„Karcsáról még macskát sem hozunk” – mondták évszázadokon át büszkén a páciniak, akiket a szomszéd faluban bárókerti urizálóknak csúfoltak. A futballpályán sohasem volt kegyelem gemesek és kotorcások között – folytatjuk a Hátsó füves bodrogközi barangolásait.
„Gödör?”
„Az.”
A párbeszéd a karcsai öltözőben hangzik el, a narancssárga ruhás mentősfiú és a hordágyra felsegített játékos között, vagy húsz perccel a Taktaharkány elleni bajnoki mérkőzés lefújása után. „Hányszor mondtam, hogy fel kéne tölteni már azt a rohadt lyukat?!” – bosszankodik a körülötte álló társaknak a stoplisától, sportszárától, sípcsontvédőjétől megszabadított sérült, majd keserves szisszenéssel jelzi a mentőápolónak, hogy nem jó, amit a bokájával épp csinál.
De ezen a napon szinte semmi sem volt jó. Bár kétszer is vezetett, 4–3-ra kikapott a karcsai csapat, a játékos-edzőként a meccsen felavatott Vakles György pedig két góljával sem tudta megmenteni a helyzetet, sőt, éppen a másodiknál történt meg a baj. A Karcsa büntetőhöz jutott, ő az együttes vezéreként odaállt a tizenegyespont mögé, a bírói sípszó után komótosan nekifutott, ballal belelépett a gödörbe, jobbal meg elrúgta a labdát. Az eredmény: gól és bokaszalag-szakadás. Gólöröm helyett pedig fájdalmas gyötrődés a földön.
Munkájában is visszaveti a meccsbaleset a 41 éves sárospataki testnevelő tanárt, aki a Diósgyőr NB I-es sakkozójaként pontosan tudja, mit jelent, ha kiütik a bástyát. Életében volt már egy-két meglepő lóugrása, például tíz évig Írországban dolgozott, miközben a dublini FC Transilvania nevű amatőr futballcsapatot erősítette. Az Erdélyre utaló elnevezés nem véletlen, a játékoskeretet többségében az ír főváros kelet-európai vendégmunkásai, magyarok, románok, moldovaiak adták.
Változik a világ, Erdély kicsit Írországba költözik, az írországi minták pedig beszivárognak a Bodrogközbe, bár a karcsai csapatnál a Dublinban megszokott havi 200–250 eurós „amatőr” pénznek a töredéke, győzelmenként 9000 forint a helyi prémium.
A legfőbb jutalom, a Pácin elleni siker dicsősége azonban anyagiakban nem mérhető: a szomszéd falu elleni ősi vetélkedés dimenzióit nem kilencven percekben, hanem évszázadokban mérik.
Bár errefelé körben szinte mindenütt megszűnt a futballélet, a bodrogközi el clásico manapság is regionális csúcsesemény, amelyen nyerni vagy veszíteni elsősorban nem három pontot, hanem büszkeséget, rangot, megbecsülést lehet.
„Na, viszontlátásra!” – fordul vissza teátrálisan a kastélyhoz vezető úton Siklósi Péter pácini falugondnok, amikor a díszes kapunál bemutatkozásképpen elmondjuk, az interjú során Karcsáról is kérdeznénk.
Aztán csak megenyhül, elmeséli, hogy gyerekkorában a Kerek-tónál, a Sárvirág-legelőn focizott társaival két-két leszúrt botra, a felnőtt csapat mérkőzéseinek varázsát pedig kölyökszurkolóként, majd játékosként is megtapasztalta a Bárókertben. Hallgatta nem egyszer, nem tízszer, amint a pácini tábor félelmetes zúgását visszhangozza a kastélydomb a Karcsa elleni tüzes csata során. Állítja, a két település között a viszony akkor mérgesedett el igazán, amikor összevonták a termelőszövetkezeteket, és a pácinit a Karcsai Dózsa MGTSZ alá sorolták.
Ki tudja, az adminisztrációs átrendeződésben talán a társadalmi revans politikai szempontja is közrejátszott, ellensúlyozta Pácin késő reneszánsz kori kastélyának úri közegét, a Mágocsyak, Sennyeyek által képviselt kiváltságosok hagyományos fölényét. Vitathatatlan, a bárói környezet hatással volt a falubeliekre, a pácini lányok a kastélybeli előkelő hölgyek szokásait elirigyelve már az 1930-as években dauerolták a hajukat, nem szégyellték felvenni a miniszoknyát, és a bálban városias foxtrottot táncoltak.
A falubeli földművesek idővel megszokták az automobil látványát is, nem keresték már a kerekek mögött a masinába rejtett lovak lábát, mint a furcsa gépezet első felbukkanása idején. Sennyey Miklós bárót a neve napján szépen felköszöntötték a pácini gyerekek, a felnőttek illedelmesen elhívták a lakodalmakba (általában nem ment el, de küldött némi elkölthető nászajándékot), a kastélyban dolgozók a nagylelkű úrtól új lábbelit kaptak karácsonyi figyelmességként.
És hogy milyennek látszott ez a miliő négy kilométerrel távolabbról? A karcsaiak szemében a pácini nép rongyrázó, urizáló, mihaszna életstílust követett, nem állta a kemény munkát. De nem kellett félteni a páciniakat sem, ők jellemzően a karcsaiak egyszerű gondolkodását szólták meg. „Karcsán felhajtották a legyet a padlásra, s elvették a lábtót, hogy ne tudjon lejönni” – csúfolódtak, a legények pedig rátartian mondogatták: „Karcsáról még macskát sem hozunk, nemhogy asszonyt!”
Azért csak megesett, hogy keresztbe házasodtak a két faluban, ahogyan a két futballcsapat között is akadt játékosmozgás, néha súlyos szurkolói átkokat és évtizedes haragot szülve.
„Ma már csak a meccseken van meg a régi ellentét. Nem baj, ha bárhol veszítenek is, csak egymás ellen ne! Karcsa meg Pacin egymás ellen nem szeret veszíteni! Ez így van ma is! A fiatalok jóban vannak, de a meccs miatt még ma is ugratják egymást. Jöttek haza a busszal, mondták: – Ki van téve Karcsán a fekete zászló!” – idézte Viga Gyula, a környék néprajzkutatója 1999-ben egyik pácini forrását.
A két falu közötti sértéseknek se vége, se hossza – a néha szimbolikus, néha nagyon is valóságos ellentét hátteréről szóló tanulmányban olvassuk azt is, hogy a páciniakat tradicionálisan gemeseknek csúfolták (állítólag megették a rossz húsú vízimadarat, a gémet), a karcsaiakat pedig kotorcásoknak (mivel egy helyi gyékényfajta lisztes gyökerét fogyasztották ínségeledelként).
Még a 12. századból megmaradt, ódon hangulatú karcsai református templom eredetmondájához, pontosabban a hiányzó harang magyarázatához is történelmi bosszantás párosul. „Jaj, a kisujjam” – rázták meg időnként a páciniak gúnyosan a kezüket, utalva a néphagyományban őrzött elbeszélésre, amely szerint „odaát” az Árpád-kori templomépítésnél szorgoskodó angyal megütötte az ujját, és sajnálatos módon beleejtette a harangot a Karcsa folyó vizébe.
Visszatérve a huszadik század piszkálódásaihoz: a termelőszövetkezetek összevonását egyesek az eltérő falukarakter alapján úgy kommentálták, hogy Pácin feleségül ment Karcsához. A képzelt házasság ellen persze mindkét fél örök időktől mereven tiltakozna, nászéjszakáról meg pláne szó sem lehet – bár itt óhatatlanul eszünkbe jut az ellenfél legyőzésének vulgáris szurkolói hasonlata –, a huszadik századi futballélet fordulatai azonban segítenek megérteni a fenti metaforában érzékeltetett szerepeket.
Más vidéken is előfordult a második világháborút követő években, hogy az úri csipkét izzadt futballdresszre cserélték, a kastélyok, kúriák elárvult kertjébe előszeretettel telepítették be a falu futballpályáját az 1950-es, 1960-as években. Így történt a Hátsó füves sorozatban korábban említett helyszínek közül Fehérvárcsurgón, Mándokon, Papon, Anarcson, Tuzséron, Kállósemjénben, Tiszadobon, Leveleken, Vaján, Berkeszen, Székelyen, Demecseren, Sényőn.
És így esett Pácinban is, ahol a világháború és a szovjet megszállás kisöpörte a Sennyeyeket otthonukból, a kastélyépületben a szocializmus időszakában óvoda, iskola és szolgálati lakás kapott helyet, a nép szórakozása, a labdarúgás pedig a Bárókert egykori halastavának medrében zajlott tovább.
Ahol egykor a bárókisasszonyok hattyúi siklottak a vízen, most éppen tíz-tizenkét éves kis focisták edzenek Paronai Tamás vezetésével. A tréner maga is ugyanitt és ugyanígy kezdte valamikor, éles meccsen az első gólja előtt bátyjától, Tibortól kapta a passzt („Vezette a kapusra egyedül, de megállt, hogy bevárjon, és kiabált türelmetlenül: »Gyere már! Gyere már!«”).
A pácini futballélet kulcsszereplője 43 évesen még be-beszáll a felnőttek mérkőzésén is, és az apjától öröklött mintát már saját fiai is viszik tovább, a kisvárdai utánpótlásban. Pályafutása csúcsaként emlegeti, amikor Karcsát az ő fejes góljával verte meg a csapat 2–1-re, a pácini futball „intézményi” hátterét biztosító Tóth Tamás kocsmárosnak aznap este nem volt panasza a fogyasztásra.
„Sokáig szinte csak helyiek játszottak Pácinban, aztán amikor kifutott bátyámék generációja, elkezdtünk fogyatkozni, egyre több idegent kellett igazolni – ad számot az idők változásáról. – Nekem a pácini futball a szívügyem. Mielőtt meghalt a korábbi futballszerető polgármester, Barati Attila, megkért engem, hogy vigyem tovább a csapatot.”
Az említett faluvezető neve 1993-ban vált országosan ismertté, amikor a határ szlovákiai oldalára eső Nagykövesd polgármesterével, Jakus Péterrel közösen tizenhárom napon át tartó éhségsztrájkot folytatott azért, hogy nyissák meg az évtizedekre kettévágott Bodrogközben a két település közötti határátkelőhelyet, megkímélve a helyieket a szembeszomszédhoz vezető nyolcvan kilométeres plusz kanyartól. Az akció sikerrel járt, 1995-ben átadták a Pácin–Nagykövesd határállomást (postai címe: Pácin, Európa utca 7.), onnantól kezdve a település vezetője akadálytalanul vihette a futballcsapatot az azóta is legendáktól övezett felvidéki turnékra.
Eközben Karcsán sem állt meg az élet, de még mennyire nem! Milinki László, a település mai polgármestere a nyolcvanas évek közepén egy szezonban 68 gólt rúgott, de nem csak erre büszke. Karcsa valamikor galvanizáló nagyhatalom volt, a tsz-üzemből a fénykorban műszakonként nyolcszáz bicikli gurult ki, manapság viszont egész más a falu specialitása: a helyi farmon háromszáz emu és strucc szolgálja ki az ínyencek nyugat-európai felvevőpiacát, arról nem beszélve, hogy a száraz, tömör emukolbász fogyókúrásoknak is kitűnő csemege.
És akkor még a pálinkáról szó sem esett! „Tudják, hol lehet itt jó pálinkát kapni? – teszi fel hamiskás mosollyal a beugratós kérdést a faluvezető. – Látják ott azt a tornyot? Na, ott nem!”
A karcsai labdarúgás legendáriuma pedig olyan bőséges, hogy Nagy Géza, a település monográfiájának szerzője csak a sportághoz kapcsolódó kalandokkal könnyedén megtölthette volna Az ezeréves Karcsa krónikája című, 665 oldalas opusát.
Itt azonban kizárólag a futballtörténeti nevezetes ősmozzanatot idézzük a műből: „Futball 1927 őszén került először a faluba. Az első labdát akkor vették meg úgy, hogy közösen adták össze az árát. Látták ugyanis, hogy a becskedi uradalomba szegődött mezőkövesdi summásfiúk – akik között néhány futballista is volt – egy vasárnap a legelő szélén futballoztak. Ennek hatására itt is tért hódított, és még a lefutójátékot is kiszorította.”
A vonzalom pedig évtizedekkel később is megmaradt, bizonyítják ezt a Kocsmárszki Gusztáv egykori játékos archívumából előkerült lenyűgöző fényképek, és egykori csapattársa, Baba Árpád élő emlékei is.
„Gyerekkoromban előfordult, hogy nagy hóesés után leemeltük az ólajtót, azzal toltuk le a havat, és a jegen fociztunk – idézi fel a mai törzsszurkoló, aki az egyházi építőmunkából is kivette a részét, 1969-ben édesapjával tette fel az új vascsillagot a református templom tetejére. – Aki a jegen tud focizni, mindenhol tud! Voltak itt nevezetes történetek…”
„Augusztus huszadikán, pénteken játszottunk Pácinnal, nyertünk kettő egyre, a bátyámnak, Jánosnak egy ütközés során eltört a lába. Másnap volt az esküvője, begipszelt lábbal bicegett az oltár elé. A Pácin elleni rangadót nem lehetett kihagyni. A katonaságtól mindenki hazakérte magát arra a napra valamilyen indokkal, bizony, nekem is hányszor meghalt a nagymamám!”
Mesélik, a Karcsa–Pácin vagy Pácin–Karcsa mérkőzésre messzebből, Ricséről, Sátoraljaújhelyről, Sárospatakról is szinte konvojban érkeztek a nézőkkel teli Wartburgok, Trabantok, és egy-egy feszült alkalommal néha még a kés is előkerült.
Kocsmárszki Gusztáv elmondása szerint a kilencvenes években költséghatékonysági megfontolásból szóba került a két csapat összevonása, ám a terv körülbelül annyira tűnt kivitelezhetőnek, mint a bárókerti hattyú és a karcsai strucc keresztezése.
„Pácinban egy meccsen én is kaptam az asszonyoktól – idézi fel Milinki László polgármester a karcsai csapat törzshelyének számító Tó Sörözőben, üveges Kőbányai mellett. – Bedobást végeztem el éppen, amikor éreztem, hogy valami csattan a hátamon. Hátranéztem, és láttam, hogy pácini asszonyok ütnek zöld napraforgógóréval.”
„Pácinban a pálya sem volt semmi nagy esőzések után! Előfordult, hogy a kastély felőli távolabbi szögletzászlónál hatvan centi mély víz állt, de még a tizenhatosnál is húsz centi tocsogott. Kapusuk, Cumi, vagyis Kerekes Tihamér kitűnő úszó volt, az egyik védése után lemerült a víz alá, várt vagy egy percet, aztán amikor már elkezdtünk aggódni, egyszer csak felugrott, és előre rúgta a labdát.”
„Micsoda meccsek voltak! Egy alkalommal biciklivel hozták át a cigányzenészeket Pácinból, hogy győztes meccs után húzzák a csapatnak Anti bácsi kocsmájában. A nagybőgős kapaszkodott elöl, a prímás hátul, úgy érkeztek meg. Ott meg aztán rázendítettünk a pultnál: »Ahogy én ívelek, nem ível úgy senki…«”
Pácinban a bárókerti pálya mellett beszélgettünk Paronai Józseffel, a csapat korábbi játékosával, a kastély melléképületében nevelkedett sportemberrel.
Miként alakították ki a futballpályát az 1950-es években a kastély kertjében?
Valamikor a báró halastava volt a helyén, a régiek elbeszéléséből tudom, hogy oda bejárni sem lehetett, csak az uraság engedélyével. A terep a világháború után is évekig vízben állt, gyerekkori emlékképeim vannak a pályaépítésről. Hordtuk le a latyakot, vagy száz traktor szállította a homokot a közeli bányából, míg végre száraz lett a talaj. Idővel aztán még a fű is kinőtt rajta.
Miért kellett a csapatnak elköltöznie a korábbi helyszínről? Volt a lépésben valamiféle osztályharcos töltet, üzenve, hogy visszafoglalja a nép az urak földjét?
Ilyesmire nem emlékszem. Előzőleg vagy kétszáz méterre, az Esze Tamás utcában, a tsz-major alatt folytak a meccsek, a kastélypark alkalmasabb helyszínnek tűnt. Én magam a közelben nőttem el, a családunk itt lakott, a báró egykori konyhájának épületében.
Különleges a környezet, erről körbenézve magunk is meggyőződhettünk.
Minket kényszerűségből költöztettek be ide, miután 1956-ban leégett az otthonunk a falut pusztító nagy tűzvészben. Egy néni kenyeret sütött, a kéményből kipattant a szikra, kigyulladt a nádfedeles tető, és a tűz sorra terjedt tovább a többi házra. A faluban huszonhét ház semmisült meg. Hatéves gyerek voltam, a határból jöttünk haza éppen ebédre, amikor kezdődött a baj. Engem a szomszéd házba menekítettek, de szörnyű volt látni a pusztuló jószágokat, a disznókat, a nyulakat, a repülés közben lángra kapó galambokat. Édesanyám próbálta menteni, amit lehetett. A haja a ráhulló parázstól lobbot vetett, csak egy évvel később nőtt vissza, csúnya égési sérüléseket szenvedett a fején.
Emlékszik az első pácini meccsére?
Azt nem lehet elfelejteni! Karcsa ellen játszottunk, 6:1-re nyertünk, ez 1964-ben történt. Én tizenöt éves voltam, igyekeztem helytállni, a második félidőben görcsöt kaptam a fáradtságtól. Akkoriban óriási ünnep volt minden meccs, a Karcsa elleni rangadóra hét-nyolcszázan is összejöttek, már két héttel a bajnoki előtt ment a szöveg a két falu között. A református istentisztelet végeztével a pappal együtt tódult ki a nép a pályához.
Mindkét fia a pácini csapat meghatározó játékosa lett, Tamás ma játékos-edzőként vezeti az együttest, és már itt futkosnak a pályán az unokák is. Ennyit számít a családi hagyomány?
Én nagyon szerettem futballozni, úgy látszik, eltanulták tőlem. Annak idején ez magától értetődő volt. Nem is nagyon akadt más szórakozás, a hatvanas években csak a tsz-ben működött tévékészülék, hatvan-hetven gyerek minden délután benépesítette a pályát. Ma nehezebb a helyzet, máshonnan kell toborozni játékost, különben megszűnne Pácinban a labdarúgás.
A Hátsó füves bodrogközi barangolásainak következő részében: a tanyavilág futballja.
Aktualitások, események, friss információk a Hátsó füves Facebook-oldalán.