A kristálygömb titkai – Csinta Samu publicisztikája

JÓ EGY HÓNAP MÚLVA valakinek odaítélik az Aranylabdát, amely gyakorlatilag az elmúlt idény legjobb futballistáját van hivatva kijelölni. A győztes személyétől függetlenül máris borítékolhatók a döntést helyeslő, illetve megkérdőjelező vélemények, az egészet máris megelőlegezi a jelöltek nemrég nyilvánosságra hozott harmincas névsorával kapcsolatos vita. Ha ugyan nem helyesebb – a kommentelők millióinak véleményén túl – inkább lobbizásnak nevezni azt a befolyásolási kísérletfolyamot, amely a szakemberek véleménye címszó alatt fut. Márpedig az önfényezés külön kategória, az erkölcsi normák általános elsekélyesedésének újabb bizonyítéka. Nem túl elegáns hangoztatni: én vagyok a világ legjobbja. Nyilvánítsák ki mások, majd a döntést kellő szerénységgel illik elfogadni.

Némi lemondó pragmatizmussal mégis azt kell mondanunk, hogy napjainkban annyi minden dől el a kommunikációs térben, miért lenne épp ez kivétel a globális trend alól. Főleg, hogy az arra felkért újságírók csak részben objektívnek mondható paraméterek alapján dönthetik el, ki is volt az adott periódus legjobbja. A hivatalos fontossági sorrend az egyéni teljesítményt helyezi az előtérbe, majd a csapatsikerek következnek, s ha még mindig nem egyértelmű a helyzet, jöhet a sportszerűség, illetve a pályán mutatott játékosi-emberi magatartás.

Lionel Messi nyolc, illetve Cristiano Ronaldo öt „bearanyozása” idején az említettek jelentős mértékben megfeleltek a fentebb felsorolt paramétereknek. Csakhogy a Madridból 2018-as elszerződése óta CR alól kiúszott a babérokat szállító legfontosabb anyahajó, a portugál válogatott pedig változatlanul „csak” az egyik „leg”, de nem a „legleg” a nemzeti csapatok rangsorában. És közben fölötte is nyomot hagyóan teltek az évek. Messi a Barcelonában eltöltött kivételes évek során vált az Aranylabda „örökbérlőjévé”, majd néhány év kihagyás után 2023. október 30-án az argentin válogatottal megnyert világbajnokság és a Paris Saint-Germainnal szerzett Ligue 1-trófea révén megkapta nyolcadik Aranylabdáját is. Immár az Inter Miami játékosaként, ami az amerikai labdarúgás minden szakmai fejlődése ellenére elsősorban a mediatizálás tekintetében járult hozzá a legendás csatár rivaldafényben maradásához. Ezzel együtt ha a legutóbbi világbajnokság az argentinok újabb sikerével végződik, Messi bizonyára készülhetne a kilencedik trófea átvételére, a végkifejlet közismert. Így az újabb, esetleges megdicsőülését aligha tekinthetnénk másnak, mint egyfajta életműdíjnak, aminek jogosságához aligha férne kétség, csakhogy az már messze esne az Aranylabda odaítélésének érvrendszerétől. A lobbizás ettől függetlenül megy, az érzékenyítés – ha van még rá egyáltalán szükség – zajlik, párhuzamosan izzanak a kommentfalak is, ahogy az egy ekkora sztár esetében a normalitás állapota.

A jelen, pláne a jövő azonban már egészen más vonulat. Akadnak nagyon fiatalok és rutinos visszatérők egyaránt, köztük az elmúlt három év győztesei: Messi, a spanyol Rodri és a francia Dembélé. A világbajnok spanyol futball sikerei öt futballistát lőttek ki a 30-as galaxisba, ugyancsak öt francia és négy portugál is reménykedhet, az utóbbi kilences kontingensből ötöt a Paris Saint-Germain ad, de a legutóbbi két Bajnokok Ligáját megnyerő francia bajnokcsapatból összesen kilencen izgulhatnak. Edzőkollégái bőven irigyelhetik hát Luis Enriquét.

Saját hevenyészett sajtószemlém alapján négy-öt tagú esélyeskör rajzolódik ki, de senki sem tekintheti magát toronymagas Aranylabda-várományosnak. Legtöbbször a francia Kylian Mbappé és a spanyol tinisztár Lamine Yamal neve vetődött fel. Előbbi kinőtte a tinizseni állapotot, végleg meghatározó játékosává vált a francia válogatottnak és a Real Madridnak egyaránt. Esetében épp csapatai teljesítményének visszafogottsága csökkenti a pontértéket, miután a francia nemzeti tizenegy Amerikában épp csak éremközelbe került, a Realnak pedig a spanyol bajnokságban és a Bajnokok Ligájában is csak a másodhegedűs szerep jutott. Közben Mbappé valóban kiteljesedett, jelenléte a pályán és azon kívül is fajsúlyos. Ezért aztán esetében nem feltétlenül és végzetesen visszahúzó tényező együttesei mérsékeltebb teljesítménye.

Yamalt épp csapatai repítették a legnagyobb magasságokba: a Barcelona spanyol bajnok, a válogatott világbajnok lett. A 19 éves futballista egyéni produkciója azonban nem tartott lépést ezzel a szárnyalással, miközben természetesen nem tekinthető elhanyagolhatónak a csapatsikerekhez való hozzájárulása. Úgy tűnik azonban, hogy azokat a villanásokat, egyéni megoldásokat, amelyek Yamalt a jelenkor sztárjai közé emelték, lassan kezdik olvasni az ellenfelek. Az eddigi karrier lendülete, illetve közlecsapódása egyelőre kitart, együttesei sikerei pedig a legutóbbi idényben is fenntartották a töretlen pályafutás képzetét. Esetleges Aranylabdája talán inkább egyfajta előzetes elismerésnek számítana, mintsem teljes mértékben kiérdemelt laudációnak. Az önbizalommal nincsen baj, amelynek bizonyos hányadát valószínűsíthetően a környezetében lévő kommunikációs tanácsadók táplálják. „Őszintén úgy gondolom, hogy Mbappéval mi vagyunk a világ legjobbjai, de idén én érdemelném meg a díjat az elért eredményeim miatt” – mondta egy nemrég közzétett Movistar-interjúban.

Élete formáját futotta viszont a Bayern München angol csatára, Harry Kane. aki kiemelkedő számokat produkált klubcsapatában, elhódította az Aranycipőt, a vb-n és a Bajnokok Ligájában is fontos gólokat szerzett, az angol válogatottal viszont egyénileg némileg visszaesett a világtorna egyenes kieséses szakaszában. Úgy tűnik azonban, hogy játékosegyéniségként ő bizonyított a legtöbbet, még akkor is, ha a futballhoz hasonló csapatsportágban semmi sem vonatkoztatható el a közösségtől.

Az idei Aranylabda-élmezőny mindenesetre meglehetősen kiegyensúlyozott. És ha az 1956-ban a francia labdarúgó szaklap, a France Football négy újságírója, Gabriel Hanot, Jacques Ferran, Jacques Goddet és Jacques de Ryswick kezdeményezésére létrehozott díj ki is nőtte a különböző – előfordult, hogy világpolitikai töltetű – megfelelési, egyensúlyozási kényszerek idejét, aligha mentesül a különböző nyomásgyakorlási kísérletektől. Nagy klubok, mögöttük álló gazdasági érdekek ma is igyekeznek érvényesíteni érdekekeit, arra is volt példa, hogy az események másként alakulása elleni tiltakozásként a világ egyik legnagyobb klubja, a Real Madrid megtiltotta érintett játékosainak a díjkiosztón való részvételt.

Az már a mi külön bejáratú tragédiánk, hogy a kor kiemelkedő magyar futballistáit már szétfújta a történelem, mire testet öltött a legjobbak díjazása. Az itthon többet kritizált, mint dicsért Albert Flóriánt azonban 1967-ben még a rálátást erősen korlátozó vasfüggöny ellenére is Aranylabdára érdemesítette a szakma, pedig a kor kommunikációs körülményei között varázslatait csak a meglehetősen korlátozott számú nemzetközi meccseken „fedezhette fel.” A magyarországi valóság a méltó ünneplés lehetőségétől is megfosztotta Albertet és a magyar szurkolókat, nem engedve, hogy az akkori ceremoniális rendnek megfelelően egy nagy mérkőzés előtt kaphassa meg a díjat. A szenzációs hírt 1967. december 24-én hozták nyilvánosságra, a magyar sajtóban azonban csak december 28-án jelent meg az első tudósítás. A díszes gömböt Albert csak 1968. május 4-én a Gundel Étteremben igen szűk körben vehette kézbe, pedig aznap 80 ezer néző előtt játszották a Magyarország–Szovjetunió Eb-negyeddöntőt.

A Yamalék iránti érdeklődés jóval szélesebb körű lesz. Ők ebben a tekintetben jobb korba születtek.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!