Blaskó Mihály boltba ment verseny közben

Kétszázhuszonkét kilométer segítség nélkül. Mennyit készült rá?

Sokat és semennyit – mondta Blaskó Mihály, aki korábban első magyarként oda-vissza teljesítette a Spartathlon 490 kilométeres távját. – Sokat edzettem, de célzottan erre nem készültem. Két hete a Baja és Szekszárd közötti százhatvan kilométeren futottam barátommal, Ferenczi Istvánnal, ez a rendezvény az Athén és Korinthosz közötti verseny előtt tiszteleg.

Ez összesen csaknem négyszáz kilométer. Elég volt a pihenés a kettő között?

Ettől, bevallom, magam is tartottam. Az első héten nyolcvan kilométer feletti edzésprogramom volt, a balatoni kör előtt azért pihentem egy kicsit.

Amit ezzel kapcsolatban mindig említenek: segítség nélkül kerülte meg a tavat. Mit jelent ez pontosan, mennyit számít, mennyire befolyásol ez a bizonyos segítség?

Rengeteget számít. Mindent, amit a verseny közben megeszel, megiszol, a téged kísérő autó szállít – vagy te magad, ami azért nem mindegy. Külön logisztikát igényelt, mit és miből mennyit vigyek magammal. Nincs senki, aki rád szól: kezdesz fáradni, itt egy sótabletta, felbontok neked egy jó hideg kólát, állj meg, egyél valamit, fáj a lábad, teszek rá jeget… Csak te vagy, csak magad vagy, és ettől izgalmasabb az egész. Ha van segítséged, csak a futásra kell figyelned, ha nincs, sokkal komplexebb az egész, és ez a kihívás vonzott nagyon.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget?

Például az ivás. A vírus miatt nagyon sok kutat elzártak, így ha találtam egyet, muszáj voltam a táskámban cipelt minden flakont teljesen megtöltenem, mert ki tudja, mikor találok legközelebb.

Megesett, hogy szépen beálltam a sorba a bolti pénztárnál, ami nyilván befolyásolta az időmet.

A már említett táska az első kilométereken gondot okozott. Régi társam, amolyan kabala, tényleg addig jön velem, míg le nem szakad rólam, és ettől már nincs messze szegény – valamiért rögtön a rajt után nehéznek éreztem. Az időjárás is kitett magáért, volt, ahol legalább ötvenfokosra melegedett az aszfalt…

Mi a teendő, ha nehéz valami, ha itt fáj, ott szúr? Hogy ne adjuk fel?

Ha van erősségem, talán az, hogy mentálisan erős vagyok. Nehéz a táska? Nehéz. Fáj itt? Fáj. Oké, menj tovább, majd elmúlik. Minden azon múlik, hogy állsz hozzá. Balatonfüredről indultam reggel hétkor Keszthely felé, és az volt a tervem, hogy huszonnyolc óra múlva visszaérjek Füredre.

Mivel forróság volt napközben, jólesett a hűvösebb levegő. Körülbelül Fonyódon tettem fel a fejlámpát, Balatonvilágoson még sötét volt, Fűzfőn ért a reggel – szeretem olyankor a Balatont, gyönyörűek a fényei.

Mit adott ez a nap?

Nagyon sokat. Kikapcsol az ember – mást nem is tehet, mert muszáj önmagára figyelnie –, egy idő után mindenféle munkahelyi stressz, egyéb probléma eltűnik. Van időm átgondolni, mit szeretnék, mi a dolgom, mi a fontos az életemben.

Huszonhat óra negyven perc. Rekord!

Igen, az, de a víz keresésével, a bolti vásárlással időt vesztettem. Persze nem vagyok telhetetlen, sőt – talán nagyképűen – azt gondolom, ilyen melegben ezt az időt nem lesz könnyű megjavítani.

Minek örült ekkor a legjobban?

Hogy a kis Bogár is célba ért!

Tessék?

A párom. Nagyon finom pogácsát is sütött, ami nagyon jólesett a verseny közben. Nem az én hatásomra kezdett el futni. Az első alkalommal három kilométert tett meg, és a hétvégén teljesítette a félmaratonit két óra tizenöt perces idővel – nagyon büszke vagyok rá.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!