Ha én zászló volnék – Thury Gábor publicisztikája

Van egy zászló a XIV. kerületi Csanádi Árpád Sportiskolában: a lobogót Kossuth-címer díszíti, a nemzeti jelképet átlósan egy fekete szalag szeli ketté. Sokáig a kétszeres olimpiai bajnok (1952, 1956) Jeney László, vagy ahogyan vízipólós berkekben ismerték, Pierre dugdosta, rejtegette, míg aztán a rendszerváltoztatást követően az iskolába került. Ez a lobogó lengett 1956-ban a magyar sportolók lakhelyén a melbourne-i olimpiai faluban.

Nagyon remélem, hogy a diákok az 1956-os forradalom 70. évfordulóján meg-megállnak a relikvia előtt és főhajtással emlékeznek az alig több mint két emberöltőnyi idővel ezelőtti történésekre. Mi, idősebbek az ünnep előestéjén a szívünk fölé kitűzzük a lyukas nemzeti színű zászlót ábrázoló jelvényt. A köztünk élő legidősebbek pedig arra is emlékezhetnek, a forradalom alatt mikor és hol látták először a Rákosi-címer nélküli jelképet. Amikor Benedek Gábor olimpiai bajnok öttusázó október 23-án a Bem téren Veres Péter író beszédét hallgatva feljebb emelte a tekintetét, először pillantott meg kivágott címeres, azaz lyukas magyar zászlót, ami a forradalom jelképévé vált. Ez idő tájt Iglói Mihály atlétaedző és futói, Mikes Ferenc, Tábori László, Rózsavölgyi István az utóbbi gépkocsiján a tatai edzőtáborba nem megérkező Iharos Sándort keresték Budapesten, hogy aztán a Honvéd-pályától nem messze eső Felvonulási téren találják magukat, ahol a tömeg a korábban rettegett Sztálin elvtárs szobrát döntötte le éppen. A forradalmi napok egyikén az edzését végző Pergament (Rózsavölgyi) majdnem eltalálta egy kósza golyó, mint ahogyan az aranyérmes tornászt, Keleti Ágnest, aki a kertek alatt gyalogolt a Nemzeti Sportcsarnokba, hogy eddzen, de alig érkezett meg, a feje mellett csapódott egy lövedék az öltöző falába. Hogy aztán néhány héttel később még négy olimpiai bajnoki címet nyerjen! A Helsinkiben első úszó, Gyenge Valéria retinájába az 1-es és a 7-es akkor még műút csatlakozásánál, az Osztapenko-emlékműnél felsorakozó szovjet tankok látványa égett bele. Magay Dániel, a kardozók ifjú titánja nem az akklimatizációs nehézségek miatt nem tudott aludni Ausztráliában, hanem mert képtelen volt kapcsolatot teremteni az otthoniakkal. De még akkor sem gondolta, hogy vegyészmérnöki álmait az Egyesült Államokban váltja valóra. Az 1964-es tokiói játékok tőrcsapatbajnoka, Dömölky Lídia Melbourne után férjével, a páratlan technikájú tőr- és párbajtőrvívóval, Sákovics Józseffel ugyancsak Amerika felé vette az irányt, de hazatértek, hogy itthon alkossanak maradandót. Az olimpiai elsőségét 1956-ban elérő tornász, Kertész Alice is a hazáját választotta, miután Milánóból végre telefonkapcsolatba léphetett szüleivel.

Ellentmondás, hogy sportolóink – akik a forradalom napjaiban azon hezitáltak, elutazzanak-e a világ másik végére – 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronz­érmet szereztek, hogy aztán éppen a kéziszercsapattal aranyérmes Köteles Erzsébet később úgy emlékezzen a dicső eredményeket hozó Mel­bourne-re, mint a magyar sport Trianonjára. Ami persze nem a játékokra magára vonatkozott, hanem a következményekre.

Majd’ elfelejtettem: az iskolában kiállított relikvia hazatérése is kalandos. A versenyek (november 22. – december 8.) után a sportszereket, például a kajakokat, kenukat a szovjet felségjel alatt hajózó Grúzián hozták Európába, s az egyik kajakba dugták el, ahonnan Rajki Béla pólós szövetségi kapitány operatőr barátja, Varga Vilmos a gyűjtőszenvedélyéről híres Pierre-hez juttatta. Már jóval azt követően, hogy a nagy testvér ideiglenesen újra betette a lábát az országba. A hetvenes évek közepén magam is számos alkalommal megfordultam a Batthyány tér mögötti egyik utcácskában Jeney kisvendéglőjében, de a szívesen sztorizgató tulaj ezt a történetet nem szolgálta fel a frissen csapolt sör mellé… A zászlót a rendszerváltoztatást követően adományozta az iskolának, mondván: „Legyen ott a diákok szeme előtt mindennap, és emlékeztesse őket nagyapáik küzdelmére.”

Rákosi rendszere felismerte, ha nem is tudja maga mellé állítani például a Horthy-rezsim egykori hadapródiskolásait (számos vívót, öttusázót), de nem ellenségként kezeli, az hoz a sport konyhájára, egyúttal igazolja az „új” társadalmi rend legitimitását. Mint ahogyan az is, hogy jó néhányan felismerték, az élversenyzők kiváló, sőt, kiváltságos körülmények között élhetnek, ami nem vétek – ám ilyenkor az elnyomó rendszer igazságtalanságát sem érzik a bőrükön, mint a nem sportoló halandók. Mint minden hierarchiában, voltak elkötelezettek, de olyanok is, akik tisztában voltak azzal, hogy az élsport szabadságot adott, annyit persze nem, hogy kritizálják a fennálló rezsimet, mert ha kihúzzák a gyufát, éjnek idején az ő lakásuk előtt is megáll a nagy fekete autó…

Ezzel csupán azt jelezném, a sporttársadalom a nagy egész kismintája. Noha nem feltétlenül szabad egyenlőségjelet tenni a forradalomban részt vevők közé, óriási hiba lenne, ha a köztük lévő világnézeti különbségek miatt antagonisztikus ellentétet szítanánk az emlékezés ürügyén. A forradalmi ősz hőse Nagy Imre, aki az ellene lefolytatott kirakatperben szilárd morális tartásról tett tanúbizonyságot, Maléter Pál, akit a Nagy Imre-perben „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette” vádjával halálra ítélték és kivégeztek vagy az a névtelen pesti srác is, aki Molotov-koktélt dobott a Józsefváros macskakövein ide-oda csúszkáló ruszki tankra, amelyből talán az utolsó felcsattanó lövés örökre elnémította.

A páratlan szókincsű prózaíró, Ottlik Géza jegyezte meg a forradalomról, hogy nem lehet szavakkal elmondani. Ha ő így vélte, miképpen bátorkodnék én? Ám ha kitűzöm a lyukas zászlóra emlékeztető jelvényt, tiszteletet érzek a szabadságért egykor harcolók, az azt megőrzők, illetve a lyukas vagy éppen a gyászszalaggal átszelt lobogó történetét a jövőben megismerők iránt. Utóbbi az őrzők felelőssége, azaz a miénk is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!