„Mádám Prezident”– Csisztu Zsuzsa publicisztikája

Nem kívánok egy hazánkban is elérhető streamingcsatornán sugárzott amerikai tévésorozat címére utalni, már csak azért sem, mert Madam Secretary néven futott, noha a főszereplőt a forgatókönyv szerint Madam Presidentként is emlegették, mivel a központi karakter, Elizabeth McCord a történet szerint elnöki pozícióba lépett. Sokkal inkább arról van szó, hogy Kirsty Coventry NOB-elnöki minőségében első ízben hazánkba tett hétvégi látogatása során a többször angolul elhangzott megszólítását kezdtem magamban ízlelgetni, hiszen roppant szokatlannak tűnt annyi évnyi „Mister President” után.

Nyilván az „elnök asszony” sem túl gyakran használt szófordulat a magyar társadalomban, de épp a korábbi zimbabwei olimpiai úszóbajnok karakteres személyisége és a globális sportdiplomáciában elfoglalt fajsúlyos pozíciója kezdi talán egyre elfogadottabbá tenni azt a tényt, hogy nem a volt sportolóNŐ, hanem a rátermett sportvezető került a világ első számú sportdiplomáciai, sőt talán inkább sportpolitikai székébe. Most szándékosan nem a sport üzleti vetületeit említem, hiszen akkor nyilván nem feledkezhetnénk el a FIFA elnökéről, Gianni Infantinóról sem.

Kirsty Coventry tavalyi NOB-elnöki kampánya mögött – sokan utaltak rá nyíltan és a sorok között is – erősen érezhető volt a NOB előző elnöke, Thomas Bach támogatása. Ugyanakkor Coventry tavaly elkezdett elnöki terminusának csaknem egy éve alatt egyértelműen bizonyította, hogy számos kérdésben irányt vált, és más úton indul el, mint a NOB működése és gazdasági rendbetétele szempontjából jelentős örökséget hátrahagyó német sportvezető. Kezdhetjük mindjárt azzal a hátraarcával, amely a NOB egyik legnagyobb vitát kiváltó ügye lett a bokszversenyek „női indulói” körüli botránya kapcsán, s amely a párizsi olimpia általános sikerére is sötét árnyékot vetett, jelentősen megtépázva a nemzetközi szervezet hírnevét. Az orosz Umar Kremljov vezette Nemzetközi Bokszszövetségtől (IBA) elvont jogkörökből indult az egész hólabda, és amire az olimpia végére értünk, a biológiai nők fair versenyzéshez való joga körüli lavinává duzzadt az ügy. Eközben a Bach-féle vezetőség foggal-körömmel ragaszkodni akart a szerinte politikailag korrekt és ezért korábban kikezdhetetlen álláspontjához.

Ma már látjuk, hogy a Coventry vezette, újjáformálódó NOB első intézkedéseinek egyike lett a biológiai nők kategóriájának védelme, amely egyértelmű üzenetet küld a világnak. Nem csupán arról van szó, hogy aprólékos előkészítő munka, tudományos munkacsoportok, szociológusok, sportélettanászok, a nemzetközi sportszövetségek és sportolói csoportok bevonásával körültekintően megfogalmazott döntést hozott a NOB, hanem – ahogyan erről már a Nemzeti Sportban is írtunk – hagyott kiskaput arra nézvést, hogy a magukat nem a születési nemükkel azonosítók számára is maradjon megmutatkozási lehetőség. Ennek kidolgozása még várat magára, vagyis a kérdést ebben az értelemben az inkluzivitás elvéről nem megfeledkezve, nyitva hagyta a szervezet.

Erős sportpolitikai deklarációt is tett Kirsty Coventry, amelyet itt, Budapesten, az Európai Olimpiai Bizottságok 55. közgyűlésén elmondott beszédében ismét egyértelműen megüzent a világnak. Ez mindenképpen versenyzőcentrikus álláspontot tükröz: senkit se lehessen a játéktéren, vagyis ott, ahol a valós verseny eldől, az útlevele vagy a származási országa alapján diszkriminálni.

Ez szerintem minden, a moszkvai vagy 1984-es Los Angeles-i bojkottnak áldozatul eső sportoló számára jól rezonáló üzenet. Ne felejtsük el, hogy a jelenlegi magyar MOB-elnök, Gyulay Zsolt is közéjük tartozik, ő is egyetértve üzent a minapi beszédében erről, és vele együtt számos sportvezető tölt be ma meghatározó pozíciót az olimpiai családban, aki hasonlóan gondolkodhat.

A mostanság napirendre kerülő Coventry-féle új irányok egyik leginkább megosztó tematikája ugyanakkor az olimpiai pénzdíjak kérdésköre, amely meglehetősen szélsőséges reakciókat váltott ki világszerte. Sőt, már a NOB-elnöki kampány során is törésvonalnak tűnt az egyik legesélyesebbnek tartott aspiráns, az atlétika első embere és szintén korábbi kétszeres olimpiai bajnok Sir Sebastian Coe, valamint a Coventry-féle irányvonal között. (Sokan Coe meglepően kevés szavazatát is részben annak tulajdonították a választáson, hogy Párizsban a NOB-bal való előzetes egyeztetés nélkül vezette be az atlétikai versenyszámokban a pénzdíjazást, és ezzel „válaszoltak” neki a NOB-tagok.)

Coventry már a kampány során vele készített interjúmban egyértelművé tette: nem hisz az olimpiai érmek után járó pénzdíjban, mert szerinte az addig vezető úton kell támogatást és akár pénzügyi segítséget nyújtani a sportolóknak, és erre kiváló eszköz az Olimpiai Szolidaritási Alap. Ez a program a 2025–2028-as ciklusban, tízszázalékos forrásnövelés mellett, 650 millió dollárt oszt vissza a nemzeti olimpiai bizottságoknak, sportszövetségeknek és a sportolóknak.

Véleménye szerint amikor egy olimpiai sportoló felér a csúcsra, megérkeznek azok a szponzorok vagy az egyes országok által jogszabályban garantált pénzügyi elismerések is, amelyek anyagilag díjazzák a kimagasló olimpiai teljesítményt. Sokan osztják a NOB közösségén belül is az álláspontját, de azért ott vannak azok a jelentős számú és több kontinensről, volt bajnokoktól érkező hangok is, amelyek szerint a szervezet ezzel figyelmen kívül hagyja a sportolók jogát arra, hogy nagyobb részesedést kapjanak az olimpiai mozgalom által termelt kereskedelmi bevételekből. A bírálók szerint az a szemlélet, hogy a sportolók egy „felejthetetlen élményért” vagy az olimpiai falu nyújtotta lehetőségekért versenyeznek, mára elavulttá vált, és valójában kihasználja azokat, akik teljesítményükkel az olimpiai játékok sikerének alapját jelentik.

Neves külföldi olimpiai bajnokok, úszók, atléták és tornászok érzik úgy, hogy ez hátraarc éppen egy korábbi olimpiai bajnoktól, és olyan nézet, amely – szerintük – „rosszul fog öregedni” az idő múlásával. A legmagasabb szintű élsport ugyanis világszerte abba az irányba halad, hogy az erre az életét minden értelemben feltevő sportoló anyagi elismerése ne csupán jutalom, hanem további motiváció is legyen a még kiemelkedőbb teljesítmény elérésére.

Nekem személy szerint kissé déja vu érzésem van ezzel a hozzáállással kapcsolatban. Olyan, mint amikor a nyolcvanas évek második feléig a NOB kézzel-lábbal tiltakozott a „profi sportolók” jelenléte ellen az olimpián. Miközben mindannyian tudtuk, hogy például a szocialista blokk sportolói a legbizarrabb nevű bújtatott sportállásokban, fel nem vállalt fizetésért, lakásért vagy egyéb „inspirációért” is versenyeztek. Aztán amikor például Steffi Graf tarolt Szöulban, a Dream Team pedig Barcelonában, a NOB újraértékelte álláspontját, és felismerte, hogy a legnagyobb és legünnepeltebb profi sportolók nélkül szegényebb és színtelenebb lenne az olimpiai program.

Szerintem a globális tendencia ma is ugyanabba az irányba mutat. Az olimpiai pénzdíj – még ha soha nem is vetekedhet a legnagyobb üzleteket termelő sportágak világversenyeinek pénzben mérhető jutalmaival – hosszú távon alighanem elkerülhetetlen lesz. Nem másért, mint hogy az olimpiai csillogást előállító, és végső soron magát a „terméket” létrehozó sportolók valóban magukénak érezzék ezt a rendszert.

Kirsty Coventry rövid, alig egyéves regnálása alatt ugyanakkor egyértelműen bizonyította, hogy nem fél az irányváltásoktól. Például a NOB e-sportokkal kapcsolatos korábbi álláspontjának is nagyjából hátat fordított, és tudható, hogy nemcsak a 2032-es brisbane-i olimpia programját kívánja karcsúsítani, hanem a sportágak hagyományos jelenlétét is újragondolja. Iparági értesülések szerint a hangsúly egyre inkább a versenyszámokra helyeződik majd, nem pedig a sportágak érinthetetlenségére.

Ez a nemzetközi sportvezető jött most el hozzánk, és mondta el Budapesten, hogy „Magyarországon és a magyar társadalomban a sport valóban él és lélegzik, ezt mindig öröm látni. Mindenütt családokat láttunk, embereket, akik sétáltak, futottak, aktívan töltötték az idejüket. Ez a sport igazi ereje.”

Még akkor is, ha nyilván a diplomata is szólt belőle, látható, hogy a NOB új vezetője nem finomkodik, amikor fontos döntésekről van szó. És még akkor is ő vezeti majd ezt a globális mozgalmat, amikor egyszer arról kell dönteni, hogy ez a feljebb általa dicsért ország, Magyarország vajon megérett-e egy régóta dédelgetett olimpiai álom valóra váltására.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!