Nincs bennük hiányérzet – testvérként értek fel a csúcsra a kick-boxos Busa nővérek
– Ki hatódott meg jobban, amikor augusztusban Andrea az utolsó versenyén világjátékok-győztes lett?
Busa Andrea: Kivételesen én. Nem szoktam sírni, de akkor tényleg elérzékenyültem.
Busa Gabriella: Ezúttal kevésbé sírtam, mint 2023-ban, amikor Rijádban megnyerte a küzdősportok világjátékát. Az is igaz, hogy akkor sokkal jobban izgultam a döntője alatt.
Andrea: Akkor lett volna tényleg mesébe illő a történetem, ha hasonlóan kiélezett küzdelemben győzök. Azért így sem panaszkodhatok, mert felfelé ívelő pályafutás végén a csúcson hagytam abba, a legnagyobb versenyen aratott sikerrel.
– Egyértelmű volt, hogy kisgyerekes anyukaként is ott lesz a világ másik felén, Kínában, hogy szurkoljon a húgának?
Gabriella: Az eszembe sem jutott, hogy nem megyek el. Inkább az volt a kérdés, magammal viszem-e a tíz hónapos kislányomat, Viktóriát, vagy inkább itthon hagyom. A kínai helyszín miatt aztán jobbnak láttam, ha egyedül utazom.
– Kezdettől fogva ilyen jó testvérek voltak?
Andrea: Az elején nem feltétlenül. Inkább azóta, hogy Gabriella elköltözött otthonról, és elment továbbtanulni.
Gabriella: Amikor a Svábhegyre jártam a Rendőrtiszti Főiskolára, másfél órákat kellett utaznom, és ezt az időt telefonálással töltöttük. Ha történt velem valami, ő volt az első, akit felhívtam. A hosszú beszélgetések nagyon összehoztak minket, de gyerekkorunkban is sokat játszottunk együtt a nyári szünetekben.
Andrea: Most, hogy mindketten Budapesten élünk, meg jövünk a terembe, sokat találkozunk személyesen is. Ha Csepelre költözöm, még közelebb leszek hozzá.
– Mindig ilyen „hivatalosan”, teljes keresztnévvel szólítják egymást?
Gabriella:Gyerekként ezzel próbáltuk idegesíteni a másikat, de annyira megmaradt, hogy már nem is jön egyikünk szájára sem, hogy Andi és Gabi.
– Esetleg már kislányként is verekedtek egymással?
Andrea: Gabriellával nem lehetett. Pedig mindig fel akartam húzni, de túl nyugodt volt, és nem vette a lapot. Így inkább magamat bosszantottam fel azzal, hogy semmivel nem tudom felidegesíteni.
– Szóval a szüleiknek nem volt nehéz dolguk?
Andrea: A nővéremmel nem, viszont azt mondták, hogy velem már inkább, de szerintem én is csak hozzá képest voltam nehezebb eset.
Gabriella: Anya azt mondta, hogy egy hónaposan már végigaludtam az éjszakákat, az öltözködésből sem csináltam problémát, nekem minden megfelelt. Andreának már kicsiként is határozott elképzelései voltak, melyik nadrágot melyik felsővel akarja felvenni, és ha nem azt kapta, szóvá is tette.
– Más jellemvonásukban is van eltérés?
Andrea: Az öltözködésünkre nézve szerintem rögtön kitűnik, hogy Gabriella jóval kifinomultabb stílust képvisel. Én pedig…
Gabriella: …extrémebb, vagányabb – de ez az élet más területeire is igaz. Én inkább megfontoltabb, túlgondolósabb vagyok, Andrea jóval bátrabb, bevállalósabb. Másik két kick-boxos lánnyal van egy barátnős csoportunk, rendszeresen nyaralunk közösen, és ha, mondjuk, ki szeretnénk próbálni egy új sportágat, Andrea egyből ugrik, míg én átgondolom, jó lesz-e nekem, elég ügyes vagyok-e hozzá.
Andrea: Impulzívabb személyiség vagyok, szeretem az extrém sportokat, amiket Gabriella nem feltétlenül. Voltam már például tan-
demugráson, meg tervezek is még menni, de síelni is szeretek.
Gabriella: A tandemugrós példánál maradva, nem arról van szó, hogy félek tőle, de nincs bennem rá késztetés, hogy mindenképpen kipróbáljam. Síelni meg azért nem szeretek, mert hideg van, és azt nagyon nem bírom. Gyerekként egyébként sokat jártunk közösen, de utána nekem kimaradt az életemből.
– Mennyire vezetett egyenes út a kick-boxhoz?
Gabriella: Sándorfalván nem volt sok variáció a sportolásra. A szüleink eredetileg mindketten testnevelő tanárok – anyukánk onnan is ment nyugdíjba, apukánk pályaelhagyó tanár –, a mozgás mindig is része volt az életünknek. Ők is a mai napig aktívak, legyen szó biciklizésről, futásról, fallabdáról vagy éppen csak kirándulásról. Kilencévesen vittek le először az edzőterembe, hogy tanuljak valamiféle önvédelmet, erre akkor ott helyben a kick-box keretében nyílt lehetőségem.
Andrea: Tipikus kistesó voltam, aki felnéz a nővérére, és azt csinálja, amit ő. Szóval egyértelmű volt, hogy én is kick-boxolni fogok. Tetszett benne, hogy már az elején jöttek a sikerek. A legelső versenyemen, a 2000-es magyar bajnokságon 25 kilós kategóriában nyertem, és engem választottak meg a legtechnikásabb lányversenyzőnek. Később jött egy hullámvölgy, abba is akartam hagyni, de anyáék ragaszkodtak hozzá, hogy valamit sportoljak. Túl lusta voltam másba belekezdeni, Gabriella pedig továbbra is eljárt az edzésekre, így maradtam én is a kick-boxnál.
Gabriella: Sokat számított, hogy remek csapat tagjai lehettünk Sándorfalván, a hétvégi versenyek a szülőknek is állandó közös programot jelentettek. Magyarországon mindenhova jöttek velünk, szóval a légkör családias volt. Fontos volt a támogató hátterük, nélkülük valószínűleg abbahagytuk volna. Világéletemben fogyasztanom kellett, és mindig oda kellett figyelnem az étkezésemre, ebben is partnerek voltak. Sokszor csak azután vacsoráztak, ha mi már lefeküdtünk, és akkor is csak félve mentek a hűtőhöz.
– Igaz, hogy már fiatalon a fejébe vette, világbajnok lesz?
Gabriella: Tisztán előttem van, hogy már az elején megfogadom, márpedig én világbajnok leszek. Erre majdnem húsz évet kellett várnom… Ez nem azt jelenti, hogy addig folyton a vert mezőnyben végeztem a versenyeken, álltam többször is dobogón, nyertem világkupákat, magyar bajnokságokat, de közel sem voltam olyan sikeres az utánpótlásban, mint Andrea. Ráadásul volt egy hároméves szünetem: a főiskola elvégzése után külön háztartásba költöztem, és Szegeden kezdtem el dolgozni a rendőrségen, miközben tanultam a jogi egyetemen, és úgy éreztem, a sport már nem fér bele. A visszatérésem után is sokáig hiányzott az aranyérem, öt döntőt is elvesztettem a különböző világversenyeken.
Andrea: Én gyerekként nem gondolkodtam hasonló célokban. Viszont hamar jöttek a sikerek, 2006-ban már utánpótlás-világbajnok lettem, aztán 2010-ben bekerültem a felnőttválogatottba, a juniorok között csak egy évben indultam. A felnőttek között viszont sokára „indultam be”, hat évet kellett várni az első Eb-címemre, utána viszont megfogalmaztam, hogy a nagyobb versenyeken is szeretnék nyerni.
– Különleges élményt jelenthetett, hogy 2019-ben ugyanazon a világbajnokságon szereztek aranyérmet.
Andrea: Ez kimondott célként lebegett a szemem előtt, jó négy évet azért kellett rá várnunk. A 2016-os Eb-n Gabriella éppen előttem döntőzött, és kikapott, 2018-ban pedig hiába vezetett a fináléban, vérezni kezdett az orra, és az orvos beszüntette a versenyt. És akkor jött végre a 2019-es vb Szarajevóban, s mindkettőnknek jól jött ki a lépés.
Gabriella: Nekem Eb-t nem sikerült nyernem, viszont a 2017-es vébéről már volt két elsőségem, majd két évvel később a húgommal együtt lettünk aranyérmesek, és engem választottak meg a legjobb női versenyzőnek – ez jelentette pályafutásom csúcsát. Mivel a szervezetemet eléggé megviselte az évek során a sok fogyasztás, és nem volt kilátásban sem Európai Játékok, sem világjátékok, abban maradtunk az edzőmmel – aki később a férjem is lett –, hogy befejezem az amatőr pályafutásom. A profi vb-öv viszont még szerepelt a terveim között, de várnom kellett még több évet, hogy összejöjjön a címmeccs.
– Sohasem kellett kiállniuk hivatalos versenyen egymás ellen?
Andrea: Egyszer volt rá példa, 2009-ben, amikor juniorként már indultam felnőttversenyeken, azt Gabriella nyerte meg. Amúgy elég vicces volt.
Gabriella: Álltunk egymással szemben, a vezetőbíró meg mondta, hogy történjen már valami. A mai napig előttem van, amikor végre volt egy akció, utána automatikusan elnézést kértünk a másiktól, ő pedig magából kikelve ordította, hogy itt nincs semmilyen bocs, az az erdőben van.
Andrea: Azért sem indultunk máskor egy súlycsoportban, mert ahogy Gabriella mondta, ő mindig fogyózott, én meg nem voltam rá hajlandó.
Gabriella: Meg egy idő után más szabályrendszerekben is szerepeltünk. Az edzéseken azért volt rá példa, hogy szembekerültünk, és én igyekeztem komolyan venni ezeket a helyzeteket.
Andrea: Én viszont állandóan röhögtem valamin, vagy folyamatosan magyaráztam közben.
Gabriella: Az edzés az edzés. Főleg, ha már fontos felkészülésben vagyunk.
Andrea: De jól is lehet érezni magad közben.
Gabriella: Attól érzem jól magam, ha komolyan veszem.
– Az amatőr karrier befejeztével könnyen mondott igent az Exatlonra?
Gabriella: Annyiban nem volt összefüggés a kettő között, hogy a fő versenyeink mindig ősszel vannak, míg a műsort év elején vették fel. Egyébként korántsem volt egyértelmű, hogy részt veszek benne. Sőt, majdnem le is maradtam róla, mert csak két-három héttel később olvastam el az engedélykérések közé érkezett üzenetet az Instagramon. A férjem győzködött, hogy menjek el a castingra, abból nem lehet semmi bajom. A formátumot ismertem, mert az előző évadban is szerepelt kick-boxos ismerős. Andrea is elkísért Pestre, mert éppen jött egy interjúra, én pedig bedobtam Palik Laciéknak, mi lenne, ha őt is meghallgatnák. Végül én kerültem be a műsorba.
Andrea: Szerintem mindenki így járt a legjobban. Én nem vagyok az a szereplős típus.
Gabriella: Én sem voltam, de versenyezni meg szeretek. Egy idő után megszoktam a kamera jelenlétét, és nem zavart a beszélgetések során sem.
– Ön pedig vállalta, hogy itthonról kezeli Gabriella közösségi média oldalát?
Andrea: Igen, de nem tudom, miért rám esett a választás, nem tartom ezt sem az erősségemnek. És bevallom, az Exatlont sem követtem mindig…
Gabriella: Egyetlen részt sem néztél meg, legfeljebb, amikor otthon voltál anyáéknál.
Andrea: Egyszer-egyszer visszanéztem. Nekem nincs is tévém, szóval így nehezített pálya volt. Ha bizonytalan voltam egy poszt szövegében, felhívtam anyáékat, hogy mi történt az adott részben.
– Nehéz volt megbirkózni a megnövekedett figyelemmel?
Andrea:Amit én láttam ebből a közösségi térben, hogy voltak nagyon kedves emberek és üzenetek, meg akadtak kevésbé szép kommentek, ezeket próbáltam valamennyire moderálni.
Gabriella: Nem voltam megosztó szereplő, viszonylag kevés negatív üzenetet kaptam, a legtöbbet a súlyomra. Személyesen meg még kevesebbet érzékeltem a megnövekedett figyelemből, ugyanis a koronavírus-járvány kellős közepén jöttünk haza, majd kéthetes karantén várt ránk, közönségtalálkozókat sem rendeztek. Ha nem lett volna a járvány, biztos más lett volna a fogadtatásunk.
– Vitathatatlan, hogy az Exatlon növelte a kick-box itthoni ismertségét, mivel több versenyző is ezt a sportágat űzte a résztvevők közül. Nem szomorú, hogy egy televíziós műsor kellett hozzá?
Gabriella: Fájó, hogy a kick-boxnak nincs széles tömegbázisa itthon, és hogy ilyen műsor kellett hozzá, hogy növelje a népszerűségét. Viszont legalább meg tudtuk mutatni magunkat, és hogy milyen bajnokokat nevelt ki a sportág. Ott van például Mórádi Zsolt, tízszeres világbajnok, aki jelenleg New Yorkban dolgozik a főkonzulátuson, de említhetném Rákóczi Renátát vagy Murvai Líviát. Talán én sem hoztam szégyent a közösségünkre és az akkori munkahelyemre, a rendőrségre.
Andrea: Abból is látszott, hogy Gabrielláék kiváló nagykövetei voltak a sportágnak, hogy több kisgyerek azért kezdett el akkoriban kick-boxolni, mert látta őket a tévében.
– Teljesnek érzik a pályafutásukat?
Andrea: Abszolút, a magam elé tűzött célokat szépen sorban megvalósítottam. Persze nagyon jó lett volna kijutni egy olimpiára, de tisztában voltam vele, hogy a miénk nem olimpiai sportág, így elkönyveltem magamban, hogy ez nekem nem adatik meg, más nagy versenyek viszont igen.
Gabriella: Bennem sem maradt hiányérzet. Nekem a vébécímért kellett elég sokat küzdenem, utána a profi öv motivált. Az ökölvívást is a profi címre való felkészülés részeként hoztuk be az edzéseimbe. Elindultam a magyar bajnokságon, egész jól ment, és mivel én is jól éreztem magam, ott lehettem a válogatottal Indiában a vébén. De ez inkább csak szárnypróbálgatás volt, nem akartam ökölvívókarriert is építeni.
– Ha már itt tartunk, ki előtt milyen jövőkép rajzolódott ki? Már a pályafutásuk alatt volt civil szakmájuk.
Gabriella: 2010-től tíz évig dolgoztam a rendőrségen gazdaságvédelmi nyomozóként, utána egy évet voltam Budapesten a titkos- szolgálatnál, majd választás elé kerültem. A 2020-as Exatlonba még elengedett az országos rendőrkapitány, utólag jutalmat is kaptam a szereplésemért, az All Star-évadba viszont már nem akart. Ekkor pró és kontra átnéztük az érveket a férjemmel, és arra jutottunk, hosszú távon jobban járok, ha leszerelek. Eleinte még hiányzott a nyomozás, de a mostani rendőrség már nem ugyanaz, amelyet annyira imádtam. Jelenleg két fő szerepben kell helytállnom, egyrészt édesanyaként, valamint Csepelen társadalmi megbízatású alpolgármesterként. Ugyan kötetlenebb a munkaidőm, de igyekszem legalább heti két munkanapot bent lenni. Így is állapodtunk meg a párommal, hogy a hétfő és a csütörtök a bejárós napom, a többin otthonról intézem az ügyeket. Az edzőteremtől már csak a férjem miatt sem szakadok el, a nagyobb versenyekre elmegyek szurkolni is. Annak azért örülök, hogy Andrea meccsein már nem kell idegeskednem, ilyen korban egyébként sem szép dolog ekkora stressznek kitennie.
Andrea: Korábban két évig voltam gimnáziumi tanár, egy évig főállásban, egy évig óraadóként. Aztán kisebb kitérővel a Magyar Paralimpiai Bizottsághoz kerültem, hat évig dolgoztam sportreferensként, augusztus végén fejeztem be. Közben bekerültem a Világjátékok Nemzetközi Szervezetének sportolói bizottságába, a következő négy évben a nem olimpiai sportágak versenyzőit képviselhetem. Ez persze inkább reprezentatív szerep, hogy mi lesz a fő irány a karrierem befejezése után, arra több ötletem is van, de még nem döntöttem el.
– Végezetül: mit adott önöknek a sport, és miért válassza egy kisgyerek a kick-boxot?
Andrea: Először is fegyelmet hozott az életembe, ugyanis kemény lemondásokkal jár, ha valaki magas szinten sportol. Egyetemista koromban volt olyan év, hogy majdnem minden héten versenyre jártam, míg a barátaim buliztak. A kick-box kitartásra is nevelt, hogy küzdjek a céljaimért. Megkönnyítette a dolgomat, hogy a Halker-Király Teamben családias közösségbe kerültem, Gabriella sem véletlenül jár még mindig az utánpótlásversenyekre, ha tehetem, én is lejövök segíteni a többiek felkészülését.
Gabriella: A klubunkban ráadásul az összes szabályrendszert ki lehet próbálni, így mindenki megtalálhatja a vérmérsékletének megfelelőt. A kérdésre visszatérve, nagyjából az egész lényemet, amilyen ember vagyok, a kick-boxnak köszönhetem. Belénk ivódott a szorgalom, a fegyelem és a kitartás. Ezek olyan tulajdonságok, amelyeket az élet más területén kamatoztatni lehet.
| BUSA ANDREA Született: 1993. március 30., Kecskemét Sportága: kick-box Kiemelkedő eredményei: világjátékok-győztes (2025, Csengtu, pointfighting), küzdősportok világjátéka-1. (2023, Rijád, pointfighting), Európai Játékok-2. (2023, Krakkó, pointfighting), 4x világbajnok (2019, Szarajevó, light contact; 2019, Antalya, pointfighting; 2019, Antalya, kick-light; 2021, Jesolo, pointfighting), 3x Európa-bajnok (2016, Lutraki, pointfighting; 2018, Pozsony, kick-light; 2018, Maribor, pointfighting) |
BUSA GABRIELLA  |
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 11-i lapszámában jelent meg.)
A világ legjobb hatosa? – a Ryan Gravenberch-portré
