Fotók: Szabó Miklós/Nemzeti Sport
Archív képek: Ifjabb Réfi Ferenc, Törő Balázs és a Balatonakali SE gyűjteményéből
„Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk” – bár a falu futballéletének aranykora a múlté, a hajdan szovjet nyomásra citrusféléket termesztő Balatonakaliban minden nehézséggel dacolva tartják életben a csapatot. A Hátsó füves 2026-os veszprémi kiállítását felvezető Balaton-környéki riportsorozatot a tó partján folytatjuk.
(Petőfi Sándor: Lánggal égő teremtette… – 1843)
„Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán!” – duruzsolja Virág elvtárs a színházi díszpáholyban feszengő dunai gátőr fülébe, miközben a színpadon a narancskutatók tiszteletére rendezett operett-előadás finise bontakozik ki. A jelenet Bacsó Péter rendező A tanú című filmklasszikusából való, amelyben a magyar narancs kifejlesztével megbízott intézet díszünnepségén Pelikán kisfia óvatlanul megeszi az egyetlen darab megtermelt narancsot, így végül zakózsebből előkerült citromot szolgálnak fel kóstoló gyanánt a párthatalmasságnak, Bástya elvtársnak. Amikor aztán a savanyú gyümölcsbe harapva fancsali ábrázattal magyarázatot vár, elhangzik a szállóigévé lett mondat: „Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.”
A magyar narancs története nagyon is valós, olyannyira, hogy a magyar narancs ténylegesen citrom volt. Balatonakali határában, Ivan Vlagyimirovics Micsurin (1855–1935) orosz agrobiológus, növénynemesítő törekvései jegyében az 1950-es évek elején pártutasításra kísérleti mezőgazdasági telepet hoztak létre. Az Élet és Tudomány 1951 augusztusában Szovjet citrom Magyarországon című írásában így számolt be a fejleményről: „A szovjet példa nyomán és a Szovjetunió segítségével magyar mezőgazdasági tudósok is megkísérlik a citruszfélék termelését. […] A balatonakali üzemegység telepére ellátogatva kibontakozik előttünk, mi történt az oltványokkal azóta, hogy hatalmas szovjet repülőgépek könnyedén leszálltak velük a ferihegyi repülőtérre.”
A nép ajkán sokáig csak Micsurinnak becézett akali mezőgazdasági intézetben – amelyre a távolsági busz mai Kísérleti telep nevű megállója emlékeztet – elsősorban a citrom honosításával próbálkoztak. A feladattal a Fertődi Kísérleti Gazdaság igazgatóját, Porpáczi Aladárt bízták meg, aki azonban a Népszabadságnak adott 2016-os nyilatkozata alapján hamar felismerte az ötlet lehetetlenségét: „Az irányító szervek vezetői körülbelül annyit tudtak a citromról, hogy arról nevezték el a lószart.” És furfangosan rájött arra is, hogy a citrusmagyarosításra odaöntött pénzből nyugodtan bővítheti, nevelheti az egyébként is kitűnően termő, őshonos őszibarackfa-állományt.
A cikk szerzője, Hajba Ferenc hozzáteszi: „A tanúban szereplő jelenethez hasonló eset valóban megtörtént. A szüretre érkező pártfunnkcionárius megnyalta a citromszeleteket, elismerően bólintott, majd tetszése jeléül héjastul majszolta el az akali citromot. A mi citromunktól az imperialisták fognak savanyú képet vágni, dörmögte.” Talán ekkor történt meg az a környéken anekdotaként máig emlegetett furcsaság, hogy a magasrangú vendég látogatását felügyelő ávósok bokornak álcázták magukat, így miközben az alkalmi pódiumon zajlott a protokollesemény, a háttérben különös zöld ágcsomók mozogtak jobbra-balra.
A magyar citrom falujában azóta is kulcskérdés az alkalmazkodás az új igényekhez: a nyaralókultúra terjedésével a helyi futballéletben is egyre nagyobb szerep jutott a betelepülőknek, a városiaknak és a pesti vendégjátékosoknak. Időről időre szembesültek azzal a problémával, hogy a balatonakali talajon egyes fővárosi játékosok még a szovjet citromnál is nehezebben honosodnak meg. A nagy jövés-menésben volt olyan gyúrós-tetkós pesti menő, aki hétvégénként leutazott Akalira, élvezte a Balaton-parti dolce vitát, a meccseken kilencven percekre elforgolódott, aztán hétfőn reggel – a húzós éj után néha még a mész- és sárfoltos bokagumiját is lábán felejtve – visszaténfergett a munka világába. Aztán egyszer csak nyom nélkül felszívódott, akár a híres-nevezetes balatonakali citrus.
Mesélik, az üdülős világ kezdetén még olyan is előfordult, hogy a helyi postahivatalba nyáron az alábbi, név nélküli címzéssel futott be budapesti levél: „Nyaralóvendégnek, két kisgyermekkel”. Majd miután a hivatal visszaküldte a fővárosi feladónak hiányos címzés miatt, az illető postafordultával gondosan kiegészítette a címet: „Nyaralóvendégnek, két kisgyermekkel, sárga személyautóval”. És a kézbesítő már tudta is, merre induljon. Az 1960-as évektől meglóduló balatonakali turizmus gyökeres átalakulást hozott, a település arcának változásai tetten érhetőek azokon a ritkaságszámba menő fényképeken is, amelyeket ifjabb Réfi Ferenc talált egy kidobott íróasztal felfeszített fiókjában, majd a találaton felbuzdulva más lelőhelyeken.
Hogy csak néhányat említsünk a legérdekesebbek közül: egyik a hátlap kézzel írt szövege szerint a Magyar Királyi Vasútépítő iskola II. számú műszaki kirendeltségének csoportját ábrázolja 1921-ben vidám balatoni fürdőzés alkalmából, másik a Dörgicse–Akali vasútállomás restijének felsorakozó publikumát örökíti meg, harmadik a tóparti kemping esőálló vászonsátrait, előtérben a Dunaújvárosi Építők SE Akaliban állomásozó csónakjával.
A lenyűgöző fotógyűjtemény 1973-ban született megtalálója szép és személyes példát hoz a régi falubeli futballmérkőzések ünnepi hangulatára: „Édesapám segédmunkásként dolgozott, templomba nem járt, mégis minden vasárnap ünneplő ruhát húzott, ha itthon játszott a csapat. Tudta, hogy ez fontos esemény, neki a pálya mellett méltó módon kell megjelennie. Utána meg jöhetett a kocsma, a sörözés.”
Segített az öltözői emlékidézésben ifjabb Réfi Ferencen kívül az akali futball néhány meghatározó képviselője, így az 1954-ben született Simon István „Csárli”, az 1982-es Horváth Imre és a Budapestről ingázó, egy időben a BVSC-ben és az Újpest öregfiúkban is játszó, az akali színekben még 59 évesen is aktív Tóth Gyula. Szó esett a befagyott Balaton jegén vívott egykori csúszkálós futballcsatákról, a dörgicsei kalandról, amikor a bajnoki meccs közben elszabadult lovak elől kellett a pályáról az öltözőbe nyargalni és az olyan megmosolyogtató pillanatokról, mint a Répa becenevű játékos látványos orra bukása a porvai pálya egyik vakondtúrásában.
Gondolatban végigjártuk a csapat történetének valamennyi falusi törzshelyét a Pityke Büfétől az Utasellátón, a Hokuli Vendéglőn, a Pántlika Éttermen és a Kikötő Büfén keresztül a Cseh Bárig. A Cseh Bár a helyi körökben csak „cseh kemping”-nek nevezett partszakaszon, a ČKD csehszlovák vagongyár vállalati üdülőjében működött.
A szocialista blokk nemzetközi kapcsolatépítésének tóparti színhelye nem mellesleg kitűnő csajozóterepnek számított az akali fiúk körében, ahogyan egy helybeli az évtizedek távlatából tárgyilagosan megállapította, „ott még a legmélább balfékeknek is bombázók jutottak”. A csehszlovák szépségek illuzórikus képe a balatonakali férfiemlékezet távoli foltjaként él már csak a nosztalgikus mesékben, a valamikori vadászatok trükkjeiről azonban ma is eleven élményként beszélnek: „Hányszor megcsináltuk, hogy a német turisták eldobott Marlboro-dobozát felszedtük, teletömtük Szofival, aztán mentünk kínálgatni cigivel a csehszlovák lányokat!”
A prágai kapcsolat a balatonakali labdarúgóéletben is nyomot hagyott. A kempingben nyaraló „cseszkók” rendszeresen megmérkőztek a falubeliekkel, és olyan is előfordult, hogy a külföldi vendégek meghívására a balatonakali csapat szervezett vonatos futballkirándulást Csehszlovákia szívébe. Az említett Balaton-parti üdülőtelepen egykor könnyűszerkezetes faházak sorakoztak, ezek közül egyik később az akali öltöző külső szertáraként funkcionált.
Némi keresés után a faluban találtunk még egy megmaradt példányt a cseh kempingkunyhókból. Ma egy magánház kertjében áll fészerként, de a kilencvenes évek „zimmer frei”-aranykorában, a nyári főszezon során még ebben a nagyobb kutyaólban is hétről hétre váltották egymást a vendégek.
Van a balatonakali pályának egy érdekes sajátossága: mivel közvetlenül a 71-es főút mellett fekszik, a labda egy-egy nagyobb rúgás következtében időről időre kirepül az autók közé. Az országúti forgalom és a balatonakali futballvilág találkozása általában valamilyen nem várt eseménnyel jár. A szocializmus bambis-traubiszódás időszakában szenzációt keltett, amikor a hosszú keresztlabdával megállásra kényszerített német turistabusz utasai Coca-Colával kínálták meg a közeledő labdaszedőket. Megesett olyan is, hogy a délután négyes pesti Volánbusz böhöm kereke nemes egyszerűséggel kidurrantotta a labdát, egyszer meg egy gázpalackszállító teherautó sofőrje lazán behúzta az utastérbe az eléguruló ajándékot, dudált kettőt, aztán az akali futballnép heves tiltakozásától kísérve sietve továbbhajtott.
A rendszerváltás előtti kelet-európai autópark teljes spektrumát megfigyelhetjük azon az 1989 májusából fennmaradt 27 perces videófelvételen, amely a Balatonakali–Szigliget bajnoki mérkőzésről készült, kissé remegő kézikamerával. Persze nem csupán a Wartburgok, Ladák, Ikarusok adják a VHS-kazettáról digitalizált film érdekességét, hanem a korabeli meccshangulat, a pályát körülálló szurkolók őszinte, erőteljes és kicsit régies harsogása („Állíjja má’ ki, spori!”), a mosolyt fakasztó megjegyzések („Te, Zoli, ez NB I-es gól volt…”), valamint a percenként ismétlődő, ma már anakronisztikus látványt nyújtó hazaadások.
Feltűnik a kockákon ősz hajával, karakteres arcával Bartók István (1930–1993), a pálya névadója, az egykori vasutas forgalmista is, aki a balatonakali futballélet mindeneseként terelgette, nevelte atlétájában és rövidnadrágjában egyik ifjú játékosnemzedéket a másik után. Tapasztalt balatoni horgászként legfőbb fizetőeszköze a hal volt: frissen fogott ponttyal, keszeggel látta vendégül a csehszlovák kempingben nyaraló prágai ellenfeleket, de a már régen is kincsnek számító sportorvosi pecsétekért is így mondott köszönetet az illetékes orvosnak.
Külön emléktabló tiszteleg munkássága előtt a balatonakali öltöző előterében, amely információgazdag, izgalmas és korszerű házi futballkiállításával – mint tavalyi publicisztikánkban felhívtuk rá a figyelmet – országos szinten is ritka példáját kínálja a helyi sporttörténet méltó, arányos bemutatásának. Az értő szövegekből, szépen szerkesztett fényképekből, régi igazolásmásolatokból álló tárlathoz tartozik néhány retrómez, egy „Hajrá Akali!” feliratú, kézzel festett ősi szurkolói drapéria és egy régi partjelzői zászló is, rajta tollal írt, alig kivehető fricskával: „Hüje aki fogdossa”.
A futballtörténeti összeállítás Törő Balázs néprajzkutató, a Balaton-felvidéki Hátsó füves-riportsorozatot szakértőként segítő 36 éves sportember munkáját dicséri. A Veszprém vármegyei III. osztályban szereplő csapat kapitánya nemcsak a jelen ügyeit tartja kézben, de a múlt dolgait is: ennek ékes bizonyítéka az 1938-ban már igazolhatóan működő futballegyüttes történetének gondos ismertetője, amely kitér az 1968-ban Balatonfelvidéki Petőfi SE néven újjászervezett egyesület térségiességi szemléletére, a Ferencváros öregfiúk két emlékezetes vendégjátékára, valamint az olyan emberi részletekre, mint a közúti balesetben elhunyt Sárffy Géza búcsúztatása – az Akaliban játszó kisdörgicsei labdarúgó temetésekor a koporsót csapattársai vitték vállukon a sírig.
„Egy sportegyesület, egy futballcsapat közösségformáló szerepén kívül nem elhanyagolható az sem, amit az egyén számára a csapatsport jelent – hívta fel a figyelmet a Laczkó Dezső Múzeum munkatársa, aki a 2026-ra tervezett veszprémi Hátsó füves-kiállítás előkészítésében is tevékeny részt vállal. – A kisgyermek a pálya széléről figyeli a »nagyok« szereplését, várja a szurkolói beszólásokat, a szünetben eljátssza, ő hogyan lövi majd a gólokat – a generációk találkoznak, észrevétlenül, a maga természetes módján zajlik a belenevelődés. A kapcsolódás, a kötődés persze apai mintával, családi kapcsolatokkal könnyebb, meglátásom szerint a klubhűség apáról fiúra öröklődése eltűnő hagyománynak számít. Az akali foci húsz évvel ezelőtt a megszűnés szélére sodródott, ám a történet a településvezetés és a klub vezetőinek, motorjainak – élükön Csáji Vilmossal – munkája révén más irányt vett. Sokszoros bajnok és dobogós csapat formálódott számos magasabb szintet is megjárt labdarúgó és egy helyi mag ötvözéséből. Egy Andorka előtt vagy Domján mellett játszani, testközelből figyelni Iván mesteri megmozdulásait vagy gólpasszt adni Sárfinak – nem tipikus megyenégyes-megyehármas élmények.”
A mai futballközösség természetes erejét mutatja, hogy amikor a játékosok értesültek az ősz folyamán egyik szeretett törzsszurkolójuk súlyos betegségéről, a következő héten, Monostorapátiban összeálltak egy csapatképre és „Gyógyulj meg, Karcsi!” feliratú alkalmi transzparenssel küldtek neki biztatást.
Az öltözőépület falain egy-egy útmutató a kulturált viselkedést, a szemétmentes környezetet is finoman népszerűsíti, a generációs folytonosságot jelképező „antik” igazolások között pedig ott találjuk Törő Balázs édesapjáét, Törő Gyuláét is. Egy hamisítatlan hamis igazolást!
A Bajánsenyéről az 1980-as években áttelepedett, akkoriban még szülőfalujában is játszó fiatalember a Balatonfelvidéki Petőfi SE kötelékében saját fényképével, de idegen néven, Balka Gyulaként szerepelt. Külön érdekesség, hogy az Anyja neve rubrikába mégis becsempészték apai vezetéknevét, itt a kékkötésű fantomigazolásban a Törő Irén név olvasható. Az egykori bal középpályás tíz éve sportköri elnökként segíti a helyi labdarúgást, a pálya melletti Fék Étterem felszolgálójaként két rendelés között szaladt ki hozzánk rövid meccs előtti terepszemlére. A villámvizit arra azért elegendő volt, hogy régi Újpest-szurkolóként felidézze a Nyilasi Tibor nevével fémjelzett Fradi-öregfiúk „csatolmányaként”, meglepetésként érkező Törőcsik András balatonakali látogatását.
Ottjártunkkor éppen Pécsellyel csapott össze – és kapott ki 4–1-re – az akali együttes, ám a megyei amatőr futballéletben lassan már semmi sem az, aminek látszik: a Balatonfüred fiókcsapataként futtatott ellenfél tagjai a kezdés előtt szemérmetlenül kiáltottak „Füred!”-et „Pécsely!” helyett.
Ami a balatonakali labdarúgás mai helyzetét illeti, talán nem sértődnek meg a helybeliek, ha a gazdag múlttal összehasonlítva bevillan A tanú című film fent idézett aranyköpése: „Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.” És a hangsúly itt ironikus mellékgondolatok nélkül a záráson fekszik: „…de a mienk!” Önmagában nagy eredmény, hogy tisztességges háttérrel, felújított öltözővel, korszerű viszonyok között működik a Balatonakali SE, még akkor is, ha éppen a 15 tagú mezőnyben a 13. helyen szerénykedik.
Jelentős csapás, hogy Sárfi Dávid, a 264 balatonakali mérkőzésén 395 gólt szerző, Budapestről ingázó 39 éves csodacsatár az ősz második felét sérülés miatt kihagyta.
Ám a játékoshiányra talán az a legjellemzőbb példa, hogy amikor Iván Gyula, az elhivatott akali edző a Pécsely elleni mérkőzésen hangosan felelősségre vonta fegyelmezetlenül védekező hátvédjét, valaki odakiáltott a trénernek, inkább hagyja a francba a dolgot, mert még a végén megsértődik a srác, és nem jön el a következő héten Nemesvitára. Akkor meg hogy lesz meg a csapat…
Mögöttünk a mérkőzés közben két környékbeli gazda váltott szót a macerával járó, ám az itteniek életét sok-sok emberöltő óta meghatározó családi szőlőültetvények sorsáról. „Te fogod még csinálni jövőre?” – hallottuk a nyílt felvetést. Némi hallgatás következett, majd szűkszavú felelet: „Hát, látod, ez jó kérdés.”
Lehet, hogy újra eljön a magyar narancs ideje?
A Balaton-felvidéki Hátsó füves-terepmunkát szakértő tanácsaival és megjegyzéseivel segíti Törő Balázs néprajzkutató, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum munkatársa, a Balatonakali csapatkapitánya. A hazai pályának számító Balaton-parti településről és az elmúlt évtizedek társadalmi folyamatairól Tradíció és küzdelem címmel írta a következő kommentárt:
„A huszadik század közepéig nagyjából háromszáz (napjainkban is alig hétszáz) fős település népességét az állami gazdaságba érkező és a községben családot alapító személyek növelték, bár ez csak arra volt elég, hogy a körzetesítés kisiskolákat megszüntető gyakorlata »csupán« a hetvenes években érte el Akalit és tett lakatot a helyi iskolára. Azokban a falvakban, ahol nincs általános iskola és a gyermekek más település oktatási intézményeiben tanulnak, az ifjúság kohézióját nehezebb megteremteni; a Révfülöpre és Balatonfüredre, később a tihanyi, zánkai és füredi iskolákba járó gyermekek helyi identitása is csorbát szenvedhet ezáltal. Mégis mi lehet egy kis népességű, iskoláját is elvesztő település sportegyesületének esélye a fennmaradásért vívott küzdelemben?”
„Akali esetében a mindenre elszánt, fanatikus sportvezetők ténykedésén kívül a turizmus jelensége adja meg a választ: a hatvanas évekig a nyaralókultúrából teljesen kimaradó falut hirtelen érte el az üdülőkultúra, ami a község fejlesztését is magával hozta. Az ország számos pontján kívül a Balaton-felvidék háttértelepüléseiről is áramlottak a faluba, ugyanis számos kistelepüléssel ellentétben Akaliban (és más parti községekben) parcellázások kezdődtek, amely a növekvő munkalehetőség mellett elegendő okot szolgáltatott az itteni letelepedésre. A turizmus szerepének másik szegmensét természetesen maguk a nyaralók adják, akik nemcsak őszinte rajongói a településnek és a focicsapatnak, hanem – a valamikori gyakorlat szerint főként hamisan – számos esetben hivatalosan is igazolt labdarúgói, vezetői (voltak) a helyi sportkörnek. Az elmúlt negyven–ötven év akali focimúltjának kulcsfigurái szinte kivétel nélkül olyanok, akik nem a településen nőttek fel.”
