kalotaszeg Kupában, sohasem felejtem, 1986-ban éppen a nagy rivális Kőrösfő ellen nyertük meg – eleveníti fel személyes emlékét Póka András György, Kalotaszentkirály polgármestere. – A két település vetélkedése túlmutat a sporton, ami részben a hasonló körülményekkel, a magyarok többé-kevésbé egyező arányával is magyarázható. Hogy ki vezet most? Úgy érzem, településfejlesztés terén kissé elhúztunk…”
A Felszeg Gyöngye néptánccsoport 21 éves üdvöskéje, a kalotaszegi felszegi táncrend mestere, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem harmadéves vegyészmérnök hallgatója, Póka András Kristóf a Kalotaszentkirály középpályásaként az első félidőben kis híján gólt fejel Nyárszó ellen, a labdát a léc alól kell kipiszkálni.
Nem sok híja volt…
Hiába, igen jó a nyárszóiak kapusa.
A polgármester fiának lenni előny vagy teher a szentkirályi csapatnál?
Nekem a pályán kell bizonyítanom, hogy ez nem szempont.
Van-e rokonság a futball és a néptánc között?
Legfeljebb annyi, hogy mindkettőt szeretni és gyakorolni kell, ha vinni akarod valamire.
Családi hagyomány a tánc?
Nálunk mindenki ügyes benne, de énrám a táncot és a futballt is tatám, Póka György ragasztotta. Mellesleg a fellépéseken hordott priccses nadrágom anyai nagyapámtól, a 96 évesen ma is kicsattanó egészségnek örvendő Péter Páltól való.
Bemutatná néptáncos öltözéke többi darabját?
Felnőtt legény viselet az enyém, a már konfirmált, de még nem nős férfiak ruhája. Hozzá tartozik a csizma, a vászoning és a bujka mellett a kalap, amelyről az árvalányhaj és a bokréta a házassággal kerül le.
Mit gondol, a dédapja nadrágját a dédunokája is hordja még?
Mi a néptánccal adni szeretnénk, megmutatni, hogy a hagyományőrzés vagány dolog. Ebbe beleszülettünk, és ha dédunokáimról nem is tudok nyilatkozni, saját fiamat, lányomat szeretném majd ennek jegyében nevelni.
Kellemetlen szél fúj, elkél a meleg kabát. A helybeli öregek csak legyintenek: „Fiú, jegyezd meg: a kalotaszegi ember nem fázik. Csupán érzékeli a hideget.”
„Na, fiúk, még csak hármat, aztán hadd savanyítsanak!”
A szünetbeli 1–1 után a kalotaszentkirályiak egyik támadásukat öltik a másikba, addig-addig cifrázzák a mintát, míg újabb négy gólt varrnak be. Úgy is mondhatjuk, ezen a napon 5–1 a kalotaszegi táncrend.
A meccs után irány Bánffyhunyad, a térség központja, kalauzunk a Kolozsvár felé vezető főút oldalán fekvő takaros házhoz igazít. Lila-fehér sál, zászló, dísztányér és Újpesti Dózsa-dresszek a lilára festett falon (a megfakult kilencest állítólag maga Törőcsik András viselte valamikor), a Csüdöm családban a színválasztás elvi kérdés.
Csakúgy, mint a kötődés a kalotaszegi vidékhez: a nyolcvanas évekbeli CFR-játékos, Csüdöm Ferenc bábáskodott a Kalotaszeg Kupa újjáindulásánál, testvére, az 1963-ban született Csüdöm István Bánffyhunyadon Tractorul néven csapatot szervezett, az ő fia, Csüdöm Norbert pedig a kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola és Szórványkollégium, valamint a Bánffyhunyadi Elméleti Líceum testnevelő tanáraként gondoskodik az erdélyi sportkultúra ápolásáról, mellette a környékbeli utánpótlás-nevelés misszionáriusa, a kalotaszentkirályi KTE alapító-edzője és a kolozsvári Dribli Erdélyi Gyerekfoci Klub trénere.
A jó kiállású fiatalember saját statisztikával jelzi a folyamatokat: vele együtt 110 magyar gyerek született 1987-ben Bánffyhunyadon, közülük tudomása szerint ketten maradtak a környéken.
Közrejátszik az elvándorlásban a térség központjának számító város életminőségének és etnikai viszonyainak változása, nevének hallatán ma már sokaknak előbb ugrik be az otrombán pöffeszkedő cigánypaloták látványa, mint a 13. században épült református templomé. A Ceausescu-korszak népességpolitikai intézkedéseként kialakult Bánffyhunyadon kívül a helyi cigányság saját iskolával, önálló igazgatással működő telepe, a Bólik, az innen induló, Nyugat-Európában meggazdagodott lakosok kezdtek el beköltözni a városba, a család hatalmát a sokemeletes álkastélyok tornyaival, külső díszeivel, a rájuk illesztett Mercedes- vagy Audi-jelekkel igyekeztek érzékeltetni. A legtöbb óriásépítmény láthatólag lakatlan, az időnként külföldről hazajáró vagy éppen az udvar mögötti kalyibában tengődő gazdák célja pusztán a reprezentáció, és az sem szempont, hogy a giccses palotákat befejezzék (ebben rossz nyelvek szerint közrejátszik, hogy az építés alatt álló házakra kedvezőbb adófeltételek vonatkoznak).
Néhány éve Csüdömék Vágóhíd utcai családi otthonára is szemet vetettek a cigányok, ám előzőleg a környékbeli román és magyar tulajdonosok titkos megállapodást kötöttek, hogy nem adják el régi házaikat. Elég volt azonban egyetlen szomszédnak megszegnie az alkut, és beigazolódott a Csüdöm Istvánnal egyezkedő vevőjelölt fenyegetése: „Vagy most adja el a házat a megbeszélt áron, vagy jövőre annyiért, amennyit mondok.” A makacskodásnak meglett a böjtje: a családi ház az eredeti összeg negyedéért kelt el, ma szürkén összegányolt, félkész palota magasodik a helyén. Az egykori magyar tulajdonos pedig a város másik végében felépített családi házban él, kárpitosként vonja be aranyhuzattal megrendelésre a cigánypalotákba szánt, külföldről hozott, firenzei stílbútorokat.
Visszatérve a futballhoz: testvéréhez hasonlóan Csüdöm Istvánt is várta a kolozsvári CFR 1981-ben, ám egy kis híján tragédiába torkolló vonatbaleset közbeszólt. Máig nem tudja, hogy kiesett, kiugrott vagy kilökték a szerelvényről, mindenesetre a vágány menti betonfal mögé zuhant. A súlyosan megsebesült 18 éves fiatalemberre másnap hívta fel a figyelmet bőgésével egy tehén, a tehervonattal kórházba szállított fiún életmentő műtétet hajtottak végre, két hétig kómában feküdt, elmondása szerint csak sportolói előélete adott erőt a felépüléséhez. Később az orvosi tiltás ellenére futballozott, sőt játékvezető is volt, ami különösen a rendszerváltás után bizonyult veszélyes feladatnak: a Ceausescu-rendszer felbomlása után a rendőrök már nem biztosították a mérkőzéseket, az indulatoknak nehezebb volt gátat szabni.
Érdemes azonban még lejjebb ereszkedni a családfán. Csüdöm István apja, Csüdöm Ferenc a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Bánffyhunyad legendásan kemény edzője volt, egykori tanítványa, Lakatos András nyugalmazott iskolaigazgató máig emlékszik a csapat első román tagjainak adott, tört nyelven kiizzadt utasításaira.
A környéken nagy tiszteletnek örvendő pedagógus Bánffyhunyad Csebernye nevű szegletében, a gémeskút menti pályán rugdosta a labdát gyermekként, mosolyogva idézi fel az Egeres és a Jegenye elleni szikrázó mérkőzéseket és mára anekdotává szelídült történeteket. Így például a jegenyeiek szegénységére és békaevésére utaló pályaszéli csúfolódás esetét („Énekel a béka a jegenyén”), amely után bizony gázra kellett taposnia a felugráló játékosokkal elinduló bánffyhunyadi csapatbusz sofőrjének.
A kedves futballemlékekről átkanyarodik a szó fajsúlyosabb témákra, az igazgató úr aggódva emlegeti a minisztériumi statisztikát, amely szerint a tíz éve regisztrált 4.3 millió beiskolázott gyerek helyett ma már csak 2.9 milliót tartanak számon az országban, és a mennyiségi tendencia párhuzamban áll a minőségivel. „Meggyőződésem, hogy szánt szándékkal züllesztik a tanügyet. Nem akarnak gondolkodó embereket, csak szófogadó, befolyásolható szavazókat.”
Öt kilométerrel arrébb, Ketesden folytatjuk kalotaszegi barangolásunkat. Csodálatos nyelvezettel és egy erdélyi irodalomtanár szilárd világlátásával írta meg Czondi Árpád személyes emlékein keresztül a kalotaszegi futball történetét. A 69 éves sportember falujában mutatja meg nekünk a szekrényében őrzött ősi zöld-fehér csapatzászlót, a megfakult fotókat és füzetbe írt kéziratait. Az alábbiakban Czondi tanár úr visszaemlékezéséből, a Kalotaszeg Kupa története című kötetből válogattunk részleteket.
„Virágoztak az alma-, a körte- és a szilvafák, derűs, víg tavasz volt, és boldog gyermekzsivaj töltötte be a kertet. Ó, Istenem, milyen messze van a sok régi tavasz és nyár!
Hogy is kezdjem el, ami elmondhatatlan, hogy is mondjam el? Meg lehet-e írni, hogy ki ne hagyjak valami szépet, értékeset? Meg lehet-e írni a labdarúgás örök nagy szerelmét? Elmesélni, hogy volt egy táj, volt egy falu, volt egy kert…
Egy kis falu, Kalotaszeg, Alszeg vidékének egyik faluja, Ketesd a helyszín. Döng a labda a Szügeten. Már a Varga-csorgónál hallatszik. Boldog vasárnap délután van. Onnantól már rohanunk. Lesz meccs! A nagyok futballoznak. Piros-fehérben az akkori ketesdi csapat. Tóbis bácsi, a boltos is ott van egészen az erdő oldalában. Onnan nézik. És a tiszteletes úr is, Ady Elemér. Sok-sok néző. És mindig győztek a fiúk.
A gondolkodó felnőtt elmosolyogja, de megmaradt, megőriztük nyelvünkben. Szüget egyenlő pálya. Itt tanultunk futballozni, s a haza szeretete is itt, ekkor ivódott belénk először. Aztán felszántatta a régi rendszer, mert ellenséget látott benne, mert jobban esett úgy a hatalomnak, ha eltüntet egy játszóteret a föld színéről, sok gyermek örömforrásának színhelyét.
Az utolsó vizsgám után, egy boldog májusi napon jutott eszembe 1973-ban a Kalotaszeg Kupa gondolata, s az államvizsga alatt mind jobban kiteljesedett. Sütött a nap, s én azt hiszem, egyedül lehettem a Filológia kar épületének balszárnyában az egyik teremben. A nyitott ablakon szinte beért a terembe a terebélyes, nagy platán. Eszembe jutott annyi osztályfőnöki óra útravalója, a cél, a pálya, az elhivatottság, a Kós Károly-i eszme s hitvallás: »Ezt jegyeztem fel egyszerűen, a földet és a népet, melyet vállaltam, ezt a kalotaszegi világot, mely cserébe engem vállalt testvéréül, s akinek mindazt köszönhettem, ami bennem emberi és művészi érték.«
Sokasodtak a barátságos mérkőzések is a 60-as évek végétől, gondoltam, milyen szépen összefogná falvainkat a sport is. Fejlesztené a labdarúgást, s erősítené a barátságot. Éltetni kell a Kalotaszeg-tudatot most, amikor a nyelv kezd elgazozni, a nép kivetkőzni az öltözékéből, a tulipános, szőlős fakapukat felváltják a vaskapuk, a faragott fejfákat a márvány sírkövek. A sport kapocs lenne, ami hozná maga után a kulturális összefogást is.
1973… Templomozás után, ebéd után felhúztam a zászlót is. Nagyapámtól kértem egy szép szál fenyőrudat, s arra tettem. Ott lengett büszkén, szabadon, s milyen jó lesz, gondoltam, lelkesíti a közönséget a mi zászlónk, a zöld-fehér lobogó.
Gyönyörű, ünnepi volt a pálya… de nem sokáig lehetett az. Mert miután lenéztem 3 óra után, mikor már a szentkirályiak megjöttek, ott volt a pályán a milicista. Belekötött a zászlóba, mondván, hogy vegyük le onnan azt a »rongyot«. Az nem rongy, az a mi zászlónk, mondtam.
Levettem, és megcsókoltam. A Petőfi-sorra gondoltam: »A nagymajtényi síkon letörött a zászló.«
1985… Idáig jutottunk a Kalotaszeg Kupával. A titkosrendőrségre. Magyar a magyarnak, ember az embernek lett farkasa ezekben az időkben. A vádról most édesapámtól értesültem, aki felkeresett, meglátogatott Ballán november 20-án. Pontosan ő sem tudta, miről van szó, csak hogy keresett a milícia, hogy Hunyadon a ketesdi fiúkat is vallatták. Keresni fognak engem is.
Azt hiszem, attól kezdve árnyékként követett a titkosrendőrség s az izgalom. Izgatott, mert nem tudtam, mi lehet a vád. Féltem a család miatt is: Fradi-, Újpest-zászlók, karácsonyok, újévek, himnuszéneklések nálunk a kántálás befejezésekor. Ez volt a szokás évtizedek óta. Amit lehet, magamra vállalni, ez járt az eszemben. Mert volt úgy, hogy hívattak régebben felnőtt, idős embereket is a rendőrségre, amiért Újévkor, éjfélkor, amint az lenni szokott, a nép el szokta énekelni az egyházi, református himnuszt (Tebenned bíztunk), a magyart és a székelyt.
A kapunál elvették a személyazonosságimat, aztán sokáig várakoztattak. Benn, mikor leülhettem, ott is sokáig. Én voltam csak egy darabig az üres szobában, s nem tudom, honnan hallottam a kínzástól ordító hangokat, sikolyokat. Valóság volt, vagy csak felvétel? Vajon része volt ez is a megfélemlítésnek?
Három pasas vallatott. Én az ablakkal szemben ültem. Kezdték: Én szerveztem egy kupát. Na, gondoltam, ez a baj. Kicsit megálltunk. Mondom, igen, az újság is közölte. (Az Ifjúmunkásban mindig úgy jelent meg, hogy A Dacia égisze alatt. A szerkesztőknek így kellett tenniük, hogy ne legyen bajuk.) Olyan barátság kupa ez, fiatalokat egybefogó, összetartó. Nem is ez a baj, mondták. Hanem, hogy augusztus 4-én volt egy meccs Zsobokon. – Igen, én vezettem, mondtam. Mindenki elégedett volt. – Idézte tovább a feljelentőt: Utána ivászat, szórakozás következett a bolt előtt Zsobokon…, s egy ketesdi csoport Horthy-dalokat énekelt, s Magyarország himnuszát. S az, aki megkezdte s irányította az éneklést, a csapat edzője, vagyis én voltam.
Azonnal jött a gyors reflexem a hazugságra. Ott se voltam. Ekkor aztán kiabálni, ordítani kezdett a köpcös kopasz. De én mondtam, hogy száz és ezer tanú van rá Zsobok, Hunyad és Ketesd helységekből. Én vezettem a meccset, de le a faluba már nem mehettem, mert nekem nem volt biciklim, muszáj volt vonattal menjek haza. Nem akarták elhinni, ellenkeztek, kiabáltak.
S rátértek a nevelői módszerre, a megnevelésemre. Mondták, mennyi rosszindulatú van külföldön is a szocialista társadalom, az ország ellen. Például a Szabad Európa Rádió. Itt is egyes reakciósok. Mi, értelmiségiek tartsunk össze legalább. Persze, így finomkodva rá akartak volna venni, hogy legyek én is támogatójuk. Hallani sokszor ellenséges hangokat az iskola irodájában, kocsmában, cukrászdában, stb. Szóljak nekik. Lehetek majd akkor én igazgató. Nem – válaszoltam. Hogy én a társaim ellen szóljak, azt már nem.
Milyen messze már időben az a Szüget! Igen, Szüget, mely nekünk sziget volt, gyermekkorunk boldog szigete. Csak távolodunk, távolodunk, s elhalványul minden lassan, eltűnik az időben. Elsüllyedt Atlantisz, csak ennyi volna? Csak gyermekkori álom, amit átéltünk? Eltűnt, elsüllyedt, igaz. De csak egy nemzedéknek tűnt el. Mindig jönnek mások, újak, s azoknak megmarad. A pálya élni fog…”
A Czondi Árpád visszaemlékezésében szereplő Ketesdnek már nincsen csapata, a patakparti pálya szántóföldek közé ékelődve várja sorsát.
