Játék a szebb álmokért: a ráti gyermekotthon lakói súlyos lelki sebeket hordoznak, a délutáni foci örömöt, szabadságot, reményt ad nekik.
„Maguk jöttek Budapestről?” – szalad egy kisfiú az udvarra begördülő autónk mellé, mögüle társai nyújtogatják nyakukat, lesnek felénk kíváncsian. Focis felszerelésben gubbasztanak, játékra készen, láthatóan várták már a fotós és az újságíró érkezését – végre kezdődhet a meccs. Számozott mezek is előkerülnek, ezekben nyerte meg tavaly a kárpátaljai Ráti Szent Mihály Gyermekotthon csapata a munkácsi egyházmegye bajnokságát, a srácok büszkén őrzik az oklevelet.
„Van tizenhármas? Böde akarok lenni!” – tolakodik valaki a trikóosztásnál, a mellette álló a Messi-féle tízesre vadászik, de az már sajnos foglalt, Cristiano Ronaldo hetesével próbálják lecsitítani. Hiába, a fiú fintorog: „Jaj, nem szeretem Ronaldót…”
Felsorakozik a két csapat, térfélválasztás kő, papír, ollóval, fehér egyenpólósok a tarkák ellen. Van, aki a Galatasaray vörös-narancssárga, más a Dinamo Kijev fehér-kék szerelésében kergeti a labdát, a lelkesedés, az elszántság és a töretlen küzdő szellem azonban nem ruhafüggő.
Senki sem fogja vissza magát; a szemerkélő esőben, a fűcsomós, kikopott pályán úgy hajt mindenki, mintha most dőlne el, hogy elviszi-e a Fradi. A budapesti csapatot nem véletlenül említjük példaként. Amikor májusban buszra ült a társaság, és elutazott Magyarországra, a 350 kilométerre eső messzi fővárosba, hogy a helyszínen nézze meg a Ferencváros–Újpest rangadót, a legtöbb gyerek szívébe örökre belopta magát a győztes zöld-fehér csapat. Akiébe nem, az törvényszerűen Újpest-szurkoló lett – errefelé a veszteseket is megtanulták becsülni.
Kárpátalja szívében, Ungvártól tizenkét kilométerre fekszik a főúthoz kátyús bekötőúttal csatlakozó Rát, a falu ezerötszáz lakosának nyolcvan százaléka magyar. Itt alapították meg Majnek Antal megyéspüspök kezdeményezésére a kétezres évek közepén a családi típusú árvaházat, amelynek pedagógiai hitvallása, hogy a szülők nélkül maradt gyermekeket egymás mellett élő családok fogadják be és nevelik fel. Az áldozatos és tiszteletet érdemlő feladatra három keresztény házaspár vállalkozott, a gyermekotthon szomszédos épületeiben a Juhász, a Lelekács és a Verbócki család tölti mindennapjait – az egymás mellett felcseperedő édes- és mostohagyermekek egyformán és osztatlanul kapják meg az anyai-apai gondoskodást.
Sivár, szeretetlen és végletekig ingerszegény környezetből jönnek az újonnan érkezők, csak végtelen türelemmel, gondoskodással, odafigyeléssel lehet velük feledtetni a rideg idők durva reflexeit. Bogdánt a szülőotthonban hagyta édesanyja, Gabika az után került ide, hogy a técsői plébános telefonált, részeg nagybátyjával talált rá az árokparton. Az ukrán állami árvaházból elhozott gyerekek világa évekig a komor intézet kerítésénél ért véget; aki kijött, tátott szájjal csodálkozott rá a hétköznapok megfoghatatlan jelenségeire, a tízéves fiú életében először látott vonatot, az intézeti kutyán kívül nem ismert egyetlen állatot sem, az út szélén kókadozó három bokorra mutatva pedig érdeklődve megkérdezte: „Ez az erdő?”
Odabent a nevelés módszere egyszerű volt: etették, altatták, verték őket. A félelmet, a rettegést mélyen elültették a sejtjeikbe, akit rendszeresen fenyítettek vagy sötét szobába zártak, hosszú évek után is megriad a legkisebb fizikai veszélytől. Az egyik kisfiút sokáig némaként tartották számon, a pszichológusok úgy hitték, a gyermekkori traumák következtében nem tud beszélni, mígnem hétévesen találkozott addig másik árvaházban élő édestestvérével, és csodák csodájára hirtelen megeredt a nyelve.
„Mielőtt belevágtunk, nem tudtuk, mire vállalkozunk. Azt hittük, gyermeket nevelni nem olyan nehéz. Ha beteg, kell neki adni valami tablettát, amúgy nem túl bonyolult ügy. Aztán szembesültünk vele, ennél összetettebb a kihívás. Mégis azt mondhatom, felemelő érzés látni, ahogy a szemünk láttára felnőnek, megállják a helyüket a világban. Ketten már kirepültek tőlünk, Krisztina férjhez ment, gyermeket szült, Henrietta Budapesten dolgozik szociális munkásként” – mondja Georgina, a három saját és hét nevelt gyermekkel büszkélkedő Lelekács házaspár nevében. Társa, Ferenc előszeretettel felügyeli játékvezetőként a délutáni focikat az udvar végében körbekerített pályán, Bíró Mária, a gyermekotthon egyik vezetője kiemeli: a sport megkülönböztetett szerepet kap a nevelésben, erősíti a csapatszellemet, segít a felesleges energiát levezetni. Gyakran előfordul, hogy az árvaház csapata a ráti falubeliekkel mérkőzik meg, ilyenkor a fiatalok az intézmény színeiért is küzdenek.
Igazolt labdarúgója is van a Szent Mihály Gyermekotthonnak Kut Jenő személyében. A 17 éves, Zsenya néven becézett fiatalember Ráton kezdett el futballozni, hátvédet játszik, jelenleg a közeli, 320 lakosú falu, Kincses ifjúsági csapatát erősíti. Állami árvaházból érkezett hétévesen a Juhász családhoz, kora gyermekkorának eseményeire már csak halványan emlékszik. Tánciskolába jár Ungvárra, Barcelona-szurkoló, szeret pingpongozni, FIFA számítógépes játékkal játszani, legfőbb öröme azonban a futball.
Terepbejárásunk során elbüszkélkedik a kétéves Botond kivételes labdaügyességével Bíró Árpád igazgató (a pöttöm gyermek pontos és erős rúgásait mi is szájtátva lestük), majd a beszél a szép tervekről, a negyedik ház közelgő átadásáról, a részben már álló rehabilitációs központ szerepéről, a hosszú távon kiépítendő lovasterápia-részlegről, valamint a focipálya mögött kialakítandó varrodáról, autószerelő- és asztalosműhelyről.
Reményt, állandóságot, biztos talajt kínálni itt életbe vágóan fontos. Rávezetni a felnövekvő gyermekeket a kétkezi munka értékére, megtanítani nekik, hogy a kenyér nem a boltban terem, és ami legalább ennyire fontos, egészséges családmintát mutatni fel előttük. „Hit, család, élet” – hirdeti a gyermekotthon jelszava, és elhanyagolni a három támaszból egyiket sem lehet, kapaszkodóra elemi szükség van. Ne felejtsük, akik a ráti gyermekotthonból indulnak reggel iskolába, ide érnek haza, itt rúgják délutánonként az örömöt adó labdát, többnyire súlyos sebeket hordoznak a lelkükben. És van, aki nem csak ott.
Tímea megrázó története kegyetlen képet ad az anyai szívtelenségről, a szülői brutalitásról, egyúttal érzékelteti a befogadók előtt álló rendkívüli pedagógiai kihívásokat. A másodikos általános iskolás lány egészségesen született, kiskorában azonban alkoholista édesanyja szörnyű ámokfutásának áldozatává lett: a szesztől eszét vesztő asszony egy este kiszolgáltatott gyermekét a forró sparhertre ültette, majd miután rádöbbent, hogy combja szétégett, letette a földre, és otthagyta a lakásban. Napokig ordított a fájdalomtól a magatehetetlen kislány, mire valaki rátalált. Kórházba vitték, majdnem egy évig kezelték. Két idősebb testvérével együtt a ráti gyermekotthon karolta fel, ahol később megkereste őket az édesanyjuk, és követelte, adják ki őket – mármint a két nagyobbat, a megégett Tímea ugyanis nem kellett már neki…
Nemrég mesélte pótanyukájának a gyermekotthon egyik lakója, hogy álmaiban mostanában összekeverednek a régi sötét emlékek a jelen valósággal. Ahogy a csepergő esőben végignézünk az árvaház pályáján futballozó társaságon, az a benyomásunk, hogy Feri, Miroszláv, Szlávik és a többiek nem csak a gólokért küzdenek.
Azért is, hogy ma éjszaka nyugodt legyen az álmuk.