Szívből jövő dollárok – Malonyai Péter publicisztikája

Minden idők egyik legfontosabb döntéseként kommentálták az öt karika hivatalos elkötelezettjei, hogy februártól, a milánó-cortinai olimpiától kezdődően 10 ezer dollár jár annak, aki egyáltalán indul a játékokon. Télen, nyáron, hóban, fagyban, árfolyamtól függetlenül.

Édes mindegy, bevallják-e vagy sem a NOB háza táján, de kényszerhelyzetben voltak azután, hogy például az atléták világszervezete (WA) a párizsi olimpia (2024) után 50 ezer dollárral jutalmazta a bajnokokat, mi több, bejelentette: Los Angelesben (2028) már az ezüst- és a bronzérmesek is kapnak pénzt. Ezzel az olimpia, ha részben is, de pénzdíjas verseny lett, amit a NOB nem támogat(hat), de valamit lépnie kellett. Ebből lett az olimpikonok tízezer dollárja (mai árfolyamon: 3.1 millió forint).

Meglehetősen erős a hírverése a döntésnek, mondják, ezzel változott a paradigma (jobb magyarul: szemléletmód) az olimpiai rendszerben, de a legfontosabb – mint a magyar NOB-tag Fürjes Balázstól megtudtam – „Azért hoztuk ezt a döntést, mert az olimpiai mozgalom szívében a versenyzők, a sportolók állnak. Amíg csak világ a világ.” Azt úgy mondják, hogy a szíve közepében, de hagyjuk a nyelvtant, fontosabb, hogy a döntésnek üzenete van, mégpedig: „Az olimpiai álom megvalósítása önmagában is olyan teljesítmény, amely megérdemli a világ legnagyobb sportmozgalmának elismerését.” Ha ezt üzenni kell, s nem mindennapos tapasztalat, jól nézünk ki, de erről majd máskor. (Sok van a témában.)

Maradjunk a dollároknál, kiindulva abból, hogy ez a 10 ezer gyakorlatilag négy év jutalma, annyi ugyanis egy olimpiai ciklus, magyarán a felkészülés ideje. Magától értetődik, hogy a NOB korifeusai sokkal jobban járnak. A hozzáférhető adatok szerint egy NOB-tag esztendőnként 7000 dollár úgynevezett adminisztratív támogatást kap (2.17 millió forint, négy évre: 9.88 millió forint). Ha hivatalos ügyekben járnak el, 450 dollár (139 500 forint) a napidíjuk, és a NOB javarészt fedezi a szállás- és egyéb költségüket is. A NOB elnöke külön eset, ő évi átalányt kap (2024-ben: 350 ezer dollár/108.5 millió forint), ez négy évre 1.4 millió dollár/182 millió forint. Hozzáteszem, a négy esztendő alatt a sportolókkal szemben legfeljebb annyi kötelező kardiomegterhelésük (emelt pulzus és légzésszám) lehet, hogy lépcsőzniük kell, ha a szállodájukban elromlik a lift, amire a hotel csillagjai alapján kevés az esély.

Nem irigylem tőlük, csak azért említem, mert úgy vélem, ha már feltűnően tehetős a cég, az a legkevesebb, hogy a sportolóknak – akikre leginkább kíváncsi a nép – is odavet valamit. Ne értsenek félre, azt csinálnak, amit akarnak, főként, hogy ők az olimpiai charta szerint a NOB-ot képviselik a hazájukban, s nem megfordítva, mint a legtöbben hiszik. Persze, hihetik, látványos esetei vannak ugyanis annak, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze. Ilyen volt a NOB-elnök Juan Antonio Samaranch közbenjárása a barcelonai helyszínnél (1992) vagy tíz évvel később Salt Lake City esete („2002 Winter Olympic bid scandal”), amikor néhány NOB-tag és pályázó város között szoros kapcsolat alakult ki. Annyira szoros (készpénz, luxusutazások, állások, ösztöndíjak), hogy kizárások, lemondások követték a liezont, s azóta az etikai kódex gyakorlatilag zéró toleranciát alkalmaz az ajándékoknál, mondván, ezek korrupcióhoz vagy a korrupció látszatához vezethetnek.

Senki sem foglalkozik vele, de a tízezres gesztusnak erősebb olvasata, hogy ezzel a NOB végleg felszámolta egykori kulcsfogalmát, az amatörizmust. Kellett hozzá 130 év, legalábbis a véglegesítéshez, hiszen a legutolsó teljesen amatőr sportoló Konstantin görög koronaherceg volt, aki két társával, Odüsszeusz Eszkicogluval és Georgiosz Zaimisszal 1960-ban Rómában lett olimpiai bajnok vitorlázásban (sárkányhajó). A Nereusz kormányosa trónörökösként könnyen volt tiszta amatőr. Később (1964) II. Konstantin néven király lett, az már nehezebb verseny volt, hiszen évekig élt száműzetésben, végül népszavazás kergette el a trónról.

Legszigorúbb 1896 és 1945 között volt az amatőrszabály, jellemző rá Jim Thorpe legendás esete. Elvették az olimpiai aranyait (2012, Stockholm: öt- és tízpróba), mert korábban baseballozott – meccsenként 2 dollárért. Csak halála után, 1982-ben rehabilitálták, s az Egyesült Államok képviselőháza 1999-ben „Az évszázad amerikai sportolójának” választotta.

Ebben a korban az amatőr–profi kérdés folyamatosan napirenden volt. A megítélésben a hit is közrejátszott. Jellemző a Sporthírlap állásfoglalása 1920-ból, ami a futballról szól, de hiteles: „Teljes mértékben osztjuk azt a vélekedését, hogy a jól díjazott munka rendszeresebb és kiadósabb az amatőrmunkánál. S ha mégis határozottan elítéljük és szót emelünk ellene, tesszük ezt azért, mert a magyar futball sorsát szorosan összeláncolva látjuk az amatőrséggel. Félünk tőle, hogy amint az amatőr szellem meginog a szövetségben, abban a pillanatban megindul a lejtőn, s a pályán is elveszti a varázsát a játékosok szívében.”

És még mindig 1924. A NOB körkérdést intézett valamennyi nemzethez, hogy lehet-e valaki professzionista az egyik és amatőr egy másik sportágban? A Nemzeti Sport beszámolója szerint a kérdésre csak egyetlen válasz létezik: nem. Végül a NOB hivatalosan nem foglalt állást a kérdésben.  

A világháború után, a hetvenes évekig kifejezetten zűrös volt a helyzet. A NOB egyrészt szemet hunyt a szocialista országok gyakorlata fölött, amelyben a sportolók hivatalosan amatőrök voltak, valójában azonban teljes munkaidőben sportoltak. A korszak legnagyobb vihart kavaró ügye az osztrák Karl Schranzé volt. A hatvanas–hetvenes évek háromszoros világbajnok, ötszörös világkupagyőztes síelője nem indulhatott az 1972-es olimpián Szapporóban, mert egy reklámügynökségtől pénzt kapott.

A müncheni olimpia (1972) után enyhült a szabályozás, köszönhetően annak is, hogy a roppant konzervatív Avery Brundage után Lord Killanin lett a NOB elnöke. A sportolók már kaphattak némi támogatást, 1986-ban pedig a nemzetközi sportszövetségekre bízták, hogy engedélyezik-e a profi sportolók olimpiai részvételét. Ennek következtében az 1988-as szöuli olimpián már több sportágban indulhattak profik, teniszben például Steffi Graf és Miloslav Mecir nyert. A korszak csúcsa azonban az 1992-es olimpia, Barcelonában kosárlabdában az Egyesült Államokat az NBA legjobbjai, azaz a Dream Team képviselte.

Érdekes, de az amatörizmusnak nincs klasszikus megfogalmazása. Az olimpiai charta szövege a kezdetektől többször is változott a témában. A legismertebb és legtovább érvényben lévő definíció a charta 26. szabályában szerepelt. Az 1949-es változat szerint: „Amatőr az, aki kizárólag az örömért, valamint az abból származó testi, szellemi és társadalmi előnyökért vesz részt a sportban, és aki számára a sport nem több, mint mellékfoglalkozás.” A hetvenes években a norma úgy változott, hogy azok indulhatnak, „akik megfelelnek a részvételi jogosultsági kódexnek”, 1986 óta hivatalosan sincs meghatározás az amatörizmusról.

Megjegyzendő, hogy az alapító atya, Pierre de Coubertin nem volt annyira szigorú, mint követői. Erősen támaszkodott a 19. századi angol „gentleman ama­teur” (amatőr úriember) eszményére. A sport elsődleges célja így a jellemformálás, a nevelés és az önfejlesztés, a versenyző ideálisan független az anyagi érdekektől.

Erre most már esély sincs. Sőt. A pénzt most már a NOB is ösztönzőként veti be, így aztán még erősebb lehet a verseny már az olimpiai indulásért is. És persze a háttérben, áskálódástól sem mentesen, hiszen már az is esély, ha valaki lehetőséget kap – a kvalifikációra.

Így hát „Tornárok, feszengj!” – idézem a klasszikus vezényszót. 

Indulhat a harc.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!