Csíkszentkirályon az együttest Vlaicu Lajos, a Hargita Népe megalkuvást nem ismerő publicistája szervezi, a hátvédsorban Demeter Arnold költő szűri az ellenfél támadásait és gyűjti az ihletet a körzeti meccsek szellemiségéről szóló versekhez. Folytatjuk székelyföldi barangolásainkat.
„Meg sem fordult a fejemben, hogy abbahagyjam. Ezért kaptam az első pofont, ezért hagyott ott x számú barátnőm, emiatt vesztem össze időnként a barátaimmal. A foci életem mozgatórugója” – mondja csendesen a csíkszentkirályi öltözőben Vlaicu Lajos, a csapat 27 éves szervezője és oszlopos tagja, mellesleg két éve sérüléssel küzdő középhátvédje.
Érett gondolkodású, határozott fiatalember, élénk tekintete, bölcs mosolya szilárd szándékot és biztos tájékozottságot takar. Nevezhetnénk különutas lázadónak is, ha egyénileg taposott útját bárki máséhoz kellene viszonyítani. De nem kell: a Hargita Népe közéleti publicistája akkor is a maga ösvényét járja, ha a külső irányjelző táblák másfelé mutatnak. Az is az ő döntése volt, hogy a kerítésszaggató székely pálinkák és a meccsek utáni végeláthatatlan felesezések világában nemet mond az italra.
„Rájöttem, hogy sokat mértem magam másokhoz – támaszkodik elgondolkodva az öltöző falának. – Aztán jött egy váltás. Amikor úgy érzed, hogy odakint összedől a világ, elkezdesz befelé nyitni. Ez történt velem, és ma már nem érdekelnek a határaim. Húztam egy vonalat. Úgy akarom csinálni, ahogyan senki más. Igenis lehet változtatni, csak hozzáállás kérdése. Falusi jellemvonás a hajlam a pletykára. Ha meghallom, mit mondanak rólam, odalépek az illetőhöz, és nyíltan megkérdezem: miért gondolja ezt? Nem kötelező jóban lenni senkivel. Önbecsapás, ha azokkal vesszük körül magunkat, akik a nekünk tetsző dolgokat mondják. Az alkohol? Az értelmiség legnagyobb problémája! Minden réteget érint, a futballban fokozottan érvényesül a reflex, hogy ha a többiek isznak, akkor én is. Több mint egy éve nem fogyasztottam alkoholt. Foci után, a meccset követő kocsmázás során ez különös szokásnak hat. De kiderült az is, ha a székely konokságból faragunk egy kicsit, egész élhető életet lehet élni.”
Román hangzású vezetékneve talán nem ezt sugallja, ám Vlaicu Lajos édesapja és édesanyja is magyar, a név magyarázata a huszadik század első felére nyúlik vissza: dédanyja valamikor Bukarestben szolgált, egy ottani kapcsolatból született nagyapja, ahogy mondani szokták, szerelemgyerekként. A csíkszentkirályi futballcsapat háttérbe húzódó vezéralakja már tizenévesen le-letért a neki rendelt útról, a szülők által forszírozott csíkszeredai szakközépiskolás műszakirajzoló-képzés neki nem volt pálya. Érettségi után fűtésszerelő édesapja segítőjeként Magyarországra költözött, két év után azonban visszatért Erdélybe, és beiratkozott a Sapientia egyetem világirodalom–angol irodalom szakára.
Egy intézményi együttműködésnek köszönhetően az egyetemi padból indult újságíró-pályafutása is, nem mellesleg a falu ambiciózus lakójaként fiatalon tagja lett a települést vezető testületnek, tanácsosi tevékenységének fő iránya éppen a sportszervezés. Ami újságírói munkásságát illeti, a megalkuvás nem kenyere, a tények és a valóság megismerése akkor is fő vezérelve, ha a törekvés kényelmetlenséggel jár. Vele kapcsolatban a szerkesztőségben megtanulták, a legunalmasabb sajtótájékoztatót és negédes könyvbemutatót is szikrázó vitává élesíti keresztkérdéseivel, cikkei pedig sokszor kacskaringós utóéletet élnek.
„Az emberek többségébe a kommunista időszak során beleivódott a megalkuvó szemlélet. »Jól van az úgy, fiam!« – mondják sokszor, a hozzáállás az ötvenes vagy idősebb korosztályra nagyon jellemző. A mi generációnkra már kevésbé, de nálunk is megvan a szemellenzős hozzáállás, főleg a várostól távolabb” – állítja Vlaicu Lajos. Szóba kerül a falusi futballélet kérdése is („Bizonyos réteget megszólít” – halljuk a tárgyilagos megállapítást), és interjúalanyunk kitér a csapatszervezés kihívásaira is.
Mint fogalmaz, kezdetben a „kő alól” szedték össze a játékosokat, a közösség azonban hamar kialakult, sőt idővel már az is veszekedésre adott okot, hogy ki ülhet le a kispadra. Visszatérve a közéleti kérdésekhez, az alkohol mellett az értelmiség lényeges problémájának tartja, hogy szekértáborokba tagolódott, és képviselői a megosztottság következtében elbeszélnek egymás mellett. Hamis illúziót kelt a mesterséges, kívülről gerjesztett „székelykedés” is: „A székelyekkel szemben néha szinte elvárják, hogy így vagy úgy viselkedjenek, ilyen vagy olyan gúnyában forgolódjanak. A lóf.szt! Mi nem járunk így. Nem hordjuk nagyapánk posztónadrágját, amelyet talán már az öreg sem vett fel. Az a baj, hogy sztereotípiákban gondolkodunk, ezeket szeretnénk viszontlátni.”
Még hosszan beszélgetnénk a falu nagy kritikusával, a Hargita Népe ifjú publicistájával, de indulnunk kell, hamarosan kezdődik a mérkőzés. A Szépvíz elleni idegenbeli körzeti bajnoki előtt a csíkszentkirályi Katica Cukrászdánál találkoznak a futballisták, innen utaznak autókkal a Pogány-havas alatt elterülő faluba.
A pálya mellett, a fák alatt már a kezdés előtt húsz perccel ott áll Petrás Pali bácsi, az 1951-ben született törzsszurkoló, akin nem fog az idő: futballistaként még fűzős bőrlabdával kezdte a csíkszentkirályi Forestóban, merthogy valamikor a helyi dongaüzem nevét viselte a manapság a népszerű strandrész után Csíkszentkirályi Borsárosként futó együttes. A leghűségesebb drukker egyetlen meccset sem hagy ki, kíséri a csapatot a világ végére, vagy tán azon túl is.
Szépvízen Petrás Pali bácsi 3–1-es csíkszentkirályi győzelemnek ujjonghat, a mérkőzés hiteles krónikájához azonban hozzátartozik az is, hogy a korábban évekig a Csíkszereda színeiben futballozó Gergely Alpár rúgott három lélegzetelállító, távoli szabadrúgásgólt. A pálya széli beszélgetések alapján hamar kiderül, a 26 éves, passzív házakat tervező mérnöknek specialitása ez a fajta gól, számtalanszor megismerték már az ellenfelek.
Ejtsünk szót még a csíkszentkirályiak csillagai között Incze Zsombor „Gaucho”-ról is, a csapatkapitányról, aki bohém és zabolázhatatlan figuraként valóban az ösztöneikre hagyatkozó brazil sztárok szellemiségét idézi. Megjárta ő is a magasabb szinteket, ám amikor egyszer a hét közepén Sepsiszentgyörgyön, akkori klubjánál 40 fokos lázat jelentett, majd a hétvégén gyors gyógyulása után a nagypályás bajnoki helyett felbukkant egy csíkszentkirályi barátokból álló kispályás csapat fociján (és az erről készült videófelvétel bejárta a világhálót), a Sepsi vezetői elérkezettnek látták az időt a búcsúra.
A történet sokaknak ismerős lehet, mintha csak Ronaldo, Romário vagy Ronaldinho Gaucho valamelyik szokványos riói karneválkihágásáról hallanánk. Csak épp Incze Zsombor benne maradt a buliban: a csíkszentkirályi futballisták között gyökeret eresztett, a csapat vezérévé emelkedett, manapság ő hirdeti meg az edzéseket. Mellesleg 21 évesen a cséká-szerepet sokkal jobban élvezi is, mint a munkát, amely jelenleg kimerül a segédkezésben édesapja autójavító műhelyénél.
Ahol pedig elfér egy autószerelő, egy publicista és egy építészmérnök, ott simán helye van egy költőnek is. Mit helye van! Demeter Arnold, a 24 éves hátvéd a csapat szellemi bástyája, akinek már édesapja, Demeter István kapus is a csíkszentkirályi labdarúgás hírét öregbítette.
Régi tapasztalata, hogy a falusi labdarúgás költői világ, elképzelt, csodás események sorozata. Itt van például Gergely Alpár három szürreális szabadrúgásgólja: a jelenség ugyanúgy egy fiktív cselekmény megvalósulása, ahogyan régebben szembesült azzal, hogy a saját versében korábban megírt, képzeletbeli parasztasszony kigondolt tragédiája tényleg megtörtént.
A Szépvíz ellen a védelem erősségének mutatkozó sportember forrásként hivatkozik Fekete Istvánra, illetve a széki mesemondó asszonyra, Győri Klárára, akinek „Kiszáradt az én örömem fája” című, 1974-ben megjelent visszaemlékezését a korabeli kötet szerkesztője előszavában így jellemzi: „Ízelítő kíván lenni az önéletrajz vérbő epikájából, mely egyben kendőzetlen vallomás a nyers és rideg népi valóságról. S ezen belül az asszonyi kiszolgáltatottságról. Mivel ez az őszinte és mélyről jövő vallomás a széki mindennapok realitásába ágyazott, nemcsak Győri Klára egyéni sorsát példázza, hanem a múltbeli széki asszonyi sors szimbólumává nő. Arról az asszonyról szól, aki »csak verve jó«; aki még saját lakodalmán is csak »jövendő embere« után, és nem mellette lépked az utcán; akit a táncra nem lehet felkérni, hanem messziről kell odakiáltani neki »Hej, Szováti Sári!, Hej, Botos Zsuzsi!«; akivel egy másik utcabeli legény csak úgy táncolhat, ha őt »felajánlják« neki az odavalósiak; akinek legfőbb erénye, hogy »az étel párájából is jóllakik«, akinek asszonnyá válását a széki lakodalmas – valójában »jajnóta« – költőien így jellemez: »Hullni kell a virágnak, esküdni kell a leánynak…«”
Demeter Arnold a Győri Klára-műben rögzítettek kapcsán az adott szó tragédiájáról beszél, illetve arról, hogy az amatőr labdarúgás világa valamit tükröz még ennek ellentétéből, az adott szó szentségéből. „Itt minden az ember becsületére van bízva. Ha Incze Zsombi kiírja a Whatsappra, hogy edzés van, és valaki feleli, hogy érkezik, akkor biztosra vehetjük, ott is lesz. A Real Madridnál csak a szerződés kötelezi a játékosokat a részvételre, nálunk sokkal több: a személyes ígéret.”
A személyes ígéret pedig a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen végzett, az Irodalmi Jelenben, a Helikonban, a Bárkában és más irodalmi folyóiratokban publikáló szerző szerint a futball sava-borsa. Aki a szavakkal barátságban áll, könnyebben megfogalmaz mások által is érzékelt, mégis nehezen kimondható alaptételeket: „Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy bele tudja tenni a lelkét abba, amit csinál. Van, akinek ez a terület a falusi futball. A küzdelem, a szurkolás a csapatért, a faluért, a többiekért és saját magunkért is, hiszen a győzelem mindannyiunké. Néha figyelem Petrás Pali bácsit góljaink után, és irigylem, hogy olyan önfeledten boldog, mintha ő maga rúgta volna be a labdát a kapuba.”
Cikkünk kiegészítéseként a szerző engedélyével közzéteszünk néhányat Demeter Arnold csíkszentkirályi hátvéd futball ihlette verseiből.
Lelet
Lassan kienged a feszült izom,
a bíró is megunja, kopaszodik,
várja pár gyerek, vagy csak menekül
ki tudja, kézfogás helyett mit talál.
A két csapat összeboronálja magát,
és az addigi heves küzdelem most
átvált hétköznapi csevejre. Képmutat,
és problémát kerül mindenki, hisz
holnap ismét indulni kell melóba,
és hogy így kétórára kijutott a sztár
verejték, amelyben meggyötört
arcú öregek sörkedvük lelték,
áldott lehet a vasárnap. A TV nem
adja, de szájról-szájra jár majd
a faluban az aznapi meccs, meg
még az elkövetkezendők, és
egy szép napon, amikor már
por és föld fedi a házakat,
meglepődve tapasztalják
az archeológusok, hogy az Úr
napján, ezer évvel ezelőtt
tizenegyest ítéltek a vendégcsapatnak.
Együtt előfordul
Nem értette meg a magyarázatom
a tegnapi meccs fontosságáról.
Mondhattam volna, hogy holdra szállok,
de nem számon kért, hanem bizonyítékot.
Távolról nézhetném, ahogy elfordul, hiába kiabál.
Nem igazán kíváncsi a sportra, vagy úgy bármire.
Kifárad a test és akkor megbolondul az ember,
közbe homlokára csap, mutatva a baj forrását.
Bob Marley is valójában a labda szeretete miatt halt meg,
hiába énekelt madarakról, meg hogy nő nélkül jobb,
csakis felesége tudja úgy eltemetni az embert, mint akit szerettek.
Majd látva, hogy nincs ennek az egésznek sok értelme,
ahogy kifele tekintett az ablakon, észrevette a labdázó gyerekeket,
felsóhajtott – menj, legalább magyarázd el nekik, hogy
mi az a szöglet.
Szenteltvíz
Tudom már, hogy idővel félig maradok,
mintha egyre csak elveszteném gyermeki
tréfáim dicsőségének ízét. A búzát talán
nem kellett volna beleönteni a hordó vízbe.
De a bosszú, az bosszú, ezt jól tudta a néma
Gyuri is. (Amúgy bácsi, csak most kiszúrt
labdáimra gondolva, nem tisztelem egy
mondatig, pont.) Az öreg idővel elhalt.
Özvegyének minden húsvétkor szenteltvizet
vittem, vallási érdekek nem igazán, inkább
pénzügyi okai voltak. Arról hogy a lötty szent,
csak annyit tudtam, hogy egy évben egyszer
mindenki hazaviheti a maga kis adagját, mintha
ez megmenthetné bármitől. Például, hogy
ne szúrják ki a labdáit, szárazon maradjon a búza,
vagy ne tűnjön el az a fél, ami egy nap már
túl későn hiányzik.
Székelyföldi riportjainkat rendszerint egy-egy környékbeli különleges háttérszereplő bemutatásával egészítjük ki. Ezúttal felkerestük az emberközeli futball csendes követőjét, aki ugyanakkor munkája révén a professzionális labdarúgáshoz kapcsolódik. Az elitfutball rendszerének kötöttségeivel is lehet szívből szeretni a körzeti bajnokság falusi mérkőzéseit – erre a legjobb példa Farkas Endre története. Az 1976-ban Karcagon született újságíróval, az FK Csíkszereda kommunikációs és marketing asszisztensével munkahelyén, a román másodosztályú klub stadionjában találkoztunk, hogy a profizmustól távoli labdarúgóvilágról beszélgessünk.
„A fociban is keresem az emberközeliséget. Hiába lehet élőben követni a Bajnokok Ligáját vagy a csúcsbajnokságokat, engem nem foglalnak le. Nincs mihez, kihez kötni, hiányzik az emberi oldala, a pénz a meghatározó” – vallja a Kunmadarason nevelkedett sportember, akinek meghatározó gyermekkori meccsélményei éppen a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei csapat helyi találkozóihoz kapcsolódnak. Örökre emlékezetébe vésődött egy 1980-as évekbeli, 10–0-ra megnyert mérkőzés, amelyet az anyai nagyszülők faluja, Tiszaigar ellen vívott az együttes (a „papáék” szomszédjában lakó szobafestő fogadkozott is, hogy visszavágnak mindenért. Hogy sikerült-e, az már a múlt homályába vész, ahogy az igari csapatot is rég utolérte az elmúlás).
„Az a szó, hogy csapat, mindent kifejez. Közösségteremtő erő. Szeretem a futballpálya füvének az illatát, a labda pattogását, a göröngyös talajt és az embereket, akik ott állnak az oldalvonal mellett. De szívesen olvasok is arról, hogy kit hogyan érintett meg a játék, Csepelyi Adrienn Belemenés című könyvétől Szekrényes Miklós Budifocijáig sok kötetet forgattam, forgatok, gyűjtöm ezeket. Ahogyan gyűjtöm a kárpát-medencei magyar vagy magyar vonatkozású futballemlékeket, tárgyakat is. Számtalan kitűnő személyes kapcsolat kialakult ezáltal Topolyától Kecskeméten át Dunaszerdahelyig”.
Nem érzi, hogy csíkszeredai tevékenysége szemben állna hitvallásával, állítja, munkahelyi közege hordoz valamit abból az őszinteségből, amely a sportág alapértéke. Különösen a gyerekek lelkesedését és a női csapatok meccseit értékeli, itt az anyagias szemlélet kártékony hatása még kevéssé érvényesül. Ösztönzi a tehetségek támogatása is, tőle származik az a felirat, amely a másodosztályba feljutás küszöbén jelent meg a csíkszeredai lelátón: „Írjatok történelmet, fiúk!”. Ha ideje engedi, hétvégenként kézen fogja kisfiát, és elindul vele, hogy valamelyik meseszép hargitai településen vagy a Csíki-havasok festői környezetében beleszippantson másfél órára a falusi labdarúgás éltető levegőjébe.
