Embernek paraguayi fiai – Farkas Norbert publicisztikája

„Paraguay egy olyan sziget, amelyet mindenhonnan szárazföld vesz körül” – mondta ötven évvel ezelőtt erről a csaknem hat és fél millió lelket számláló, törékeny demokráciát és még sebezhetőbb gazdaságot működtető dél-amerikai országról Augusto Roa Bastos. A paraguayi és a latin-amerikai irodalom egyik legjelesebb képviselője ennél jobb fotót aligha exponálhatott volna a paradicsomi szépségű, „csupa baj és báj”, zárt, sőt, önmagába bilincselt vidékről, amely befogadta – nem is volt más választása – a hódító Spanyolország nyelvét, a kasztíliait, közben a sajátját is a bölcsőjében ringatta, és a mindig nehéz körülmények ellenére, sokszor titokban, fenyítések alatt is, felnevelte.  

Mindezt oly gyengéden és oly nagy odafigyeléssel tette, hogy Paraguayban a spanyol mellett a guarani is hivatalosnak számít, de a két nyelv ötvözete – guarani szavakkal fűszerezett spanyol grammatika és szójegyzék –, a jopará is a mindennapok kommunikációs csatornájává vált. 

Az eleinte csak verbális formában létező guarani a konkvisztádoroknak köszönhetően ábécé formába öltözhetett, amit előbb a ferencesek, később a jezsuiták csiszoltak maradandóra. Az országban szinte mindenki beszéli, és ennek a pekuliáris tudásnak a válogatott futballistái pláne nagy hasznát veszik.  Egy-egy pontrúgás előtt guaraniul beszélik meg az alkalmazandó figurát, így embernek fia nincs az ellenfél soraiban, aki értené, miről diskurálnak a túloldalon, és hogy mire megy ki a játék. 

„Embernek fia” címet kapta Augusto Roa Bastos 1975-ben magyarul is megjelent regénye, a „különös művészi kegyetlenséggel” megírt, öt évvel később átírt remekmű, a pusztulás, a pusztítás, az értelmetlen háborúk és a mérhetetlen nyomor bibliája egy olyan pátriáról, amely a szenvedést a mindennapi kenyér szintjére emelte.  A baszk filozófus, Luis Miguel de Unamuno azt mondta, hogy aki nem érti a bikaviadalokat, az Spanyolországot sem értheti meg. Ennek mintájára kijelenthető, hogy aki már találkozott Bastos művével, könnyebben tudja értelmezni Paraguay győzelmét Németország ellen a világbajnokság kieséses szakaszában. 

Ez az Argentína, Brazília és Bolívia közé „betuszkolt”, de Uruguaytól sem távol eső, a túlélés képességét tökélyre fejlesztő ország lakói nem ismernek sem félelmet, sem pedig lehetetlent. Akadályok nélkül el sem tudják képzelni az életüket, és olyan tragédia nem fordult elő soha az ország történetében, ami után a paraguayi ember ne sóhajtott volna fel és ne ordította volna a vakvilágba, persze, guaraniul, hogy „bizony, járhattam volna rosszabbul is”. A paraguayi az optimizmust belehímezte a lobogójába, a sanyarú élet sem tette soha savanyúvá, a klíma sem tudta a padlóra küldeni, pedig hőségről és magas páratartalomról, ha valaki, akkor ő aztán sokat tudna mesélni. Lamentálni, panaszkodni viszont soha. Ezt a műfajt meghagyják nekünk, európaiaknak, akiknek lassan már semmi sem jó, és ez már nem is fog javulni. Himnuszuk szövege egy uruguayi költő, Francisco Acuna de Figueroa szüleménye, ennek zenéjét egy kajántói magyar, Debály Ferenc József szerezte, ám miután egy bizottság mindezt kétségbe vonta, 1934-től a paraguayi zeneszerző, Remberto Giménez átdolgozott változatát tekintik hivatalosnak. A magyar kötődés a futballra is átterjedt: Puskás Ferenc az 1985–1986-os idényben a Sol de Américát irányította, majd a másik nagy múltú asuncióni csapat, a Cerro Porteno kispadjára ült le. Pancho „alapozó” munkája mindkét egyesületnél kifogástalannak bizonyult, hiszen a Sol 1986-ban története során először megnyerte a bajnokságot, a korábban a bajnoki címeket halmozó, de ezektől egyszer csak elszokott Cerro pedig visszakanyarodott végre az aranyos útra. Puskás legjobb barátja, a 11 évig spanyol szövetségi kapitány Kubala László 1995-ben, 12 mérkőzésen irányította szövetségi kapitányként a válogatottat, és bár Paraguay csupán két meccset veszített el az ő irányítása alatt, nem ez volt a világjáró magyar legnagyobb tette a guaranik földjén. A mindig játékospárti „Kuksi” – arrafelé már Laszy/i – nem a taktikával és a rajzolgatással kezdte, hanem mindenekelőtt megértette az általa jó szemmel kiválasztott, lélekben és fejben is erős futballistákkal, hogy egy országot képviselni hatalmas büszkeség, és a trikó, amit magukra húznak, nem egy szimpla ruhadarab, hanem egy második bőr a testükön.

Kubala nem csupán szavakkal volt igen meggyőző, hanem viselt dolgaival is példaként szolgált. A futballistaagy legnagyobb értője – pedig nem agysebésznek tanult – elsőként érkezett edzésre és utolsóként távozott a pályáról, semmit sem bízott a véletlenre, és minden apróságra, részletre elképesztő energiát fordított. A Kubala-reformoknak köszönhetően Paraguay 12 év szünet után, 1998-ban kijutott a franciaországi világbajnokságra, ahol a nyolcaddöntőben a későbbi világbajnok, házigazda Franciaországgal szemben maradt alul egy Laurent Blanc-aranygóllal, ami a 114. percben esett.  

A paraguayi lendület a dél-koreai–japán közös rendezésű világbajnokságon sem kopott meg, ahol Santa Cruzék Németországtól kaptak ki a nyolcaddöntőben egy 88. percben elért Neuville-gól következményeként. Németországban 2006-ban nem jutottak tovább a csoportjukból, de négy évvel később sohasem látott magasságokba emelkedtek, hiszen egészen a negyeddöntőig eveztek, ahol a későbbi világbajnok Spanyolországgal szemben bizonyultak egy David Villa-gólocskával gyengébbnek. A dél-afrikai tornát követően egy 16 éves mosolyszünet vette kezdetét a paraguayi válogatott életében, aminek az argentin Gustavo Alfaro vetett véget, akit Paraguayban a „lelki” reformjai miatt az „új Kubalaként” emlegetnek. A korábbi ecuadori és Costa Rica-i szövetségi kapitány 2024. augusztus 15-én vette át Paraguayt, és csakúgy, mint Kubala, előbb a gondolkodásra hatott, majd az ország viharverte történelmébe belekapaszkodva, nagy dózisban adagolta a játékosoknak a „guarani karmok” néven ismert „szérumot”. Ennek is köszönhetően a piros-fehérek az első perctől kezdve ellentmondást nem tűrően kezdtek bele e versenyzésbe, és egy kilencmeccses veretlenségi szériát produkáltak a világbajnoki selejtezők során 2024 októbere és 2025 júniusa között (legyőzték Brazíliát, Argentínát és Uruguayt is). A dél-amerikai selejtezőcsoportban ugyanannyi pontot gyűjtve, mint Brazília, Kolumbia és Uruguay, 16 év után ismét kijutottak a vb-re, és ha már ennyi időt vártak az újabb lehetőségre, igyekeztek, igyekeznek nem elengedni egykönnyen. Noha egy nagy pofonnal kezdték az Amerikai Egyesült Államok ellen – 4–1-re kikaptak, és persze, hogy járhattak volna rosszabbul is –, a következő meccsen legyőzték Törökországot, majd játszottak egy gól nélküli meccset Ausztrália ellen, és így a hetedik legjobb csoportharmadikként a 32-es mezőnyben találták magukat, ahol tizenegyesekkel legyőzték a négyszeres világbajnok, négyszeres ezüstérmes és úgyszintén négyszeres bronzérmes német válogatottat. Világszám. 

„A meccs előtt azt mondtam a játékosaimnak, a legnagyobb tisztelettel, persze, hogy azok a futballisták, akik ellen pályára lépnek, Európa legjobb futballakadémiáin nevelkedtek. A ti mezetek a salakos pályákat szimbolizálják, ahol mezítláb futballoztatok, és ahová a szüleitek hordtak el a család utolsó garasát is feláldozva, hogy valóra váltsátok az álmaitokat” – osztotta meg gondolatait a hőstett után az argentin szakvezető, aki sorrendben már az ötödik olyan tréner, aki a szomszédos Argentínából érkezett Paraguay kispadjára, ha nem is ismeretlenként, de semmiképpen sem nagy névként, ugyanakkor elképesztő, csaknem ezermeccses tapasztalattal a háta mögött. 

Paraguay első szövetségi kapitánya, José Durand Laguna is Argentínából költözött Paraguayba, és amikor arra kérték, hogy mondja el a véleményét a helyi futballról, habozás nélkül kezdett bele az elemzésbe. „A paraguayi futball az erő, a sebesség és az áldozatkészség tökéletes és példa nélküli ötvözete – állította. – Minden meccsre úgy mennek ki, mintha az utolsó lenne. A legvérengzőbb fenevadtól sem ijednek meg, és a bátorságuk arra ösztönzi őket, hogy a szívüket is beleadják a játékba. A nehézségeknek sohasem fordítanak hátat, épp ellenkezőleg, szembenéznek ezekkel, és a páratlan patriotizmusukkal felvértezve, sebzett vadként küzdenek az utolsó csepp vérükig.”

A „Manga Nembosarái” modern képviselői – a futball ősének számító játék Paraguayban, amit egy homokból, kaucsukból és növényi nedvből összegyúrt labdával játszottak, és ezt főként a levegőben tartották, hogy minél hosszabb életet éljen meg – a következő körben (már megint) Franciaországgal találkoznak. Ismételten a nyolcaddöntőben futnak össze a felek – 1958-ban, Svédországban randevúztak először világbajnokságon, ahol a franciák a csoportmeccsen 7:3-ra nyertek –,  csakúgy, mint 28 évvel ezelőtt, amikor Lens-ban Laurent Blanc aranygólja döntött a sorsukról. 

Paraguay még sosem tudta legyőzni Franciaországot, de döntetlenig már eljutott, és ha ezen az akadályon is túllép – mit neki az akadályok –, tényleg, ki fogja megállítani a „karmait” ismételten kiengedni készülő, embernek paraguayi fiait? 

„Garra Guarani” (Guarani karmok) – a Paraguayi Labdarúgó-szövetség levédette, és foggal-körömmel őrködik a szlogen felett. Másolni nem szabad, utánozni pedig nem érdemes… 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!