Csata a nyugati határon

Mielőtt biciklire ülünk, hogy útnak induljunk nagy tavaszi országjárásunkra, bemelegítésképpen kimegyünk az Alsószölnök megyehármas meccsére. Vegytiszta amatőr futball a nyugati határszélről.

A Vendvidék szép fekvésű falujából egy erősebb kirúgással át lehet ívelni a labdát Ausztriába, tőle nyugatabbra már csak Felsőszölnök található, ott azonban csupán kispályás csapat működik. Alsószölnököt nem csupán földrajzi megfontolásból tettük meg nyugatról kelet felé haladó túránk nulladik állomásának. A Vas megyei harmadosztály Körmendi csoportjában szereplő csapatnál a Hátsó füves első, két évvel ezelőtti barangolásai során is elvetődtünk, így ha számos elemében meg is újítottuk a falujáró futballsorozatot – például autóról átszálltunk biciklire –, a folytonosságot a közös helyszín is erősíti.

És amikor a Gasztony elleni tavaszi idénynyitó előtt háromnegyed órával a Szölnök-patak fölött átívelő fahídon megjelenik két hazai játékos, hogy a mezekkel megrakodott műanyagkosarat becipelje az öltözőépületbe, felötlik a 2015 márciusában már látott jelenet, és hirtelen olyan érzésünk támad, itt nem változott semmi. Aztán kiderül, dehogynem…

Ugyan az öltözőt még mindig a régi vaskályha, a játékosokat pedig a dicsőségvágy és a Kőbányai fűti, az alsószölnöki hierarchia két év alatt alaposan megváltozott. „Nem én vagyok, akit keresel” – mondta szűkszavúan a telefonba utazásunk előtt Borbély Bálint, akiben annak idején a csapat kapitányát, irányítóját, szervezőjét ismertem meg. „Majd személyesen elmondom” – teszi hozzá titokzatosan.

Állja a szavát. Egy óra van még kezdésig, a szülői ház nappalijában ülünk, Bálint belekezd a történetbe. „Rönökön játszottunk, borsos meccs volt. Furcsán fújt a bíró, elnézett egy kezezést, gólt kaptunk belőle, reklamálásért sárgát kaptam. A következő vitatott ítéletnél valaki leanyázta a sporit, én meg pont mögötte álltam, azt hitte, én voltam. Rögtön kiállított. Még egy vagy két emberünk pirosat kapott aztán szövegelésért, meg néhányan eljátszották a sérülést, nem maradtunk elegen a pályán a játékhoz, levonultunk.”

„Aznap délelőtt a bírók az Opel-kupán is vezettek, az meg nem arról híres, hogy a résztvevők üdítőt isznak. A meccs előtt az egyik partjelző mondta is valakinek, hogy van már benne bőven. Azért az sokat elárul, hogy végén nem mertek autóba ülni, inkább otthagyták a kocsijukat. Csapatkapitányként próbáltam tenni valamit, azon nyomban felhívtam a szövetség járási vezetőjét, és kértem, jöjjön megszondáztatni a bírókat. Visszahívott öt perccel később, közben nyilván beszélt velük, és csúnyán lehordott, hogy mivel vádolom a játékvezetőket, én lettem a hibás. Kaptam hat meccset. Átadtam a csapat szervezését, elment a kedvem.”

A hálót sem ő rakja már föl meccsek előtt, megteszi helyette más. Nem bonyolult ügy.

Egykedvűen, lehajtott fejjel baktatnak ki a pályára a gasztonyiak. Talán még nem hiszik, kezükben a siker kulcsa.

Az alsószölnökiek már sejtik.

Fél tizenkettes a meccs, a delet kongatja a templomharang, mire felsorakozik a két csapat. Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, a játékosok pedig a szeles időben is hűséges maroknyi szurkolót. Hiába küldött az MLSZ laptopot és nyomtatót Alsószölnökre is, az online jegyzőkönyvet nem sikerült kitölteni az öltözőben, túl sokan készültek futballozni az országban egyszerre, a rendszer túlterheltnek bizonyult. Maradt a letűnt korok kényszermegoldása: toll, papír.

Noha előzőleg néhány játékost a kocsmában is láttak, a pálya mellett a víz az úr. Segít tölteni Bálint régi-új barátnője, Baranyai Jennifer, aki korábban megfogadta a fiúknak: akárhogy is alakul a kapcsolata a középpályással, a csapat őrangyala marad. A 22 éves lány amúgy Felsőszölnökön él, igaz, beköltözőként szembesülnie kellett a rendszerváltás előtti határőrvilágból átörökített gyanakvással, bezárkózással: „Ha belépek a boltba, sokszor átváltanak az emberek vend nyelvre, hogy ne értsem, mit mondanak.”

Miközben a pályán belelendülnek a srácok, Jennifer elmeséli, dajkának készül, a szentgotthárdi óvodában már most is segít a gyerekeknek az öltöztetésben, a vécéhasználatban, a helyes kanálfogásban. Korábban Budapesten végzett csecsemő- és kisgyermekápolóként, gyakorlatát a Szent János Kórházban végezte a koraszülött osztály intenzív részlegén. 

„Hogy miért a gyerekek világa érdekel? Mert amikor belenézek a szemükbe, még látom, hogy lehet alakítani, formálni őket. Nem úgy, mint ezeket…” – bök a pályán szaladgáló alsószölnöki játékosok felé, akik éppen hevesen tizenegyest reklamálnak a játékvezetőnél. Jennifernek egyébként szabad bejárása van az öltözőbe, ami egyik felet sem zavarja: sem őt, sem a csapatot. „Nem feszélyezik magukat különösebben, de én inkább nem is nézek oda” – legyint könnyedén, mielőtt megfogalmazza az alsószölnöki futballtörténelem legszebb szerelmi vallomását: „Én nem férfiakként tekintek a srácokra, hanem úgy, mint a Bálint barátaira.”

Tetőpanorámás kispad, csak hogy a Jóisten is belelásson az edző fejébe. Másnak nincs esélye.

Érdemes szemügyre venni a bal oldalon fészkelődő cserejátékos vádliját. A Bernabéu Stadion sem rossz hely, csak ott a kispad alatt nem lehet Alsószölnök-tetoválást fényképezni. Itt bezzeg villan a Real-címer.

Egyszerű játék a futball: a szabadrúgás-védekezés gasztonyi receptje. 

 

Toronyiránt, izomból.

A csapat szervezését Charlie, vagyis Horváth Bálint vette át. Saját bevallása szerint hosszú éjszakán van túl, Szentgotthárdon mulatott a Médincsájna zenekar koncertjén, éjszaka keveredett haza háromezerért taxival. A környéken élők közül sokaknak munkalehetőséget kínáló gotthárdi Opel-gyárban dolgozik, de ha megtanul németül, odaát szeretne dolgozni. „Valamennyire már tudok, csak errefelé furcsa burgenlandi nyelven beszélnek az osztrákok, azt meg nem igazán értem.”

„Nézd meg, mit csinálnak, a mi időnkben ilyen nem volt!” – rázza a fejét a szünetben Nagy Zoltán, a régi alsószölnöki kocsmáros, amikor egyik-másik játékos cigarettára gyújt. Meséli, a szomszédos Rábatótfaluban nemrég zárták be a helyi csapat törzshelyének számító sörözőt, mert „…nincs már az, mint régen, hogy vége a meccsnek, és beülnek a játékosok meginni valamit. Ma már mindenki rohan el a dolgára.”

Ausztria közelsége mindig is meghatározta Alsószölnök életét: előbb a vasfüggöny, később a feketézés, majd a legális munkaingázók miatt. Amíg a kilencvenes években az átjáróknak még muszáj volt győzködniük a határőröket, nem maszekolni mennek át, csak szétnéznek a Fetzenmarkton, ma már nem kell a mese bolhapiacról, tisztán járnak át dolgozni sokan a megbízható magyar munkaerőt kedvelő osztrákokhoz. Az egykori kocsmáros, akinek belépőitől rettegett egykor Vas megye minden csatára, a szavakat sem cifrázza:  „Takarítóként, betegápolóként, mezőgazdasági munkásként is megkapnak havi ezer eurót. Az osztráknak büdös ez a munka, a román, ha megkapja az első fizetését, másnap már nem megy dolgozni, a magyar viszont nem szól vissza, és bírja a kemény melót.”

„Halogyra kell mennünk még vezetni, azt sem tudom, az hol van” – panaszkodik a korlátot támasztóknak két elfutás között a partjelző. Aztán a gasztonyiak cserélnek, 2–0-ra mennek, nekik nem sürgős.

Két szölnöki és egy gasztonyi a labdát nyomozza. Hideg, nagyon hideg.

A kis emberek csak tapossák…

…a nagy át is látja a pályát.

Ami az AS Romának Francesco Totti, az Alsószölnöknek PavlicsTamás. Hiába hívták Rábatótfalura, Szentgotthárdra, a csapat rangidőse, a 43 éves állócsillag pályafutása első percétől csak az Alsószölnök hírét öregbíti. „Sohasem felejtem a napot, amikor 1990 tájékán, tizenhat évesen először játszhattam a nagyok közt. Hegyhátszentjakabon kaptunk egy hetest, de nekem az sem vette el a kedvem.”

„Nekem a mindenem ez a pálya. Gyakran egyedül is kijövök edzeni. Hazaérek munkából, beugrom a szüleimhez egy sütire, aztán kimegyek ledolgozni, futok néhány kört, rugdosok kapura. A terület valamikor a nagyszüleim legelője volt, aztán államosították. Gyerekkoromban esténként ellepték a kölykök a pályát, ha elolvadt a hó, már ment ki mindenki játszani. Ma más a helyzet. Nekem is van egy 11 éves fiam, tudom, hogy megy. Szervezett körülmények között szívesen játszanak, de maguktól már nem mennek ki focizni.”

Tamás gondterhelten veszi tudomásul a 2–0-s vereséget. Másnap várja a feldbachi bőrgyár Ausztriában. Meséli, bejárta már a fél világot, a marhabőr nyersanyagot Horvátországból, Oroszországból, Brazíliából, Mexikóból szállítják az üzembe, meszezés, színezés után kinyújtják, lehántják, festik, lakkozzák, hogy aztán végül a BMW-autóülés vagy repülőgépülés borítása legyen. Becslése szerint az osztrák gyárban ezerkétszáz munkatársához magyarul szól.

Akié a föld, azé a bal láb.

Egy régi futballbölcsesség szerint a kilencven perc csak a kötelező rossz. Át kell esni rajta ahhoz, hogy a meccs után beállhass a forró zuhany alá.

Eltolják a biciklit. Következő nap mi is útra kelünk…

 

“Csata a nyugati határon” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Kedves Péter!! 2 éve nálunk/ Hercegszántón/ jártatok az első alkalommal. Azóta figyelemmel kísértem jobbnál-jobb helyszini beszámolóidat. Örülök,hogy ismét bepillanthatunk a falusi fociéletbe Általad. További defektmentes utat és ha erre jártok térjetek be Hozzánk is! Hajrá Szántó!!!

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.