A Bodrog partján fekvő apró faluban, Felsőbereckiben folytatódott a Hátsó füves futballmentő túra. Huszonegy év után költözött élet a folyó menti kistelepülés ártéri sportterepére, és a mérkőzés után nem maradt el a régi hagyományokat idéző fürdőzés sem.
A mérkőzés kezdetén valaki megnyomott egy rossz gombot a hangszórón, és a dal közepénél, az „egy ordításnyi szabadság mindenkinek jár…” sornál egyszer csak leállt a Zempléni Főnix indulója. A 13. percben egy izmos lövés nyomán berepült a sárga meccslabda az ártéri dzsungel bokrokkal, indákkal benőtt sűrűjébe.
Götz sporttárs egy idő után elunta a várakozást, és amíg a cserejátékosok komótosan keresgéltek a susnyásban, felszólította a csapatokat, hogy a másik, piros-fehér labdával folytassák a játékot.
A szünetben az elhúzódó tizenegyesrúgó-versenyt a tizenkét éves, kékre festett hajú fiú, Zuti István nyerte meg, miután nyolcból nyolcszor beverte az addigra előkerült sárga labdát valamelyik sarokba – lazán, mezítláb, Bodrog-parti stílusban.
Mindeközben a játékosok a fák alatt locsolgatták magukat, és elemezték a huszonegy év után kigazolt-lenyírt futballpálya hepehupáit.
Kisebb izgalmat keltett a második félidő elején, hogy a kezdőkörben felfedezett földidarázsfészek láthatóan megbolydult, a rovarok megvadulva kavarogtak a kezdőpont körül, talán már a közelgő enyhülést, viharral fenyegető levegőváltozást érzékelve.
Onnantól kezdve érdekesen alakult a Felsőberecki–Zempléni Főnix mérkőzés képzeletbeli hőtérképe, a pálya középső része, az úgynevezett Galaschek-zóna ugyanis szinte teljesen „hideg” maradt, a darázsveszélyes övezetet kikerülte a játék.
Rövidesen igazolta a feltámadó légmozgás a természet jelzéseit, a rekkenő kánikulát, párás forróságot percek alatt kisöpörte a hűvös folyóparti szél. Valaki az országot bő hete sújtó, végeláthatatlannak mondott hőhullámra utalva megjegyezte, „na, szépen mellélőtt a Kossuth, itt előbb-utóbb fázni fogunk”.
Fázni azért nem fázott senki, de az tagadhatatlan, hogy a sivatagi meleggel terhelt nap várva várt csúcspillanata, a mérkőzés utáni frissítő mártózás a Bodrogban a lefújáskor már korántsem tűnt annyira népszerű programelemnek, amennyire előzőleg a perzselő nyár és a felsőberecki meccsek régi hagyománya indokolta volna.
Az ártéri futballcsata hajrájában felborította egy széllöket az oldalvonal mellett felállított hely-, sport- és strandtörténeti kamarakiállítás paravánjait, körülbelül abban a pillanatban, amikor Dócs Károly, a Zempléni Főnix kutyaharapásból szerencsésen felépült, apró termetű szélsője megszerezte aznapi harmadik gólját.
A Főnix-győzelemhez nem volt elég a mesterhármas sem, a Horváth Tibor polgármester vezette felsőbereckiek négyet lőttek, így a hivatal épülete mellett felállított sátraknál a 4–3-as siker elégedett érzésével állhattak sorba a töltött káposztáért.
Valahogy így foglalhatjuk össze a Hátsó füves futballmentő túra felsőberecki mérkőzésének eseményeit, amelyek felvezetéseként Hegyessy Gábor, a Kazinczy Ferenc Múzeum biológus-muzeológusa kalauzolta a helytörténeti sétán résztvevők maroknyi csapatát, a faluban és a gát oldalában villantva fel a folyómenti élet sajátosságait.
„A futballőrület hozzávetőlegesen úgy tetőzött az országban, mint ahogy a Bodrog szokott árvíz esetén Felsőbereckinél” – emlékezett vissza Lakat T. Károly az 1986-os világbajnokság előtti hangulatra a Nemzeti Sportban valamikor a kilencvenes évek derekán. Az említés igen jellemző, nem elsősorban a felsőberecki labdarúgás, mint inkább a falu vízi élete szempontjából: ez az a település, amelyről valamennyi ismerőjének ugyanaz jut elsőre eszébe – a Bodrog.
Hazánk egyik legszebb, természetes varázsát, a partmenti táj érintetlenségét őrző folyójáról van szó, amelynek magyarországi szakaszán Felsőberecki az első állomás. Tapasztalt evezősök körében a helység nevéhez a vízi kalandok, nyári kempingezések, kenutúrák színes élményei társulnak.
A település feltételezhetően a honfoglalás óta lakott, először 1358-ban említették Bereck nevű halászfaluként. Első, fából emelt temploma árvízben elpusztult, később azonban triplán pótolták a hiányt: ma a 234 lelket számláló községben három felekezet, a római katolikus, a református és a görögkatolikus temploma is megtalálható. „Bodrogközi magyar kisközség. 48 házat és 321 lakost számlál, kiknek nagyobb része ev. ref. vallású. Saját postája van, de távírója és vasúti állomása Bodrogszerdahely” – olvasni a településről az 1905-ben kiadott, Magyarország vármegyéi és városai kötet Zemplén vármegye és Sátoraljaújhely című fejezetében. Az említett nagyváros közelsége meghatározta Felsőberecki hétköznapjait, kereskedelmi kapcsolatait, gazdasági lehetőségeit, miközben a Bodrog-parti falunak külön értéket adott a sokáig működő – de ma tetszhalott állapotban lévő – révátkelő, illetve közvetlenül mellette az egykor kedvelt fürdőzőhelyének számító partszakasz.
Ahogyan a legtöbb bodrogközi település, Felsőberecki is gyakran cserélt gazdát a történelem viharos évszázadai során; tartozott a vidék mások mellett I. Rákóczi György, a Trautson család, a Bretzenheim család, Beust báró, majd a báró neje révén a Waldbott család birtokához. A 14. század közepén működött itt pálos kolostor, a 15. században azonban már csak a zárda romjait lehetett látni. Felsőberecki mai nevezetességei közé tartozik a vendégházként üzemelő egykori Olcsváry-kúria, a Long-erdő természetvédelmi terület, a Mária-nyárfa, a falu határában található, karosi honfoglalás kori temető és régészeti emlékpark.
És még valami: az apró bodrogközi falu a világ azon kevés településeinek egyike, amely szivattyútelepére büszke. Lehet is, hiszen a Felsőberecki-főcsatorna torkolatánál kialakított Gróf Mailáth József szivattyútelep több mint száztíz éves ipari műemlékként rendkívüli élményt kínál az ide látogató turistáknak.
Csakúgy, mint az ország egyik legkülönlegesebb sporttere, a Bodrog árterében fekvő, régóta használaton kívüli felsőberecki futballpálya.
A Zempléni Főnix Facebook-oldalán írta Ringer István csapatkapitány: „Vajon őrültség-e egy évtizedek óta használaton kívüli, embermagasságú bozóttal és gazzal felvert futballpályára meccset szervezni, újrafesteni a repkénnyel befutott kapufákat, harmincöt fokban keskenynyomtávú fűnyíróval róni a kilométereket, pályát vonalazni, nyelve a mészhidrátport és tűrni a folyamatos bögölycsípéseket, hogy aztán eljöjjön a várva várt kétszer negyvenöt perc, ami a hőségriadó miatt csak kétszer harmincöt? Természetesen őrültség, ráadásul eléggé nagy. Ennek ellenére sajnos élvezzük. Pár őrült százat csinál, száz őrült pedig egy mozgalmat. Nincstelen futballforradalmárok, mezítláb menetelő kereszteslovagok, akik felvettétek a Főnix jelét Zalavártól Fehérgyarmatig, Hercegszántótól Nagyszekeresig, Sárhidától Apróhomokig, szevasztok!”
A sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója – amint az érzékletes leírás alapján kikövetkeztethető – tevékenyen részt vett a huszonegy éve nem használt felsőberecki pálya feltámasztásában, az önkormányzat erőivel és közvetlen segítőivel, Kovács Gáborral, Bodnár Attilával, Orosz Zsolttal napokon keresztül küzdött a játéktér visszahódításáért.
Az említett Orosz Zsolt, a Futballkutató blog szerkesztője az alkalomra megírta Felsőberecki labdarúgásának rövid krónikáját, az oldalvonal mellett kifüggesztett szövegből tudjuk azt is, hogy a település első, 1950-es évektől működő pályája a község északi részén terült el, a csapat pedig húsz év szünet után, a rendszerváltást követően szerveződött újjá.
Az apró faluban a játékoshiány fojtotta meg a labdarúgást, az ország sok más kistelepüléséhez hasonlóan itt is elfogytak a fiatalok: „A lendület a 2002–2003-as idényben tört meg, az együttes ugyan elkezdte a szezont, létszámgondok miatt befejezni már nem tudta és visszalépett a küzdelmektől. Felsőberecki futballcsapata azóta sem nevezett a bajnokságba. A 2000-es évek második felében egyszer még felvetődött az újraindítás gondolata a szomszédos Alsóberecki és Karos településekkel közös sportegyesülettel, de a K-A-F névre tervezett együttes hivatalosan soha nem alakult meg.”
Jó szívvel emlékezett vissza a felsőberecki csapat életére Horváth Tibor polgármester, egykori játékos, felelevenítve az idegenbeli buszos túrák vidám kalandjait és kitérve az utolsó idők nehézségeire is. Felsőbereckiben belátható időn belül nem lesz újra nagypályás csapat – ezt a körülményeket ismerve nem nehéz racionálisan belátni, legfeljebb az lehet kérdés, hogy a nagy erőfeszítéssel megmentett pályát mint országos szinten is párját ritkító, romantikus futballszínteret érdemes-e esetleg fenntartani kirándulók, evezősök, környékbeliek alkalmi mérkőzéseire.
A Zempléni Főnix színeiben pályára lépett ezen a napon Szöllősi György, a Hátsó füves országjáró sorozatnak médiafelületet biztosító Nemzeti Sport főszerkesztője is, és a kezdés előtt megosztotta gondolatait a falusi labdarúgás helyzetéről, kihívásairól. „Tehetséges futballisták nem jutnak el magasabb szintre, mert nem olyan közegben szocializálódnak, nem olyan iskolába járnak, nem olyan családból jönnek, nem tartják annyira fontosnak a sportolást, nem veszik eléggé komolyan, idő előtt elkezdenek dolgozni vagy versenysportot kizáró életet élnek. Szerintem mindannyiunk emlékeiben felbukkan egy-egy olyan ígéretes fiatal, akire azt mondjuk, hogy ha szerencsésebben alakulnak a körülmények, akármilyen nagy játékos lehetett volna belőle. Szerintem azért is érdemes fejleszteni, ápolni, felkarolni, újjáéleszteni a falusi focit, mert a magyar futball általában nagyon sokat tud ebből a világból profitálni. Ez persze mindannyiunkat érinti, hiszen szurkolóként együtt örülünk Varga Barnabás vagy más, falusi közegből válogatottá lett játékosok góljainak. Sohasem szabad azonban elfelejteni, hogy itt nem futballügyról, hanem kulturális kérdésről van szó. Amikor a falusi futball mentéséről, emlékeinek megörökítéséről, újjáélesztéséről beszélünk, akkor elsősorban nem a labdarúgással foglalkozunk, hanem mindazt próbáljuk felkarolni, ami az ezzel kapcsolatos kultúrát jelenti. Reményik Sándor írja versében: »Ne hagyjátok a templomot, /A templomot s az iskolát…« Én ezt így egészíteném ki: ne hagyjátok a templomot, az iskolát és a futballpályát!”
A valamikori felsőberecki strand élete korán összekapcsolódott a labdarúgással, egy korabeli sátoraljaújhelyi labdarúgó, Tarpay Lajos visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a SAC nyári edzései után már az 1910-es, 1920-as évek fordulóján kötelező folytatás volt a közös fürdés a Bodrogban. A strand történetéről Ringer István múzeumigazgató állított össze ismertetőt a felsőberecki futballünnepre, az alábbiakban ezt idézzük.
„»Mióta a Lido, Tátra, Balaton legendaszerű fogalommá lett, az emberek lokális kereteken belül oldják meg a nyaralás nehéz problémáját. Így fedezték fel az újhelyiek is a Bodrogot, mint – tengeri fürdőhelyet.« A Zemplén újság Zsüli álnévvel illetett publicistája 1924 augusztusában ezekkel a sorokkal kezdte az felsőberecki strandról szóló helyszíni beszámolóját. A strandolóhely – melyet a lapos part és a sekély, homokos meder tett különösen vonzóvá – már az 1900-as évek elejétől kezdve kedvelt célpontja volt Sátoraljaújhely közönségének, még akkor is, ha az eleinte szabadstrandként működő terület megközelítése hosszú ideig komoly gondot okozott a városlakók számára. A négy és fél kilométeres utat csak a tehetősebbek tudták bérkocsi igénybevételével leküzdeni, a többség gyalogszerrel, a meleg nyári napokon egyfajta karaván képét mutatva hömpölygött a fürdőhely irányába – majd onnan vissza. Az összesen kétórás gyaloglás vélhetően sokak kedvét elvette, ezért is jelentett forradalmi változást, amikor 1926 nyarától a sátoraljaújhelyi autóbuszvállalat rendszeres napi járatokat indított a város és a strand között. Mindez azt eredményezte, hogy a fürdőhelyet melegebb nyári napokon tömegek keresték fel, akik a hűs habok mellett más módon is igyekeztek felfrissíteni magukat.
Egy üzleti beszámoló szerint 1932 nyarának afrikai hőséggel jellemezhető időjárásában a strandon naponta 20-25 liter fagylalt és 100-120 liter szódavíz fogyott. A strand iránt 1932-ben a városi MÁV SAC sportegyesület is érdeklődést mutatott, potenciális helyszínként merült fel az úszósport és a vízilabda iránt érdeklődők számára. Ez a léptékváltás 1933-ban arra sarkallta Sátoraljaújhely vezetőit, hogy komolyabban is foglalkozni kezdjenek a strand kérdésével, s azt hivatalos városi strandfürdővé fejlesszék. A városi mérnöki hivatal Gruber Károly műszaki tanácsos tervezésében és irányításával pontonhidat és 40 öltözőkabint épített a területen, s az új strand 1934. május 13-án hivatalosan is megnyitotta kapuit.
A strand vezetősége a nehéz gazdasági helyzetre való tekintettel igyekezett a lehető legszolidabb árképzést alkalmazni a belépődíjak esetében. Az egyszeri fürdőzésre szóló belépőjegy 80 fillérbe, míg az idénybérlet – amely közös kabinhasználatot és korlátlan számú autóbuszhasználatot foglalt magában – a felnőttek számára 16, míg a diákok és gyermekek részére 10 pengőbe került. Az idényjegyeket a visszaélések elkerülése végett kötelező volt fényképpel ellátni, de a strand vezetősége megengedő módon viszonyult a kérdéshez: az egészen rossz minőségű amatőrképeket is elfogadta.
Az 1930-as évek időszaka a stand virágkoraként jellemezhető, a városi és vármegyei tisztviselők, vagyis Sátoraljaújhely társadalmának krémje is rendszeres bérletváltó volt a berecki strandon. A fürdőhely és a város irányítói nagy hangsúlyt fektettek a reklámtevékenységre is. A két világháború közötti szervezett falusi turizmus ügyét felkaroló Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség országszerte kifüggesztett plakátjain külön képpel hirdette a »híres sátoraljaújhelyi strandot«.
Az üzleti terv azonban nem bizonyult ideálisnak. A működtetés költségei magasra rúgtak, s a szezonálisan tömeges látogatás ellenére a strand veszteségesen működött. A sátoraljaújhelyi Színházi Újság szolid élcelődéssel számolt be arról, hogy az 1937 pünkösdjén elkönyvelt 500 pengős rekordbevételt „a strandüzem deficit részbeni fedezésére fordítják.” A lap mentségére legyen mondva, más alkalommal azért kellő hangsúllyal szólt a strand városi társadalomban betöltött szerepéről is.
1935 nyarának legfontosabb városi pletykáit taglaló fiktív párbeszéd egyik szereplője a házassági híreket firtató kérdésre a következő szavakkal reagált: »Egyelőre csend van, mindenki hallgat. Na hallja, ilyen melegben ki gondol a házasságra? Jöjjön inkább a strandra. Kezitcsókolom, a viszontnézésre Bereckiben.«”
Az országjáró sorozat és a futballmentő túra híreiről, aktualitásairól a Hátsó füves Facebook-oldalán számolunk be. A 2015-ben indult, immár majdnem 300 települést érintő futballszociológiai terepmunka riportjait a Hátsó füves oldalán lehet elérni.