Mit keres a 97-szeres válogatott, korábbi Premier League-csillag Gera Zoltán és a kilencszeres válogatott, magyar bajnok Sándor György a Bodrogköz elfeledett, elnéptelenedő falujában? A hét év után újjáéledő csapat ünnepi mérkőzésén, a környék passzív futballközösségeit ösztönző Hátsó futballmentő túra újabb állomásán csodát látott a népes közönség.
„Add csak ide, segítek!” – lépett a csomagtartóhoz Sándor György a györgytarlói futballpálya melletti parkolóban, készségesen átvéve a Zempléni Főnix szerelésével megpakolt dobozt. Gera Zoltán is rögtön ott termett, a Premier League egykori ünnepelt játékosa az ajándékba szánt MLSZ-labdákkal indult el a bodrogközi csapat öltözőépülete felé. Szerénység, tisztelet és közvetlenség – a Hátsó füves futballmentő túra györgytarlói napjának vendégei olyan sportemberi erényekről tettek tanúbizonyságot a küzdelmes sorsú faluban, amely példával szolgál mindenkinek, aki hisz a labdarúgás őszinteségében.
Az őszinteség pedig néha fájdalmas, különösen ott, ahol a kegyetlen valóság arcul csapja a futballpályák álmodozóit: Györgytarlón 2016-ban kényszerűségből feloszlott a csapat. Hiába játszottak volna még néhányan, hiába számít Oláh István polgármester a zempléni vidék falusi futball-legendájának, a környék jól ismert problémái ellehetetlenítették az együttes működését. Lassan-lassan elfogytak a fiatalok, akiben volt ambíció, azt a szerény munkalehetőségek Sárospatakra, Sátoraljaújhelyre vagy messzebbre sodorták, aki pedig a rögösebb utat választva otthon maradt a mesterségesen létrehozott, félbemaradt tanyafaluban, azt a mindennapok nehézsége gyűrte maga alá. Hogy újjászülethet-e még a hajdan a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei legalsóbb osztályban szereplő nagypályás csapat, erősen kérdéses. Itt talán már a csoda sem segít.
Ám ha netán mégis, akkor a varázsütés kétségtelenül megtörtént június 4-én. Hiszen mi másnak nevezhetnénk az abszurd tényt, hogy a 97-szeres válogatott, háromszoros magyar bajnok, Európa-liga-döntős angliai futballcsillag, a valamikor a Ferencváros, a West Bromwich Albion, a Fulham mezében tündöklő Gera Zoltán egy megszűnt falusi csapat pályáján futballozik a Zempléni Főnix nevű vándorcsapat színeiben, ahogyan a kilencszeres válogatott, kétszeres magyar bajnok, a korábban az Újpest és a Videoton alapemberének számító Sándor György györgytarlói játéka is meseszámba ment.
„Megtisztelő, hogy gondoltak ránk – köszöntötte a pálya körül összesereglett mintegy négyszáz embert a Kárpátalján született sportember, az U16-os válogatott szövetségi edzője. – Nagy kedvvel és szívvel jöttünk hozzátok. A futballban dolgoztunk és dolgozunk most is, és örömmel állunk egy ilyen nemes ügy mögé. Remélem, jól érzitek majd magatokat. Ne legyen nagy elvárásotok, azért már évek óta nem vagyok aktív labdarúgó, de megteszek mindent, hogy legyen minek tapsolni.”
Meg is tett: Sándor György elegáns passzaival, szervezőmunkájával és góllal járult hozzá a Zempléni Főnix 7–4-es győzelméhez. Gera Zoltán leheletfinom labdaátvételeit, laza emeléseit és két gólját is ámulva figyelte a györgytarlói közönség, amelynek tagjai a meccs előtti szégyenlősségüket levetkőzve a lefújás után kis túlzással még a kifizetetlen villanyszámlájukat is aláíratták az ostromot hősiesen viselő futballcsillaggal.
Ám ami fontosabb: a harmadik félidő során csak elindult a beszélgetés arról, hogy ha már ilyen szépen felújították a pályát, lefestették a kapukat, az oldalvonal melletti korlátokat és ennyire szépen összeállt a futballünnepre a györgytarlói csapat, mi lenne, ha…
A játék öröme nem a körülményeken múlik, ezt megtudhattuk a mérkőzés előtt Séra Ferenctől, a györgytarlói labdarúgás nagy öregjétől, aki az 1970-es évek viszonyairól elmesélte: „A szerelésünk olyan volt, amilyen. De a lelkesedés, a szorgalom, a labdarúgás szeretete összetartotta a csapatot, és egymást segítve vittük előre, ahogyan tudtuk.”
Kortársa, az 1946-ban született Poroszka Gyula emlékei is egybecsengenek szavaival, a vasesztergályos-balösszekötő boldogan elevenítette fel azokat az időket, amikor még Gera Zoltán és Sándor György nélkül is hétről hétre négyszázan jártak ki a falu meccseire.
Takács Mihálynak, a csapat 1997-es újjászervezőjének pedig arról is van tapasztalata, miként lehet csipkerózsika-álmából felébreszteni a helyi futballt. És ha már egyszer felébredt, jöhetett eső, fújhatott a szél, nem volt többé akadály: „Bajnoki meccset játszottunk, amikor leszakadt a vihar. A kispadról láttam, ahogy belecsapott a villám a pálya melletti nagy fába. Vadul repkedtek a gallyak, a játékosok pedig iszkoltak lefelé.”
A györgytarlóiak vallomásai szépek és igazak, ahogyan Gera Zoltáné is az volt előző nap a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban, a Hátsó füves-kiállításon, a Harmadik félidő bisztró vendégeként.
„Apám, Gera Sándor szenvedélyes focista volt – beszélt futballkötődése kezdeteiről, a Baranya megyei II. osztályban kapusként játszó édesapa alakjáról az 1979-ben született vendég, az U21-es válogatott szövetségi edzője. – Sajnos ő nem jutott olyan magas szintre, mint én, pedig túlzás nélkül mondhatom, tehetségesebb játékos volt nálam. Neki nehezebb út jutott, mint nekem, nem nyíltak olyan lehetőségei a kibontakozásra. Egy Pécs melletti községben, Nagykozáron játszott. Gyerekként, hat-hét-nyolcéves koromban jártam vele, kísértem őt a meccseire, sokszor a közös csapatbusszal. Nekem apám volt a példaképem. Azokban az években azt gondoltam, hogy ha egyszer felnőtt leszek, majd én is a nagykozári csapatban játszom, és az milyen jó lesz. Akkor éreztem először úgy, hogy focista leszek.”
A pécsi kertvárosi lakótelepen nevelkedett, később, tizenévesen saját szavai szerint a „züllés időszakát” élő sportember betekintést engedett gyermekkori világába is.
„Amint elkezdtem járkálni, totyogni, már rugdostam a labdát, ha nem volt más, egyedül is. Nagyon szerettem focizni. Szenvedélyesen játszottunk a környékbeli gyerekekkel. Nem zavart az sem, hogy a betonos pályán folytak a meccsek, becsúsztunk, ollóztunk. Ott az ember könnyen megtanulta, hogyan kell esni. Persze, tele voltunk horzsolásokkal.”
“A játszótér sok mindenre megtanított. Ha legyőztük a meccsen a nálunk idősebbeket, néha megkergettek minket, kis tökösöket. Menekülni kellett, mert nehezen viselték, hogy a kicsiktől kikaptak. Kialakult a futball őszinte szeretete, de azt azért nem állítanám, hogy különösebb céljaim lettek volna. Egyedül az, hogy egy napon apám csapatában játsszak.”
Aztán felbukkant egy távolabbi ideál is…
„Akkoriban nem úgy ment, hogy a gyerek besétált a boltba a szüleivel, és választhatott akármilyen mezt. Volt egy kék-fehér csíkos pólóm, filctollal ráírtam a hátára, hogy Maradona. A külföldi fociban ő ragadta meg a figyelmemet. Meg természetesen jártam a PMFC meccseire apámmal, ugráltam, másztam föl a kerítésre, szenvedélyes szurkoló voltam. Megvoltak a helyi kedvenceim, Megyeri Karcsi, Lehota Pityu például. Nem olyan régen találkoztam velük, egy csapatban játszottunk az öregfiúkban. Úgy éreztem magam köztük, mint egy gyerek, mégiscsak a példaképeim voltak. A kötődés, a ragaszkodás és a gyerekkori élmények máig megmaradtak.”
Kínálja magát a reményteljes gondolat: talán ott volt a györgytarlói fák alatt a kisfiú, aki harminc-negyven év múlva a jövő Gera Zoltánjaként emlékszik majd hasonló elfogódottsággal a pályán látott édesapjára…
A Hátsó füves futballmentő túráról beszámoló cikkekben rendszerint helyet kap a polgármesteri félhivatal: a rovat, amelyben a településvezető is megmutatja hétköznapi, emberi oldalát. Oláh Istvánnal, Györgytarló első emberével és a futballegyüttes csapatkapitányával beszélgettünk.
Új Élet. „Édesapám az Új Élet termelőszövetkezet juhásza volt, Oláh Istvánnak hívták, ahogyan engem, a fiamat és unokámat is. A györgytarlói általános iskolát 1972-ben kezdtem el, akkor még bőven volt gyerek, a település lakosságszáma 1400 körül mozgott. Ma már csak 597-en élnek itt. Kölyökként jó gyereknek számítottam, nem csúzliztam, nem rúgtam ki labdával senkinek az ablakát. A kilencvenes évek második felében szárnyaim alá vettem a helyi alsós gyerekeket, vittem őket a pályára edzeni, utána pedig mindegyikük kapott egy jégkrémet a családilag üzemeltetett kocsmánkban.”
Bodrogközi wellness. „Volt valamikor itt egy kastély, Rákóczi György és Lórántffy Zsuzsanna érdekeltségébe tartozott. Aztán levették róla a műemlékvédelmet, széthordták, összeroskadt. Az uradalmi időkben a kiszolgáló házakban négy család lakott egy fedél alatt, közös konyhát használtak. Miután a második világháború után elhatározták, hogy a környékbeli tanyák központjában szocialista mintafalut építenek, nyolc-tíz év alatt megépült 221 ház. Lett iskola, óvoda, közért, posta, aztán félbehagyták a fejlesztést, elmaradt a tervezett vágóhíd, a szülőotthon és a rendőrőrs kialakítása. Manapság szinte csak közmunkából él a lakosság, csupán a két bolt alkalmaz két-két embert, illetve van még egy villanyszerelő. A falu határában találtak 52 Celsius-fokos termálvizet, a kút is meg van fúrva hozzá, de a tervezett wellness-szálloda évek óta félkész állapotban áll.”
Felemás csodacipő. „Tizennégy évesen játszottam először egy Györgytarló–Tolcsva meccsen, hamissal. Poroszka Misi, a balszélső nem jött el a meccsre, a helyére rántottak be. Arra emlékszem még, hogy a meccsen egy százkilós tolcsvai játékos a lábával utánam nyúlt, miután kicseleztem, mire a sógorom beszaladt a pályára, és seggbe rúgta. Huszonegy éve választottak Györgytarló polgármesterévé, azt követően igazoltam át ide, és vettem át a csapatot, addig Tiszakarádon szerepeltem. Ott kezdtem annak idején igazolt játékosként, az első ifimeccsemen, Erdőhorváti ellen két gólt lőttem, nyertünk 2–1-re. A szertárban előtte a maradékokból kellett összeguberálni egy pár cipőt, így aztán a bal lábamra egy gumistoplist találtam tizenhárom stoplival, fehér talprésszel, a jobbra pedig egy éles stoplist, hat stoplival, piros talprésszel. Egy évig játszottam ebben a felemás cipőben, aztán ellopták Vajdácskán.”
Ringer István régész, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója a Bekecs, a Prügy, a Sárospatak, a Szerencs és a Hercegkút korábbi csatáraként végigfutballozta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály mára szinte nyomtalanul eltűnt zempléni csoportjának pályáit. A Hátsó füves futballmentő túra társszervezője a helyszínekről személyes hangú emlékrovattal jelentkezik.
“Györgytarló. Pár éve (akkor pár éve) átadott pálya és öltöző, a hazai középpályássor közepén, tízes számú mezben, közel ötvenévesen a zempléni foci élő legendája, „a” Brazil. A középpálya már sokszor elmozog mellőle, de Brazil örök. Egyszer Encsen, a megyekettőben a hazai kapus kirúgását a kezdőkörben állva, pattanás előtt, kapásból visszaküldte a feladónak, aki nem tudta fogadni. Középkezdés, neki nem kellett menni sehová, hiszen majdnem mindig ott volt, a kezdőkörben. Ezt a gólt kevesen látták, de mindenki hallott róla (ilyen párosítás a modern kor labdarúgásában csak itt képzelhető el), s aki valaha látta játszani a Brazilt, annak nem voltak kétségei. A hazai csapat középcsatára a legkisebb fia, basszus, ez a gyerek még a …ával is, azzal mondjuk pont nem, de ellenünk lő egyet jobbal, egyet ballal, a végén meg fejjel szerez egy harmadikat is. (Játszol-e még, kicsi Brazil?)”
A györgytarlói labdarúgás történetét bemutató kamarakiállítást az oldalvonal mellett, külön sátorban lehetett megtekinteni a Hátsó füves futballmentő túra alkalmából. A szöveget Orosz Zsolt, a Futballkutató blog szerkesztője, a Zempléni Főnix tagja készítette el, ebből itt rövid kivonatot közlünk.
A Bodrogköz népességének egy része a két világháború között tanyákon élt, elszigetelve a közeli városoktól, Sárospataktól és Sátoraljaújhelytől. Többnyire az egyház és a földesurak birtoka volt a térség, ahol az emberek nádfedeles viskókban éltek, egy-egy lakrészben akár negyvenen zsúfolódtak össze és életüket a végeláthatatlan munka töltötte ki. Györgytarló mai területe ekkor még lakatlan volt, de egy központi döntés nyomán tanyaközpontot kezdtek el építeni a helyen, mégpedig a tervek szerint az országban a legnagyobbat. A szabályos utcák kimérése után felhúzták az első házakat, az orvosi rendelőt, az óvodát, valamint a bolthelyiséget és már az 1950-es évek elején kijelölték a későbbi sportpályát az iskola mögötti területen, egy libalegelő helyén.
Az 1948–1952 közötti időszak a györgytarlóiak honfoglalásaként került be a helyiek emlékezetébe. A külterületen lévő tanyákon, tanyabokrokon élők beköltözése több éven keresztül zajlott, a lakók jobb körülmények között, magasabb színvonalon élhettek az új település határain belül, amelyet a posta ekkor még Árpádfalva elnevezéssel illetett. Györgytarlót 1954-ben nyilvánították hivatalosan is faluvá, nevét a legnagyobb uradalmi tanyáról kapta. A vezetők egyik legfontosabb feladata a sokszínű közösség összekovácsolása volt, fő fórumnak kezdetben a kocsma számított. A fiatalok többnyire a sportpályán verődtek össze és a környező településeken már népszerű labdarúgással töltötték idejük nagy részét. A Györgytarlói Dózsa 1956-ban született meg. A tanácsrendszer kiépülésével és a kisebb közigazgatási egységek felszámolásával Györgytarló Tiszakaráddal került közös tanács alá, ami meghatározta a lakosság következő három évtizedét. A két termelőszövetkezet szintén egyesült és a legnagyobb foglalkoztatóvá lépett elő, ahol rendszeresen 80–100 fő dolgozott a faluból. A futballcsapat tagjainak nagy része itt tevékenykedett, például kovácsként, vagy autószerelőként. 1968-tól kezdve a labdarúgók a sátoraljaújhelyi járás I. osztályában játszottak, a szomszédos Tiszakaráddal mindig kiélezett meccseket vívtak a bajnokságban, annak ellenére, hogy a közös tsz-től jóval kevesebb anyagi támogatásban részesültek, mint riválisuk. A Kenézlő elleni rangadók szintén kiemelt figyelmet kaptak.
Az 1970-es évtized megtorpanást hozott Györgytarló dinamikus fejlődésében. A nagyratörő terveket csak részben sikerült megvalósítani és a lakosságszám is csökkenésnek indult, elsősorban a fiatalabb korosztály elvándorlása miatt. A hanyatlás a sport terén is megmutatkozott. A futballcsapatot ebben az időszakban nem a járási bajnokságba nevezték, hanem a Falusi Kupa küzdelmeire.
A rendszerváltás időszaka újabb komoly változásokat hozott a község életében. Megszűnt a közös tanács, független önkormányzatok alakultak és a korábbi nagy foglakoztatók, mint a tsz és a Bodrogközi Állami Gazdaság végleg bezárta kapuit. Egészen 1997-ig kellett várni, míg újra felmerült az önálló györgytarlói sportegyesület alapításának ötlete. Gombos Béla polgármester, Takács Mihály és Szuha István vezetésével újraindították a futballcsapatot. 2002-ben Oláh Istvánt választották a falu polgármesterének, aki az azt megelőző húsz évben a tiszakarádi együttesben játszott és „Brazil” becenéven vált híressé a Bodrogköz és a Zemplén vidékének futballpályáin. A csapat szervezőjeként, játékosaként feljuttatta Györgytarlót a megyei II. osztályba, csupa helyi játékossal. Felújították a pályát is, az átadóünnepségre a NB I-es bajnok Debreceni VSC csapatát hívták meg, a mérkőzésen olyan neves labdarúgók is játszottak, mint Dombi Tibor, Komlósi Ádám és Czvitkovics Péter. A falu tovább csökkenő népessége és a fiatalok számának fogyatkozása miatt Györgytarló 2016-ban visszalépett a bajnokságtól és azóta sem indult újra.
A Hátsó füves futballmentő túra június 17-én a visszatérő helyszínnek számító Hollóházán folytatódik. Az erdei, fatribünnel felszerelt pályán 14 órakor mérkőzik meg az újra összeálló csapat és a Zempléni Főnix, amelyhez ezúttal Mracskó Mihály korábbi válogatott hátvéd csatlakozik vendégjátékosként. A programsorozat részleteiről a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni.
