Szereptévesztő statiszták – Malonyai Péter publicisztikája

Főszereplő lett Zenicán a Bosznia-Hercegovina–Olaszország labdarúgó-világbajnoki pótselejtező talán legfontosabb pillanataiban Afan Cizmic. Az 1–1 utáni tizenegyesrúgásoknál a hivatalosan labdaszedőként szorgoskodó 14 esztendős ifjú nemes egyszerűséggel ellopta Gianluigi Donnarumma törülköző alatt heverő feljegyzését arról, hogy a bosnyákoknál ki hová céloz tizenegyest rúgva.

A kommentárok tudni vélik, ez is kellett ahhoz, hogy Bosznia-Hercegovina négy tizenegyest belőve egy ellenében világbajnoki részvevő legyen, magyarán Donnarumma puska híján semmire sem ment. Cizmic nemzeti hős lett, már azt is tudjuk róla, hogy a Celik ifijeként 12 meccsen 18 gólt szerzett az idényben. A felhajtás részeként a televízióban bemutatta a cetlit, és a kor szokásainak megfelelően bejelentette, hogy jótékony célra elárverezi. Emellett jó esélye van arra, hogy jutalmul ott lesz Bosznia-Hercegovina küldöttségében a nyári futball-világbajnokságon.

Hogy tette szembemegy a sportszerűséggel, azt bizonygatni sem akarom, nálam nem fér bele az ilyesmi, ahogy sok más, napjainkban elharapózó ügyeskedés sem. Nézhetem jogi oldalról is a történteket, e szerint Cizmic lopott, hiszen megáll a törvényi tényállás: idegen ingó dolog jogtalan eltulajdonítása mástól, haszonszerzési céllal. A tett szabálysértés és nem bűncselekmény, hiszen alacsony a tárgy, a cetli értéke, ám ez is nézőpont kérdése, hiszen ha Donnarumma rápillanthat a papírra, az olaszok pedig továbbjutnak, az minden pénzt megért volna nekik.

De nem jogászkodom tovább, azért sem, mert a labdaszedőt ugyan mivel büntethetik? Kijelenthetik, hogy többé nem dobhatja vissza a labdát – és akkor mi van? Egy esetet találtam a retorzióra, 2006-ban egy Betis–Atlético Madrid (1–0) mérkőzésen mind a 14 labdaszedőt kiállította Álvarez Izquierdo bíró nyilvánvaló időhúzás miatt. A srácok azzal védekeztek, hogy a Betis-főnökök arra utasították őket, hogy húzzák az időt, ha a csapat nyerésre áll. Márpedig már a 30. percben 1–0-ra vezetett a sevillai csapat.

A labdaszedők története meglehetősen régi, másként: nem ma kezdték. A futball szabályait 1863-ban rögzítették először, persze hogy Angliában, ám róluk csak a századfordulón esett szó. Gyerekekről beszéltek, akik nézőből vedlettek át a játék segítőjévé, így biztos jobban szórakoztak. Lassan elfogadottá vált az intézmény, olyannyira, hogy az elmúlt század húszas-harmincas éveiben az FA-kupa-döntők rangjához hozzátartozott, hogy a Wembley-ben az iskolaválogatottakban futballozó gyerekek kapták ajándékba a labdaszedést.

Nálunk 1924-ben volt téma először, az MLSZ tanácsa Tibor Lajos indítványára úgy döntött, hogy azokon a pályákon, amelyeken az intézőbizottság szükségesnek tartja, labdaszedők alkalmazandók. Túl nagy foganatja nem volt a döntésnek, ugyanakkor egyre jobban kiderült, hogy nem árt, ha a labda gyorsan újra játékba kerül. Ártott volna, hiszen 1929-ben az Üllői út kettős meccsén a Vasas–Sabaria (2:3) mérkőzésen többnyire a határbíró loholt a labdáért, vagy a nézőtérről szaladt be egy-két rendező labdát szedni. Amikor a Vasas észrevette, hogy nincsenek labdaszedők, akkor úgy húzták az időt, hogy a labdát olyan helyre rúgták ki taccsra, ahol senki sem állt. Az utána következő Ferencváros—Budai 33-as (6:2) találkozón is folytatódott a labda után való lótás-futás, míg csak az első félidő közepe felé be nem hoztak az utcáról négy ifjút, akik aztán a két kapu mögé helyezkedve már gyorsabban teremtették elő a játékból kiszaladó labdát. A Fradi később a kölyökjátékosait bízta meg labdaszedéssel, a gyerekek nagy becsben tartották, hogy futballcipőben, mezben közreműködői lehetnek egy-egy rangadónak. Az egyik módosabb srác például rendszeresen 20 fillért adott a szertáros feleségének, ha besorozza a kiválasztottak közé. Később, 1942-ben – a Nemzeti Sport megfogalmazása szerint – profik lettek a gyerekek. Legalábbis télen, amikor, szintén az Üllői úton, a hideg idő miatt a szünetekben meleg limonádét kaptak, a mérkőzés után meleg vízben fürödhettek s még pénzt is kaptak. Tetejébe még külön öltözőjük is volt. Akkor még divat volt a sportszerűség. A Hungária úton például Takács Béla, a „Vörös Taki” eltiltott egy labdaszedőt, mert a Hungária–Sparta meccsen 4:3-nál húzta az időt. Elejtette a labdát, rossz helyre rúgta meg ilyenek. Így aztán a srác nem kapta meg a szokásos telefontantuszt költségtérítésül, és a meccs utáni uzsonnától is elesett.

Az ötvenes évektől lett általános a labdaszedők jelenléte, a modern futballban pedig szinte mindenhol kötelező. Vannak szabályai a közreműködésüknek, leginkább a sportszerűség jegyében. Az nyilvánvaló, hogy semleges hozzáállással, gyorsan kell visszajuttatniuk a labdát, nem válogathatnak, kinek adják, ki van zárva, hogy kommunikáljanak a játékosokkal, s nem léphetnek be a pályára. Ez utóbbi szabály megszegésére is akadnak példák, így 1975-ben Olaszországban, az Ascoli–Bologna meccsen 1–3-as állásnál Giuseppe Savoldi elgurította a labdát az Ascoli kifutó kapusa mellett, ám a kapufa mellett posztoló labdaszedő egy laza mozdulattal kirúgta a labdát a gólvonalról… Maradt az 1–3.

Talán a legemlékezetesebb eset 2013-ból való. A Swansea–Chelsea Ligakupa-elődöntő visszavágóján történt. Tíz perc volt hátra, 0–0-ra állt a mérkőzés, egyre feszültebb lett a hangulat. A labda az alapvonalon túlra került, a labdaszedő srác vonakodott visszarúgni a pályára. Eden Hazard, a Chelsea sztárja odafutott, megpróbálta megkaparintani a labdát, méghozzá úgy, hogy azt kirugdosta a gyerek alól. Közben szándékosan vagy véletlenül belerúgott a fiúba is, aki persze jajveszékelni kezdett. Hazard azonnal piros lapot kapott, később bocsánatot kért, a labdaszedőtől, Charlie Morganról pedig kiderült, hogy egy Swansea-vezető fia, aki előre kiírta közösségi oldalán, hogy időt fog húzni. A történet utóélete, hogy Morgan azóta multimilliomos lett, s közös Instagram-fotón pózolt Hazard-ral, aki így kommentálta a képet: „Találkozás egy régi barátommal!”

Ami bennünket illet, amíg a magyar futball jeleskedett az elmúlt évszázadban, tehát a hatvanas évek végéig, a gyerekek között rang volt a labdaszedői szerep. Kialakult szokások voltak, a Népstadionban mindig a Vasas adta a labdaszedőket, akik a klub ificsapataiban játszottak. A Fradinál továbbra is a serdülők jeleskedtek, a legendás Logodi Laci bácsi választott közülük, s gyakran mesélte, hogy annak idején Bálint László, Ebedli Zoltán, Vépi Péter és a többi későbbi NB I-es játékos is szaladt a labdáért a Fradi mérkőzésein. A gyerekek leginkább a szünetet várták, amikor negyedórájuk volt arra, hogy egymás között futballozva megmutassák, mit tudnak. Kivéve a Népstadionban, ahol az ilyesmi sokáig tilos volt, mondván, a gyerekek feltúrják a talajt, ami nem volt valós veszély, mert tornacipőben voltak. Aztán már az volt a téma, hogy eltűntek a labdaszedők, vagy ott voltak a pálya körül, de nem szedtek labdát. Egymással birkóztak, rágták a szotyit, a tökmagot, minden érdekelte őket, csak éppen a játék meg a labda útja nem. Érdemes idézni a Népsportot 1970-ből, a lap a Tatabánya–MTK (3:0) mérkőzés után írta: „1:0-ra vezetett a hazai csapat, amikor partdobáshoz jutott. Senki nem törte magát a labda után. Sem a játékosok, sem a labdaszedők. Csupán Zsolt ballagott el a labdáért. Nem esett le ujjáról az aranygyűrű. És sajnos, egyetlen, Zsoltnál fiatalabb játékos (labdaszedő) sem pirult el. Pedig legalább ezt megtehették volna…” A játékvezető Zsolt István ekkor már túl volt három világbajnokságon, olimpiákon, vezetett KEK- és VVK-döntőt.

Aztán a közelmúltban az is megesett, hogy a hazai labdaszedők az ellenfél góljainál ujjongtak, ugrándoztak örömükben, fittyet hányva arra, hogy melyik klub mezét viselik futballistaként. Ehhez képest az ifjú Cizmic cédulaügye fair play díjra érdemes.

Mindig van lejjebb.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!