Fotók: Szabó Miklós/Nemzeti Sport
Archív képek: Botos Antal és Zsifkovits László gyűjteményéből
Mára egyetlen futballcsapat sem maradt a Káli-medencében – a 2026-os veszprémi Hátsó füves-kiállításra készülve az ország egyik divatos, ám társadalmi szempontból ellentmondásos térségében folytattuk a Balaton-felvidéki terepmunkát.
A becsület drága kincs, az 1980-as években, a Káli-medence összevont tsz-csapatánál nem akarták félredobni holmi olcsó kudarcért, a tapolcai ajánlatot önérzetesen utasították vissza. A mindenkori erőviszonyok az amatőr futballvilág „egyezkedési” tarifáit is könyörtelenül felrajzolják: beszélik, a jóval erősebb Tapolcai Bauxit annak idején nem győzelmet, hanem 3–0-s fájdalommentes verést ígért a falusi tsz-együttesnek a kupameccs előtt, ha hajlandó a pályaválasztói jog felcserélésével beutazni a városba. Nem kerteltek a szép sporttelepekhez szokott csábítók, elismerték, nem sok kedvük van kibumlizni a girbegurba, erre is, arra is lejtős köveskáli libalegelőre, ahol öltöző gyanánt csak egy terebélyes tölgy kínálkozott, a lombok alatti zsebkendőnyi árnyékkal. A büszkén őrzött tisztességnek ára volt: a Bauxit tagjai tudomásul vették a nemleges üzenetet, kötelességtudóan kiutaztak Tapolcáról Köveskálra, és a faluszéli göröngyök között irgalom nélkül mértek 11–2-es csapást a Béke Tsz SE együttesére.
Hogy így esett-e pontosan az epizód, netán a helyi emlékezet szőtt bele idővel néhány színes szálat, ma már nehéz kinyomozni, a járási és megyei labdarúgás népmesegyűjteménye végtelen legendárium. Az viszont tanúk által megerősített, fekete-fehér igazság, hogy egy-két évvel a tapolcai affér előtt jelentős licitküzdelembe keveredett a Köveskálon játszó csapat. Történt, hogy a tsz-sportkör szemet vetett a Balaton-felvidék rongylábú csatárcsillagára, az 1. FC Köln-játékos Klaus Allofs után Alofszkának becézett Szatlmajer Istvánra. A katonaságtól frissen leszerelt játékosnak négyszáz öl lucernaföldet ajánlott a Balatonakali, ha oda ír alá, ő azonban kikosarazta első kérőit, és inkább elment két kocsi ganéért Köveskálra. Nagy érték volt a trágya a szőlődombokon, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy a romantikus futballvilág vadkereskedelmében szinte minden fizetőeszköznek számított: Kempest és Csigát, vagyis Mihály Tamást és Sárközi Attilát dupla átigazolással tizenöt darab fekete klottgatyáért és húsz kiló pacalpörköltért vitte el a Nemesgulács. Csiga tehetségéről még ma is áradoznak, lelkesen mutogatva, hogyan ragadt lábához a labda. Lehet is valami a dicshimnuszokban, ha Szabó Sándor testnevelő tanár még Pestre is elvitte, hogy megmutassa őt a Fradinak. Csak aztán kiderült, szívproblémája miatt orvosilag ellenjavalt neki a futball, így aztán szépen lassan elnyelte a csendes civil élet, két focista fivérével, Rityuval és Spílerrel, azaz Istvánnal és Jánossal együtt.
Ha a köveskáli pálya mesélni tudna… Az errefelé Tösziként ismert Szabó Istvántól hallottunk: a ma már rozsdásan, törötten árválkodó futballkapu építésekor, 1983 körül az első vasból készült változat volt a környéken, a kővágóörsi tsz-bontóban hegesztette össze a szövetkezet nyersanyagaiból Lakat Gábor, Horváth Mátyás és Bakos Tivadar, IFA-teherautóval szállították át a szomszéd településre. De regéket zengenek a faluban a szikrázó nősök–nőtlenek futballcsatákról is, amelyeken az elváltak a tradicionális világszemlélet jegyében nősnek számítottak. És persze ott az 1968-as nagy Magyar Népköztársasági Kupa-menetelés, amely során a járási selejtezőkben Köveskál legyőzte a magasabban jegyzett Lesencetomajt, túllépett Diszelen, aztán a Tapolcai IAC pályáján, a szomszédos kórház ablakaiban összesereglett betegek szeme láttára megverte 1:0-ra a Sümegi Bazaltbányászt. Végül saját pályáján, drámai körülmények között, a 90. percben kapott góllal bukott el a Keszthelyi Haladással szemben, úgy, hogy az ellenfél tajtékzó edzője mérgében már földre dobott sapkáját taposta.
Visszakanyarodva a Lesencetomaj elleni váratlan kilövéshez, idézzük Csonka Sándort, a falu korábbi polgármesterét, aki azon a ’68-as kupameccsen balszélsőként képviselte a köveskáli színeket: „Három nullra vezettek a tomajiak, kezdtek már fölényeskedni. »Na mi van, gyerekek, mennyit akartok még kapni?« – kiabálták nekünk. Fölpaprikáztuk magunkat, nyertünk öt háromra, pedig a második félidőben dombnak felfelé támadtunk. A vége felé már mi is piszkáltuk őket: »Na mi van, gyerekek, mennyit akartok még kapni?«”
A rendszerváltás után tizennégy évig hivatalban lévő településvezető személyes történetét érdemes részletesebben bemutatni, hiszen bár Csonka Sándor életútja a konkrét helyszíneket, fordulatokat tekintve egyedi, messziről nézve jellemző huszadik századi magyar sors. Budapesten született 1948-ban, családjával Kispesten élt, az Élmunkás lakótelepen. Édesapja korábban Kővágóörsön dolgozott rendőrként, első felesége 1945-ben gyermekágyi lázban meghalt. Utóbb megismerkedett egy kapolcsi cselédlánnyal, aki Kővágóörsön dolgozott egy világháborút túlélő zsidó családnál, a rendőrség vezetői azonban nem nézték jó szemmel a kibontakozó kapcsolatot, a friss házaspár a fővárosba költözött. Itt a férfi korongcsiszolóként talált munkát, a védőeszközöket viszont munkatársaihoz hasonlóan ő sem vette komolyan, szilikózist kapott. Vácon a Forte fotógyárban szerzett új állást, ingázott naponta vonattal Budapestről. Betegsége miatt az orvosok vidéki levegőt javasoltak neki, így költözött a család 1956-ban, még a forradalom előtt Köveskálra, meghosszabbítva néhány évvel az édesapa életét, mielőtt beteg tüdejét végleg felemésztette a gyilkos kór. Azon a hatvanas évekbeli, napfényes délutánon már nem láthatta, hogy húszéves fia hősies játékával segít megfordítani Lesencetomaj ellen az elvesztettnek tűnő kuparangadót.
A Káli-medencében sajátos csapatszervezési mintát követtek. Sajtóforrások és visszaemlékezések szerint a nyolc települést (Balatonhenye, Kékkút, Kővágóörs, Köveskál, Monoszló, Mindszentkálla, Salföld, Szentbékkálla) felölelő térségben bizonyos időszakban Kővágóörsnek, Köveskálnak, Mindszentkállának és Szentbékkállának is működött önálló együttese, ahogyan kicsit arrébb, a káli falvakhoz hagyományosan kötődő Ábrahámhegynek és Révfülöpnek is. Utóbbi településen a helyi Ásványbányász 1968-ig használta a Balaton partján fekvő, azóta 45 fokkal elforgatott, eredetileg a tó felé lejtő pályát.
Az 1970-es évek elején aztán az addig külön utakon járó káli települési szervezetek mind beolvadtak a kővágóörsi Béke TSz sportkörébe – a sokáig önálló köveskáli tsz sportegylete csak némi késéssel. Az anyaegyesület 1959-ben alakult, a Középdunántúli Napló cikke rögzíti a név- és színadás menetét is. „Piros Brigitta kérte, hogy a sportkör neve Kővágóörsi Béke Sportkör legyen. Mint mondta, a tsz is erről a névről lett híres és közismert. László Magda a sportkör színének a kék-fehér színt javasolta. Ez a béke színe, s a sportolók is csak békében tudnak jó eredményeket elérni.” A gyűlésen Sebestyén Gyula, a környék hatalmassága, a Kossuth-díjas tsz-elnök beszédében a szocialista munkaszellem és az ifjúságnevelés szempontjait hozta szóba. A mezőgazdasági szövetkezet szerepét az országos politika is méltányolta, Kádár János a következő években kétszer is látogatást tett a kővágóörsi tsz-központban, az 1961-es és az 1962-es zárszámadást egyaránt személyesen hitelesítette. Itt kell megjegyezni, hogy az önálló kővágóörsi futballcsapat nem sokkal az említett alakulóülés után fel is oszlott, miután egy botrányos eset nyomán betiltották a pályáját: a Tapolcai Törekvés elleni heves mérkőzésen egy feldühödött szurkolóasszony berohant a gyepre, és belenyomta a játékvezető szájába a sípját.
Balatonhenye, Kékkút, Kővágóörs, Köveskál, Mindszentkálla és Szentbékkálla fiataljai az 1970-es évekbeli fordulat után a Béke TSz keretei között sportoltak – immár piros-fehér színekben –, a Napló 1971. december 1-i száma szerint ekképpen: „A sportolók zöme termelőszövetkezeti tag. Valamennyi községben élénk az érdeklődés az összevont sportkör munkája iránt. Az erkölcsi segítségen túl anyagilag is ott áll a gárda mögött a kővágóörsi tanács, a termelőszövetkezet, a fogyasztási szövetkezet és a köveskáli tsz.” A három évvel később, 1974-ben rögzített alapszabály bázisszervként a Béke Tsz és a kővágóörsi ÁFÉSZ mellett már feltüntette a Révfülöp Nagyközségi Tanácsot is.
Felkerestük révfülöpi otthonában a térségi sportélet egykori vezéralakját, a közös tsz-sportkör valamikori elnökét, Zsifkovits Lászlót. Háza valóságos sporttörténeti kincsesbánya, régi mezekkel, fényképekkel, futballzászlókkal, kitüntetésekkel, fél évszázados dokumentumokkal és persze a gazda szívügyének számító röplabdaélet emlékeivel, így a valamikor az országos élvonalba emelt kővágóörsi röplabdacsapat dresszeivel. Az 1946-ban született házigazda kifogyhatatlan történetei révén fél délelőtt alatt fél évszázad krónikája elevenedett meg.
Gyermekkorát Kővágóörsön töltötte, kölyökként édesapja 1930-ban alapított, 1955-ig működő maszek pékségéből szállította a kenyeret a környékbeli falvakba háromnegyedes méretű biciklijével. Ekkoriban Kővágóörs 2100, Révfülöp 500 lelket számlált, ma 1250–650 a lakosságarány, Révfülöp javára. A Balaton-parti település népességét 1976-tól az áttelepedő Zsifkovits család is gyarapította, László akkor már a Budapesten szerzett mezőgazdasági gépészmérnöki diplomával a kezében járta az ifjú gazdák útját (a Népsport archívuma igazolja, az agrártudományi egyetem 1968-ban szervezett jó tanuló, jó sportoló versenyén ötödik lett, egy hellyel elmaradva Knézy Jenőtől, a későbbi neves sportriportertől). Idővel tsz-elnökhelyettessé lépett elő – az utóbb egy interjúban példaképének nevezett – Sebestyén Gyula oldalán, és a sport építésében is élen járt, 1971-től az összesen 3500 lakost tömörítő vidék közös sportkörének első embereként egyengette egyebek mellett a futballcsapat kacskaringós útját.
Megfelelő kővágóörsi sporttér híján kezdetben Mindszentkállán játszott az együttes, majd 1982-től öt évig a köveskáli pályán, 1987-ben pedig Révfülöpre költözött. Ekkoriban tervben volt, hogy a tóparti sporttelepet átépítik vitorláskikötőnek, Zsifkovits László hatékony ellenállásával azonban sikerült megmenteni, sőt hétszáz pótkocsis teherautónyi földdel feltöltötték lesüllyedt talaját.
A víztől néhány méterre fekvő révfülöpi pálya ma is egyedülálló futballhelyszín, erős nosztalgikus vonásokkal: a Veszprém vármegyei III. osztályban szereplő Révfülöp játékosai öltözőként még mindig az 1991-ben idetelepített apró faházat használják, amely előzőleg a községi iskola napköziotthonaként és alkalmi tantermeként szolgálta az akkoriban még négyszáz gyereket számláló révfülöpi diáksereget.
A futballkapu mögött félkörben kanyarodó pályakorláton régi, kopott reklámtáblák érzékeltetik az idők múlását, ott van köztük málló betűivel az Ivóka Borozó hirdetése is. A vendéglátóipari egység a rendszerváltás utáni sufnikapitalizmus meghökkentő mozzanatának emlékhelye: a Zsifkovitsék keze munkájával felépített szolid éttermet az 1990-es évek elején, hirtelen elhatározásból megvette egy véletlenül arra vetődő vállalkozó, miután a balatonhenyei márványbányát felvásárolta a Dél-Afrikában, gyémántszerszámok értékesítéséből szerzett vagyonából. Készpénzben, farzsebből fizetett ki kétmillió forintot, majd Amerikába utazott, kint azonban rövidesen elhunyt, az Ivóka Borozó újra Zsifkovits László és családtagjai gondozásába került.
A vidék futballtörténetéhez Szentbékkálla is hozzájárult néhány színes fejezettel. A nyolcvanas években Mezey György szövetségi kapitány ötletére az itteni Pegazus vendégfogadóból majdnem bentlakásos futballtábort alakítottak, a zánkai úttörőváros közelsége azonban keresztülhúzta a számítást. Az MLSZ-es csatorna ettől függetlenül élt, a Béke TSz futballcsapata egy időben a magyar válogatott levetett mezében szerepelt.
Jártak a háromnegyedes szentbékkállai pályán az 1990-es, 2000-es évek fordulóján országos hírű futball- és médiaszemélyek is, két alkalommal sporttelevíziós csapat játszott itt hírverő meccset: rúgta a labdát a faluvégi fák ölelésében mások mellett Nyilasi Tibor, Hajdú B. István, Faragó Richard, Borbély Zoltán, Farkas Norbert, Gyulai Miklós, Kaplár F. József, Kopeczky Lajos, Máté Pál, Patkó Béla Kiki és a DJ Dominique-ként ismert Várkonyi Attila is.
Ami pedig az ellenfelet illeti, a faluban Botos Antal kapus több doboznyi fénykép kíséretében mutatta be nekünk a valamikori virágzó helyi futballközösséget, és mesélt mások mellett Maradonáról, a kiismerhetetlen mozgású szentbékkállai targoncásról, aki néhány éve becsúszott egy vízaknába, és a tragikus balesetben életét vesztette.
A Káli-medencében ma hiába keressük a Maradonákat, Kempeseket és Csigákat, a térséghez tartozó nyolc település egyikében sem működik nagypályás csapat. Maradnak a mesébe illő, halványuló emlékek és a ködös remény, hogy a „káli brand” egy nap a futballt is újra divatba hozza.
A Balaton-felvidéki Hátsó füves-terepmunkát szakértő tanácsaival és megjegyzéseivel segíti Törő Balázs néprajzkutató, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum munkatársa, a Balatonakali csapatkapitánya. A Káli-medencében tapasztalt változásokról írta:
„A tsz-ek megszűnésével és a szervezők kiesésével a sportélet is hanyatlásnak indult, amiben persze a térség demográfiai jellemzői is szerepet játszottak. A hagyományosan szőlőművelésből, borkészítésből és más mezőgazdasági tevékenységből élő falvakból az ötvenes évektől kezdődően folyamatos az elvándorlás. Salföldről és Kékkútról szinte a helyi lakosság teljes egésze eltűnt már a kilencvenes éveket megelőzően, de a századelőn még az ezres lakosságszámot is elérő Köveskál, valamint a több mint kétezer lakosú Kővágóörs népessége is drámaian csökkent. Ugyan a tsz-ek helyben is biztosítottak munkalehetőséget a lakosság számára, a térség ipari fejlesztése egyre több embert csábított a közeli városokba, nem is beszélve azokról a – nemesi öntudatukat is magukon hordozó – jómódú szőlőbirtokos családokról, amelyeket a kommunizmus teljesen kisemmizett, gyakran szintén az elvándorlás sorsára juttatva őket. A jelentős létszámú és fontos szerepet játszó zsidóság eltűnése is negatívan hatott a térség fejlődésére.
A Káli-medence falvainak lakosságvesztése olyan vákuumot eredményezett, amelyet nem várt jelenség kísért: vidékkereső, a falusi életvitelre vágyó művész-értelmiségi kör fedezte fel magának az elgondolásához megfelelő díszletül szolgáló, a hagyományos faluképüket megőrző falvakat és Balaton-felvidéki tájat (részben letelepedési céllal, de jobbára inkább második otthonaik számára). A falvak lakosságvesztése azonban olyan mértékű volt, hogy sorra szűntek meg az iskolák, a közösségi élet felbomlása pedig a futballpályákon is érezhető volt: a kilencvenes évek közepén előbb a kővágóörsi, néhány évvel később pedig az újból különvált köveskáli egyesület is megszűnt. A Káli-medencei falvak elnéptelenedésével párhuzamosan az idegenforgalom térnyerésének erősödésével az eredetileg Kővágóörs szőlőhegyének számító Révfülöp fejlődött nagyközséggé, amelyhez sok káli család idetelepedése is nagyban hozzájárult. Nem véletlen tehát, hogy napjainkban az egykori Káli-medencei labdarúgók és szurkolók elsősorban a révfülöpi kék-sárgák sikereiért szorítanak.”
