Régi bírók, régi anekdoták – Kő András publicisztikája

A bíráskodás gyakorlatilag egyidős a hazai labdarúgás meghonosodásával. Ugyanakkor senki sem tagadja, hogy nehéz „mesterség” a bíróké, mert állandó céltáblái a szurkolóknak – a kezdetektől a mai napig. Hosszú jegyzőkönyvek árulkodnak jó vagy rossz döntésekről, kiállításokról, verekedésekről, csalásokról, egyszóval a panaszokról. 1897 októberében a Vienna Cricket and Football Club menői látogattak el a Millenárisra, és 2:0-s kioktatásban részesítették a játékkal ismerkedő magyarokat. A nézők úgy-ahogy értették, mi miért történik a pályán, csak a bírónak csúfolt micisapkás, hosszú nadrágos úriember jelenléte zavarta őket némiképp. A hölgykoszorú tagjai azt hitték, hogy a bíró a nézők mulattatására szolgál, azért ugrál a labda körül. 

Ha belelapozunk egyik-másik régi jegyzőkönyvbe, az az érzésünk, hogy a feljegyzések ma is íródhattak volna. Véleményünket megerősítendő, itt van történetesen és véletlenszerűen egy 114 évvel ezelőtt, 1912. március 25-én lejátszott első osztályú mérkőzés, amelyen az FTC 4:0-ra nyert a „33” FC ellen. A történtek nagy visszhangot váltottak ki. Részlet a jegyzőkönyvből: „Az első három goal, amelyet az FTC elért és Fehéry mint szabályszerűt megadott, világos off-side állásból ért el… – írják a panaszosok. [Megjegyzem: sokáig csak a bírók családnevét közölték a lapok.] „Felhozzuk továbbá Weisz Frigyes játékosunk kiállításának az esetét, akit elfogadható ok nélkül állított ki a bíró.” A tudósítás alább így folytatódik: „…a bíró személye afféle »Nebáncsvirág« a labdarúgósportban. Kesztyűs kézzel nyúl hozzá a sajtó, s ne adj isten, hogy valamilyen tévedését vagy helytelen ítélkezését szóvá tegye. Ez az oka a tévedések gyakoriságának.” Hat újság is foglalkozott a történtekkel! A Budapesti Hírlap keményen fogalmazott: „Végtelenül sajnálatos, hogy a csapatot [„33” FC] Fehéry [Ákos] rossz­indulatú ítélkezéseivel teljesen letörte.” A Sporthírlap megígérte, hogy a jövőben a bírók tévedéseit is szóvá teszi. A vizsgálat azzal fejeződött be, hogy „a bíráskodásban nem láttak rosszhiszeműséget…”

Fehéry egyébként a MUE balhátvédje volt, és 1903-ban egy esetben pályára lépett címeres mezben is. Később a második világháború előtti korszak remek játékvezetője volt – áll az annalesekben. Anekdoták is őrzik emlékét.

Fehéry megítélt egy vitatott büntetőt, amelyet aztán a végrehajtó annak rendje és módja szerint a kapu fölé lőtt. A megkönnyebbült kapus gúnyosan fordult a bíróhoz: „Látja, Fehéry úr! Az Isten is velünk van.” „Akkor maguk tizenketten vannak, fiam, a pályán, és ez ugyebár szabálytalan – hangzott a válasz. – Álljon ki!”

Folytatva a régmúlttal. Orova Henrik, akit mindenki csak Hejminek becézett, a húszas években korának egyik legjobb és legnépszerűbb játékvezetője volt. Mellesleg óbudai sváb férfi. Hejmit nem csupán jó szeme, korrektsége, határozottsága, hanem kedvessége és jó humora miatt is szerették a szurkolók. Egyszer odarohant hozzá mérkőzés közben a híres válogatott játékos és felháborodva ecsetelte: „Bíró úr, kérem ez… [akkor még nem voltak számozott mezek] – és rámutatott az ellenfél csatárára –, ez azt mondta nekem, hogy menjek az anyám… a…” Erre Hejmi ráripakodott: „Maga nem megy sehová, maga itt marad és játszik tovább!”

A humoráról ismert bíró természetesen azt is megérte, hogy kifigurázzák és rosszat mondjanak róla. Békásmegyeri Közlöny, 1926. április 27. „Sorsdöntő mérkőzését mind a két csapat idegesen játszotta végig. Az idegességet fokozta a szerencsétlen bíró, aki már közismert komikusa a budapesti pályáknak. Ő az a bizonyos »Hejmi bácsi«, akinek fogalma sincs a mérkőzések komolyságáról, akinek érzéke sincs a helyzetek megítéléséhez. Csak azon csodálkozunk, hogy az öreg még mindig fújhatja a bírósípot…”

A 30-as évek ismert, élvonalbeli játékvezetőjének számított Rubint Lajos. A sportember egyszer látványos pechsorozatba keveredett. Gyors egymásutánban több megóvott, botrányba fulladó találkozón fújta a sípot. Ezért aztán a szövetségi kihallgatások, fegyelmi vizsgálatok kapcsán a sportlap mindennapos szereplőjévé lépett elő. Teljesítményén látszott a pályán kívüli fellépések pszichés hatása. Egy Üllői úti bajnokin sok mindent elnézett, jobbára a Fradi terhére. A szurkolók leszögezték, hogy Rubint nem a játékvezetői testület ékköve, és teli torokból követelték: „Bírócserét! Bírócserét!…” Szünet után már mindkét csapat a gyepen toporgott, csak a bíró nem volt sehol. A nézők reménykedni kezdtek, hogy tényleg bírócserével szánta meg őket a mindenható. De megjelent Rubint Lajos patyolat frissen, ugyanis a szünetben letusolt és mezt is cserélt. A csalódás csöndjébe belesivított egy éles hang

„Mit divatmajomkodik? Azt hiszi, így nem ismerjük meg?”

Egy feldúlt csapatvezető rontott be a Hungária–III. Kerület mérkőzés szünetében a játékvezetői öltözőbe, és magából kikelve ordította: „Égbekiáltó, nagy tizenegyes volt, hogyhogy nem látta? Hogy került maga ide, a pályára? Áruljon inkább zabot Kukutyinban!” A bíró néhány percig türelmesen hallgatta a sirámokat, aztán felhorkant: „Hát persze hogy tizenegyes volt. Láttam mindent. De nekem ne egy ilyen vacak büntetőgóllal nyerjék meg a meccset…”

Schaffer Alfréd, a „Fussballkönig”, az MTK válogatott középcsatára egy MTK–Rapid meccsen tizenegyest rúgott. Akkurátusan a bal sarokba. A bíró azonban megismételtette. Spéci másodszorra a jobb sarokba helyezte a labdát. A játékvezető szabadkozva tárta szét a karját. „Sajnálom, de egy játékos megint belépett a tizenhatoson belülre.” Schaffer hidegvérrel állította le a labdát: „Csak fütyülgessen nyugodtan. Ma éppen ráérek, akár estig is rúghatom a tizenegyeseket” – mondta a csatár, és harmadszor sem hibázott!

Megesik, hogy a játékosok megverik a bírót. De ha a játékvezető vágja szájon a játékost…? Az már döfi. Ez történt Stockholmban 1949-ben, a 2:2-re végződött svéd–magyaron. Az utolsó másodpercekben tumultus támadt Henni kapuja előtt. Rudas és Liedholm keményen lökdöste egymást. Van der Meer holland játékvezető odavágtatott és a játékosok elképedésére lehúzott egy hatalmas pofont Rudas Ferinek, majd le is fújta a meccset. Az öltözőben magyarázkodni kényszerült: „Igen, a lendület miatt történt – mondta. – Túl gyorsan szaladtam oda. A simogatás keményebb volt a kelleténél.” Lám, az sem mindig kívánatos, hogy a bíró átlagon felüli futógyorsasággal rendelkezzen. Vagy ha gyors, legalább ne simogasson! 

Telt ház előtt játszották a Népstadionban a Honvéd–Vörös Lobogó (MTK) mérkőzést, amit az utóbbi nyert meg. Már amikor mentek kifelé a pályára a játékosok, folyt a diskurzus. „Sándor, az édes jó anyáddal legyél jóban a paprikás zsákon…!” – mondta Bozsik Csikarnak. A jobbszélső nem hagyta válasz nélkül: „A te cigány jó anyád, kint Kispesten…” Méla hangon megszólalt Hidegkuti: „Hernádi úr, hallja, hogy ezek szidják egymás anyját… Maga is meg fogja kapni a mérkőzésen!” „De kérem, de kérem!…” – mondta a felháborodott bíró. Akkor már olyan ideges volt, hogy habzott a szája. Aztán elkezdődött a meccs. Puskás egy alkalommal éles szögből lőtt kapura, Gellér állta a szöget, pattogott a labda, a kapus hitte, hogy már a kezében van, aztán a hálóban kötött ki. Hernádi Vilmos fütyült, és mutatta, hogy les volt. Puskás csípőre tette a kezét, és azt mondta: „Hernádikám, nem volt les!” „Lefújtam, mert les volt” – ismételte meg nyomatékkal a bíró. Erre Puskás odavágta neki: „Kapd be a…” Mire Hernádi: „Nem kapom be!” – és szó nélkül folytatódott a meccs.

Hol volt, hol nem volt…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!