Jelen- és jövőkép – Csinta Samu publicisztikája

Az ünnep foszlányai még itt-ott fellelhetők, de azért már egyre inkább előtérbe kerül: hogyan tovább? Sepsiszentgyörgyön szombaton az első ligába való visszajutást ünnepelték tűzijátékkal, Csíkszeredában az első osztályban való biztos bennmaradás kapcsolta már néhány nappal korábban magasabb fokozatra a boldogsághormonok működését. Nem utolsósorban megteremtődött egy nyugodtan történelminek tekinthető, egyben igencsak identitásnövelő esemény előfeltétele: két székelyföldi csapat találkozása a román futball elit kategóriájában. Hogy mikor és hol kerül sor az első székely–székely csúcstalálkozóra, még nem tudni, de miután az elsősorban a közeljövő show- és presztízsrésze, fontos megpróbálni körvonalazni, mi várhat a két együttesre a sportág romániai legjobbjai között.

Miközben két, alapvetően magyar identitású klubról van szó, egymástól eltérő filozófiát valló és követő egyesületekről beszélhetünk. Az FK Csíkszereda nemcsak a klubvezetőség, illetve a lakosság összetételét leképező szurkolótábor szintjén igyekszik érvényesíteni a magyar vonalat, hanem játékosválogatásban is – a bennmaradást lehetővé tevő utolsó körös kereterősítés is elsősorban magyarországi játékosok révén valósult meg. Sőt, a szakembergárda kiválasztásában is megnyilvánult a klubpolitikai szintű törekvés, hiszen az elmúlt három idény során Ilyés Róbert irányításával tette meg a másodosztályból induló, pillanatnyilag az első liga 11. helyénél tartó útját. Mi sem tűnt volna egyértelműbbnek, mint hogy a csíkszeredai származású, edzői karrierjének legfontosabb tanulóéveit a Sepsi OSK-nál töltő egykori élvonalbeli futballistának a bajnokság befejeztével lejáró szerződését automatikusan meghosszabbítják. De nem így történt.

Ilyenkor persze óhatatlanul meglódul a szurkolói fantázia, pláne, hogy a hír nyers változata már a bajnokság befejezte előtt kiszivárgott. Miért megy, miért nem marad? A hivatalos változat szerint az edzőt a végletekig elfárasztotta az utóbbi három esztendő pörgése, idegi igénybevétele. Ami természetesen hihető és elfogadható. A Szondy Zoltán klubelnök által is erősített érvelésen legfeljebb az okoz apró hajszálrepedéseket, hogy a már nem titkolt utód, Szabó István tavaly november óta az FK Csíkszereda hazai bajnoki mérkőzéseinek többé-kevésbé rendszeres vendége. Ami, érezzünk csak bele, Ilyés mentális komfortérzetét is sérthette. Viszont a téli erősítések, az első osztályos rutin folyamatos rétegződése kezdte meghozni az eredményét, a biztos kieső státuszából a piros-feketék fokozatosan a tavasz revelációjává léptek elő, és végül csont nélkül maradtak az első ligában. Mindez Ilyés vezényletével, akit a pozitív sorozat kellős közepén már – érthető okokból – senki sem „bántott”. A folyamat a „sohase mondd, hogy soha” elv mentén a klubelnök és a vezetőedző nyilvános összeölelkezésében ért véget. Szabó jön, Ilyés megy. Egyelőre pihenni.

A sepsiszentgyörgyi klubnál eddig elsősorban a pragmatikus szempontokat, a sikerességet tekintették vezető elvnek, a hét sikeres esztendőt magáénak tudó csapatban csak elvétve bukkantak fel magyar játékosok. A tavaly összmegdöbbenést okozó módon kieső Sepsi OSK-t idén hatalmas izgalmak közepette, de az élvonalba mégiscsak visszavezető Ovidiu Burca edzői sikerét viszont már nem övezi egyöntetű elismerés Háromszéken. A román szakembert elsősorban azon logika alapján hívták tavaly nyáron Sepsiszentgyörgyre, hogy a másodosztály egyik legalaposabb ismerőjének számít, másrészt ő vezette vissza az elitbe a Dinamo Bucuresti patinás csapatát, a befejezéshez közelítő román liga negyedik helyezettjét. A bajnokság végeredménye Burca megfelelő munkavégzését igazolja, csapata játéka azonban csak esetenként és legfeljebb nyomokban elégítette ki az örök telhetetlen szurkolótábor igényeit. De a klub vezetői sem teljesen elégedettek az összbenyomással. A szakember pozícióját ennek ellenére több tényező is erősíteni látszik. A legfontosabb a 2027-ig érvényes szerződése, amelynek egyoldalú felbontása igencsak sok pénzébe kerülne a klubnak – nem beszélve az elodázhatatlan „nagytakarítás”, illetve a hasonlóan szükséges erősítések anyagi terheiről. Ugyanakkor Burca „szövetségesének” látszik az az elsősorban erkölcsi indíttatású szempont, miszerint mit szól a világ, a romániai futballközeg, ha egy sikeres edzőt elküldenek a csapattól.

Maradjunk azonban inkább a pénzkérdésnél, ami tudvalevőleg erőteljesen képes befolyásolni a tudati dimenziót. A román futballszakma – amelynek élvonalbeli klubjai közül egyetlenegy sem sie­tett üdvözölni az OSK visszatérését – is nem kis kajánsággal tárgyalja a magyarországi politikai változásoknak a két „magyar” egylet anyagi állapotára prognosztizált hatását. A székelyföldi kluboknál természetesen nem titkolt szorongással várják magyarországi szponzoraik hajlandóságának alakulását, és arra számítanak, hogy a korábbinál kisebb költségvetésből kényszerülnek majd megoldani a feladatot. A hangulatnak az sem tesz jót, hogy a különböző közösségi kommunikációs felületeken ömlik a külhoni magyar sport bármilyen típusú támogatásának indokoltságát kétségbe vonó – de nyugodtan nevezhető ellenségesnek is… – kommentáradat, amely képes lehet kikezdeni az esetleges finanszírozási szándékokat is. Az új helyzet természetesen az egyes klubok marketingtevékenységének újraszabását is előtérbe helyezi, ám ezen a területen bőven megnyilvánulhat a potenciális romániai szponzori közeg „rendszabályozási” célzatú összezárása is. Egyszóval nem túl bő az eszköztár, egyfajta „szegény konyha” réme is felsejlik.

Eddig aránylag kevés szó esett az önkormányzatok szerepvállalásáról, márpedig az onnan származó források is segíthetik a klubok mindennapjait. Elsősorban a létesítményfenntartás, a gyerek- és ifjúsági sport terén érvényesülő partnerség elképzelhető, arra azonban nemcsak a „sok kicsi sokra megy” elv alapján lenne szükség. Felvetődik annak a felelőssége is, amit a romániai magyarság legfontosabb érdekképviseleti szerve hordoz, illetve viselhetne. Az RMDSZ programjában ugyanis a diák­olimpia támogatásában gyakorlatilag kimerül a sport segítése, márpedig a támogatói bázis újraépítésében erősen érdekelt szervezet a sport révén több jó pontot is szerezhetne. Nem beszélve arról, hogy az imázsformáláson túl a közösségteremtés és -fenntartás egyik leghatékonyabb eszköze éppen a sport.
Több évre előre ható fontosságú, ugyanakkor sok­ismeretlenes egyenleteket felvető idény elé néznek a székelyföldi sportklubok. Miközben bíznak a külhoni sportélet támogatási rendszerének valamilyen formában való fennmaradásában, tisztában vannak azzal, hogy elodázhatatlan az újabb finanszírozási „lábak” növesztése. A nehézségek részletkérdéseiről kevésbé tájékozott sportközvélemény ugyanis egyelőre elvárja a Csíkszeredától a saját kezűleg feltett mérce újabb átugrását, a Sepsi OSK-tól pedig a régi sikerekhez – ne felejtsük, a hét gazdag esztendőbe három kupadöntő, két kupagyőzelem, egy Szuperkupa-siker, illetve három európai kupamegjelenés is belefért – való visszatérést.

Minderre persze semmiféle garancia sincs. Kell, hogy legyen viszont megfelelő, őszinte kommunikáció, amelyben a szurkolók is megtalálhatják a maguk méltányos kapaszkodóit, magukévá tehetik kedvenc klubjuk nehézségeit. Mert a körvonalazandó új körülmények között a csapat és hívei közötti viszonyrendszer is új dimenziók kialakítását feltételezi. Hiszen ha az ünnep foszlányai még itt-ott fel is lelhetők, egyre hangsúlyosabban kerül előtérbe a minden élethelyzetben visszatérő kérdés: hogyan tovább?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!