Hozsanna – Vincze András jegyzete
A világbajnokot láthattuk – és nem kell szemérmeskednem az ügyben, mármint hogy ország-világ előtt hirdetem, hogy semleges nézőként Anglia a favoritom a tornán. Pontosabban amikor csak lehet, az angol válogatott és a szigetországi futballstílus dicsőítésével borzolom a kollégák idegeit – sajnos a vb-n Magyarországnak immár negyven éve nem szoríthatunk –, hogy nekem a labdarúgás pontosan azt jelenti és ott kezdődik, amitől a pipiskedő focit kedvelők általában agybajt kapnak: rúgd és fuss!
No mármost, mindaz, amit az angolok a horvátok ellen szerda magyar idő szerint éjfél előtt a pályára vittek, az a klasszikus és a modern futball tökéletes ötvözete volt. Sorolom: a kapus Jordan Pickford lábbal és így kvázi mezőnyjátékosként többször ért (hatékonyan!) labdához, mint eddig bármelyik másik vb-szereplő válogatott középpályása, ez pedig csapatszinten oly magas fokú tudatosságot, fegyelmet, játékintelligenciát mutatott és bizonyított, amire talán még nem is volt példa a futballtörténelemben (ilyen nagy tornán biztosan nem). A dinamika és a gyorsaság, a letámadások tudatos tökéletessége, a horvát védők előtti területek ellentmondást nem tűrő szűkítése, a motiváció, a taktikai fegyelem, a szerelések tisztasága, az olykor földrengéssel felérő becsúszások hajszálpontos ütemezése élményt jelenthetett a focirajongó számára (leszámítva nyilván a horvát szurkolókat, s persze azokat, akik kívülállóként a Luka Modric-stílus kedvelői). S amit az eddigi, többségében csetlő-botló vb-meccsek jelenetsorai helyett elnéznék akár végtelenítve, július 19-ig, azaz a döntő lefújásáig, azok a tért ölelő átadások után a megiramodások a szélső elé vajpuhán érkező labdával, vagy Harry Kane „régi idők (angol) focijából” örökölt akarása (ehhez a dicsérethez csak annyit, hogy a modern világ egyik legnagyobb csatáregyéniségét az angol kapu gólvonalához közel lőtték mellkason a labdával a meccs végén ziccerhelyzetben), amivel bizonyította, milyen értékek jellemzik az igazán nagy labdarúgót, sőt csapatkapitányt.
Mivel a terjedelem megálljt parancsol a betűknek, itt vége a hozsannámnak, amúgy is csak annyit szerettem volna megírni: örülök, hogy olyan csapatot és futballt láttam, amit magamban régen megálmodtam s vágytam. S eközben roppant mód tisztelem a német edzőt, Thomas Tuchelt, aki szövetségi kapitányként megvalósította és a játékosok által a pályára is vitte a tökéletes, milliók által rajongott angol futballt (és persze remélem, mindez kitart a további hét vb-meccsen, egészen a döntő lefújásáig – merthogy ugyebár ezzel is kezdtem ezt a sztorit…).
