A tévedés szabadsága – Csinta Samu publicisztikája

Ismerős a kép, ugyebár… A futballpálya szélén népes embercsoport mered egy képernyőre, amelyen újra és újra lepörög a mérkőzés egyik, éppen vitatott jelenete. Elvileg csak a játékvezetőt kellene ott látnunk, de őt látni a legkevésbé, miután némi túlzással a labdaszedők is körülötte tolonganak, várva, miképpen írja felül a technika az emberi döntést, von vissza gólt vagy sárga lapot, azaz hoz a mérkőzés sorsát akár meghatározó, de mindenképpen súlyosan befolyásoló döntést. Mindannyiunk szeme láttára, hiszen a tévéközvetítés révén milliók válnak egy csapásra a folyamatok szinte cselekvő részeseivé. Olyan történések és esetek „szakértőivé”, amelyekhez alapvetően nem sok közünk kellene, hogy legyen.

Aligha kétséges: a videóbíró mindenhatóságának kiteljesedése felé tartunk. Egy olyan játékban, amelyben az ott végbemenő történéseket – legalábbis felületes szinten – millióknak volt alkalmuk megismerni saját bőrükön, hiszen kevés gyermek akad, aki nem próbálta ki a futball nevű varázslatot. Azaz nem követte közelről a labda útját, az arra reagáló testek, végtagok mozgását, nem fájt neki akár fizikai értelemben is az ellenfél közelsége, vagy nem alkalmazott maga is kevésbé sportszerű trükköket, amelyek révén pillanatnyi előnyhöz juttatta magát, illetve csapatát. Ezért aztán milliók tekintik magukat tévedhetetlen játékvezetőnek, aki az akciók és reakciók viszonyrendszeréből biztonsággal kiolvassa egy-egy jelenet valós történettartalmát.

Nem is alaptalanul, hiszen ma már a megtekinthető mérkőzések ezrei képesek egyre vaskosabbá tenni azt a tapasztalatanyagot, amely révén tízből nyolcszor helyesen ítélhetjük meg egy-egy összecsapás végkimenetelét. A játékos, illetve a labda mozgása ugyanis ritkán „hazudik”, az eseményeket közvetlen közelről követő játékvezetőnek pedig ezt még inkább látnia kell. Ezért hüledezünk, ha a sípos ember tőlünk eltérően ítéli meg az otthoni fotelből is egyértelműnek tűnő helyzetet. Korábban, amíg csak az empirikus tapasztalat, a rutin állt a rendelkezésünkre, azonnal szárba szökkent a gyanú: csal a bíró!

A VAR bevezetésétől talán épp ezeknek a gyanakvásoknak a kiküszöbölését vártuk, még akkor is, ha amúgy a többség szívesen csócsálgatja a különböző összeesküvés-elméleteket. A bevezetést követő gyermekbetegségek után azonban szinte minden átmenet nélkül a „gonosz” dimenziójába került a módszer. A nemrég befejeződő világbajnokság néhány esete már valós időben is bőven táplálta a manipuláció gyanúját, amit aztán a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA szabályalkotó testülete, az IFAB által a napokban közzétett hivatalos „tisztázó” jelentés még alaposabbá tett. A „Mistaken Identity”, azaz a hibaazonosító protokoll legalább két alkalommal bizonyította, hogy a VAR-szobából indítványozott felülbírálat alaptalan, sőt, szabályellenes volt. 

A legnagyobb horderejű „téves azonosítást” az Argentína–Svájc negyeddöntőben alkalmazták, amikor Svájc eredetileg szabadrúgást kapott az Embolo ellen elkövetett szabálytalanság következtében, ezzel párhuzamosan pedig az elkövető, az argentin Paredes sárga lapot kapott. A VAR az eset felülvizsgálatát javasolta, azzal az utólag bizonyítást nyerő indoklással, hogy Paredes nem ért Embolóhoz. A sportszerűtlen, szimuláló svájci csatár a felülvizsgálat nyomán sárga lapot kapott, és mivel az már a második volt az adott mérkőzésen, kiállították, míg a Paredes által eredetileg kapott sárga lapot érvénytelenítették.

A zavart az is okozta, hogy a videóbírók beavatkozási jogkörének vb-re való kiszélesítéséből – ezek között szerepelt a VAR közbelépési jogosítványa a sárga és piros lapok téves azonosítása esetén – hiányzott néhány, utólag fontosnak bizonyuló pontosítás. Az IFAB szabályai kimondták, hogy a mérkőzésfelvételekhez független hozzáféréssel rendelkező VAR segítheti a pályán lévő játékvezetőt „egyértelmű és nyilvánvaló hiba” vagy „súlyos kihagyott incidens” esetén, téves azonosítással kapcsolatban, amikor rossz játékosnak mutattak fel sárga vagy piros lapot. A jogosítvány pontos küszöbértékét azonban nem egyértelműsítették, és azt sem, hogy magában foglalhatja-e a szimulálási eseteket, vagy csak a sárga és piros lapok téves azonosítása esetén való közbelépést. Ezúttal nem a felülbírálat jogossága a kérdéses, hanem annak a hatályos szabályokkal való megfelelése. Az IFAB azt tisztázta, hogy a VAR csak a szabálytalanságot elkövető játékos azonosítására lett volna használható, nem pedig a szabálysértés felülbírálatára. Hozzátéve, hogy a téves azonosításról szóló záradék jövőbeni alkalmazása a világbajnokság VAR-protokolljának felülvizsgálatán múlik. Amire nagy valószínűséggel sor kerül, tekintve, hogy a játék szellemiségével összhangban lévő módosításról van szó.

A jogbiztonságot szolgáló csűrcsavarok indokoltságát nem feltétlenül áll szándékomban megkérdőjelezni, az eset azonban újabb vékony „jégfelületek” létére irányítja rá a figyelmet. Konkrétan arra, hogy a játékvezetők magabiztossága, autoritása kikezdéséhez szolgáltat nemcsak jogszabályi alapot, de újabb mentális indokot is. Az egyre sűrűbb szövésű biztonsági háló ugyanis nyílegyenesen vezet játékvezetői ítéletek „törékenységének” fokozódásához, hiszen állandóan rendelkezésre áll a korrigálási lehetőség. Azt pedig tudományos vizsgálatok igazolják, hogy az emberi szervezet energiafogyasztásának húsz százalékát igénybe vevő emberi agy csúnya módon képes visszaélni a hasonló lazítási kiskapukkal. Ha alkalom nyílik a nyomás alatti döntéshozatal alóli „felmentésre”, agyunk azonnal él a csökkentett glükóz- és oxigénfogyasztás lehetőségével. Magyarán: döntsenek csak helyettem nyugodtan a digitális eszközök. A pszichológiatudományban ezt nem túl szabványosan kognitív letöltésnek nevezik – épp úgy, ahogy a memóriánkat szívesen terheljük a telefonunkra, tájékozódási képességünket a GPS-re, döntéseinket pedig a különböző algoritmusokra hárítjuk.

A jelenséget a művi mankók megléte, illetve eseti hiánya is képes tovább bonyolítani. Az európai kupaküzdelmek éppen zajló előcsatározásain egyelőre nem áll rendelkezésre a VAR, táptalajt szolgáltatva az ezeken a meccseken meghozott játékvezetői ítéletek kifogásolásához. Amire buzgón hivatkoznak is a kárvallottak, miközben a bírók is egyre bizonytalanabbak a védőháló hiányában.

A világbajnokság során bevezetett újdonságokat az európai szövetség nem – és a magyar szövetség sem – vette át minden szűrő nélkül. A kidobandók között ott van a hidratációs szünet, illetve a száj eltakarásának sokat vitatott esete. Ez utóbbi magatartás önmagában nem minősül kiállítással büntetendő szabálytalanságnak, de sportszerűtlen viselkedésnek igen, és ily módon sárga lapos figyelmeztetéssel büntethető.

Nyilván nem túl életszerű elvárás, hogy a szurkolók tisztában legyenek a VAR-jogosítványokkal, bár a mentális komfortérzetünk érdekében lassan majdnem olyan fontosságot nyernek, mint a lesállás vagy kezezés értelmezése, amelyek „mozgékonysága” is egyre fokozottabb szurkolói rugalmasságot igényel. Talán nem túl erőltetett a párhuzam, hogy az emberi agy befogadóképessége egyre nehezebben tud lépést tartani a digitálizáció diktálta ritmussal, ezért nemcsak kényelmességi, hanem praktikus szempontokból is érdemes használni a különböző művi segédeszközöket. De itt is a mérték a legfontosabb játékvezető és néző szempontjából egyaránt. A labda útjába való szándékos belekapás, illetve a testrészek természetszerű mozgása által okozott kezezés közötti különbségtételt változatlanul érdemesnek tartom saját zsigeri emlékeink alapján megtenni. És még sikerélménnyel is kecsegtetnek. A többire pedig ott vannak a digitális barátaink.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!