Telek András is csatlakozott a Szatmári Főnix csapatához, amely nagyszekeresi játékával emlékezetes élményt szerzett a tizenkét éve meccs nélkül maradt szamosháti falunak. Riport a Hátsó füves futballmentő túra újabb szatmári állomásáról.
A magyar labdarúgás legfurcsább programsorozatában minden megeshet: ahol megszűnt falusi csapatok játszanak évek óta elhagyott pályákon, a meccs előtt pedig tájházba látogatunk és templomot nézünk, azon sem kell csodálkozni, ha a Fradi-kedvenc újpesti színeket idéző szerelést ölt.
A Hátsó füves futballmentő túra legutóbbi állomásán, a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Nagyszekeresen a 24-szeres válogatott korábbi Ferencváros-csapatkapitány emelte jelenlétével az esemény fényét, sőt a Szatmári Főnix csapatában pályára is lépett.
A Szatmári Főnix lelke, szervezője, kapitánya azonban a környék leghűségesebb Újpest-szurkolója, az elnyűhetetlen Tukacs László, így történetesen úgy alakult, hogy a vándorcsapat szerelése lila-fehér lett. Telek András illemtudó vendégként nem tiltakozott a neki szánt különös viselet ellen, csupán annyit jegyzett meg a lefújás után, hogy ha előre tudja, legalább bekészít egy zöld-fehér aláöltözéket.
Budapestről Nagyszekeres autóval mintegy három és fél óra, az elegáns stílusáról ismert hátvéddel a közös utazás során volt alkalmunk megvitatni a magyar futball ügyes-bajos dolgait, így azt is, hogy miért tartja fontosnak ismert labdarúgóként az efféle társadalmi szerepvállalást. „Tudom, hogy sokan élnek nehéz körülmények között, küzdenek a hétköznapok gondjaival. Egy ilyen közös futballélmény örömet adhat az embereknek, különösen azoknak, akik kis településen, a fővárostól távol élnek, és ritkán jutnak el nagy stadionba vagy válogatott mérkőzésre” – beszélt ösztönzéséről az 53 éves sportember, aki egyfajta felelősséget is lát abban, hogy az egykori közönségkedvencek visszaadjanak valamit abból a szeretetből, amelyet az idők során kaptak.
Nagyszekeres 453 lelkes szamosháti kistelepülés, sportszeretetben és szíves vendéglátásban azonban túltesz jó néhány nagytestvérén. A régi falusi otthonok illatát lehelő tájház és az évszázadok erejét egyszerűségében, kopottságában is őrző református templom szolgált a „futballkultúrprogram” első két állomásául, a község végén elterülő pálya pedig egy délutánra maga volt a vidéki labdarúgás paradicsoma.
„Ki a jobb? Szekeres!” – harsogta az oldalvonal mögött felsorakozó népes gyerekhad, mellettük a Fradi-zászlóval kivonuló Szatmár Fanatic maroknyi ultracsoport kiabált, verte a dobot, míg a fák alatt mintegy háromszáz férfi, nő, idős és fiatal figyelte a tizenkét éve nem látott eseményt: a futballmérkőzést.
A Telek András mellett Szatke Zoltánt, Kosán Istvánt is felvonultató Szatmári Főnix férfias küzdelemben győzött 3–2-re, ennek a napnak az erkölcsi győzelméből azonban minden résztvevő osztozott.
A nagyszekeresi labdarúgás története példa lehet mindenkinek. A vakmerő remények, valóságtól elrugaszkodott álmok szomorú példája. Pedig a mese szépen kezdődött. Amit ez az apró falu véghezvitt a 2010-es évek elején, annak régiószerte csodájára jártak: minden erőtartalékát összegyűjtve, több helyi vállalkozó anyagi áldozatából négy év alatt eljutott a megyei III. osztálytól a megyei I. osztályig, a 2012-es aranyérem után pedig következhetett az NB III.
Innen adjuk át a szót Borbély Balázs szatmári helytörténésznek, aki a Hátsó füves futballmentő túra alkalmából személyes hangvételű futballtörténeti számvetést tartott: „Kicsinosították a sporttelepet, a pályát, az öltözőt, akkoriban a bab is hús volt. Meg a paszuly is. A várva várt NB III-as szezon aztán egy akkoriban logikusnak tűnő fúzióval indult, ugyanis az osztályt váltó szekeresiek fúzióba (egyenesen Unióba) léptek Fehérgyarmattal. A bajnoki mérkőzéseket Fehérgyarmaton játszották, a szekeresi pálya árván maradt. A bajnokság átszervezése miatt nem sikerült megkapaszkodni a harmadosztályban, de más gondok is jelentkeztek. A szerelemházasságról kiderült, hogy nem az, a foci maradt Gyarmaton, a szekeresi pálya gondozását pedig a vakondok vették át. Meg az idő vasfoga. A helyzet itt sem reménytelen, Klopp épp szabad, már csak egy befektetni kívánó olajsejket kell találni és újra felzenghet a »hajrá, Szekeres!«”
A Klopp–Nagyszekeres tárgyalások egyelőre akadoznak, pedig Karácsony Sándor polgármester korábbi kemény beállósként szívesen lendítene a zöldasztalnál a szekeresi futball ügyén. Ráadásul a pénzen nem múlhat a dolog, állítólag helyi szponzorok annak idején évi húszmillió forintos büdzsét raktak az NB III-be igyekvő csapat mögé, és a játékosoknak nemigen volt okuk a panaszra, úgy hírlik, egyik-másik már akkor havi 200 ezer forintért ápolta az amatőr hagyományokat.
Ami a mai kilátásokat illeti, hiába csökken a gyerekszám (az iskolában 1985-ben több mint kétszáz tanuló járt, ma 92), a pályához kiözönlött lelkes diáksereg láthatólag „jelen van” a településen, az aktív sporthoz csak a digitális eszközök jelentette csábítást kell legyőzni. Meg persze még egy-két sportszerűtlen vonást, amint arra a fiatalok által megrongált szekérkiállítás romos-szemetes darabjai is figyelmeztetnek.
„Nagyszekeresi futballünnep a mai program neve, de hogy őszinte legyek, én azt nem tudom ünnepelni, hogy Nagyszekeresen nincsen csapat – ütött meg kritikus hangnemet a település első embere. – Azt már annál inkább, hogy valamikor milyen sikeres futball volt itt, és annak is örülök, ha a mostani mérkőzés segít újraélni a régi élményt. Bízom benne, hogy lökést ad a folytatáshoz.”
Ha létezett kemény játékos a szamosháti pályákon, aki elől legszívesebben a pockok is a föld alá menekültek, az nem más, mint Szabó Barnabás, a nagyszekeresi labdarúgás Kinizsi Pálja. A hasonlat legfeljebb ott sántít kissé, hogy Mátyás király hadvezére kevesebb gólt rúgott, a szekeresi csatár pedig többször esett el.
„Nem azért mondom, de nagyon tudtam esni – mutatta be magát a nagyszekeresi csapat 67 éves kapitánya. – Hozzám se értek, mégis úgy tudtam jajgatni, hogy azt hitték, mentőt kell hívni. Nem voltam több hatvanöt kilónál, a könyököm viszont éles volt, mint a kő. Szegény Kálló Bandi mesélhetne róla, Tiszabecsen két bordája törött. Csíptem, rúgtam, haraptam, húztam az ellenfél haját, velem nem akart senki összeakadni.”
Ezek után meglepőnek tűnhet, hogy a legvadabb szatmári fenegyerek olyan becenevet kapott, amelyről inkább egy bájos jótündér jutna az ember eszébe: Vanília.
„Vámosorosziból származom, ott dolgoztam már 1971-ben bolti eladóként – magyarázta a név eredetét. – Futballozni is akkor kezdtem a helyi ifiben, ott szólt oda valaki nekem, hogy »Eridj már te, vanília!« Gondolom, a boltban árult dolgok közül akart valamit mondani hirtelen, csak a szódabikarbóna meg a sütőpor nem jutott épp az eszébe. Így ragadt rajtam a szó. Legemlékezetesebb meccsemet is Vámosoroszival játszottam, Csaholcot győztük le 13–0-ra, én tizenkettőt vállaltam. Nagyszekeresre házasodtam 1981-ben, sok nagy kalandot megéltünk itt, sajnálom, hogy jó ideje nincsen futball. Megszűnt a faluban a kocsma is, nincs, ahol összejárjanak az emberek. Pedig ha egyszer-egyszer hazajönnek Hollandiában élő unokáim, szívesen kivinném őket egy szekeresi meccsre. Néznénk a fiatalokat, és közben a pálya mellett elbeszélgetnénk. Szép lenne, de nem tudom, lesz-e még ilyen.”
Tukacs László tanító, játékos-edző, a Szatmári Főnix csapatkapitánya az elbeszélője a 2022-ben megjelent, Ha a pályák mesélni tudnának… című könyvnek és videósorozatnak. Itt idézte fel nagyszekeresi emlékét is: „A talajt valamikor drága pénzért tömörítették Szekeresen. Kellett is javítani, mert emlékszem, amikor Kóróddal itt jártam a nyolcvanas évek elején, olyan repedések húzódtak rajta, mint a kiszáradt tó után. Kemény meccshelyszín volt ez is, hamar nyakon verték a bírót, ha úgy adódott. Képzeld el, egyszer Zsilett, a kóródi cigány gyerek kicselezett mindenkit, be akarta lőni a labdát, a hátvéd meg kivédte. Hát, tizenegyes! Ölték megfele a bírót a szekeresiek, de szegény nem tudott mit tenni, azt le kellett fújnia. Nagy Laci rúgta akkoriban nálunk a büntetőt, de megsérült, már le kellett cserélni, Szakál sem akarta. Mondták, hogy rúgjam én. A szekeresiek beletették a tizenegyespontnál a gödörbe a labdát, és fenyegettek: »Ki ne merd venni!«. Veszekedtünk percekig, nem hagyták kiemelni, mert éppen oda volt festve a mészpont. Hát embert még úgy nem láttál fosni, mint akkor engem. Taknyos fiatal gyerek voltam, de még most is előttem van a jelenet. Vettem egy nagy levegőt, ránéztem Zámborira, a kapusra, lehajtottam a fejem, nekiindultam, csináltam egy testcselt, és ballal ellőttem a sarok felé. Kiáltották neki a szekeresiek: „Vigyázz, balos!”. Jó irányba is mozdult, de volt a talajban egy reppenés, felpattant a labda, és a kezéről éppen bepördült a hálóba. A Himaláját vették le rólam abban a pillanatban. Mi győztünk 2–1-re.”
„Kisszekeres, Nagyszekeres, mind megissza, amit keres” – eleenítette fel a helyi gúnyversiként Borbély Balázs, a Szatmári kalandozások című könyv szerzője, aki a Hátsó füves futballmentő túra nagyszekeresi programjára elmélyült bemutatót készített a falu történetéről és néprajzi hagyományairól – ebből idézünk egy részletet.
„A Gőgő partjára települt falu valamikor halban és rákban bővelkedett. Látványnak ma is csodálatos a vízből meredező fákkal, a Gyilkos-tóhoz hasonló a kép, persze hegy itt nincs. Kísértetiesen szép, lehetne helyszíne akár valami kísértethistóriának is. A patak a Szamos rendszeres-rendszertelen áradásai következtében kapta a vízutánpótlást, próbálta ölelő karjaiban védelmezni is a falut és elsősorban templomát. Kőrizsfa (vagy kőrösfa) erdővel büszkélkedett, Borzova felé volt egy »lábalhatatlan« kerek lápja a szántóföldek között, »hajókon« jártak oda fürdeni, a vize köszvény ellen való gyógyír volt. Mára csak a köszvény maradt. Szorosan összekapcsolódik sorsa e vidék sorsával, valamint »Kis« testvérével. Zsarolyánnal nem egyeznek, területért pereskednek. Jön a tatár, a török, a német, a járvány az ár, öl, pusztít és nyomorba döntene, de csak nem bír ezzel a kis faluval sem. […]
A templom körül itt is Cinterem volt, ami természetesen itt sem a helyi rezesbanda szabadtéri színpada, hanem a holtak csarnoka. A temető itt is a templom közvetlen szomszédságában volt, mint a legtöbb középkori templom esetében Nagyszekerestől Kisszekeresig, de nyugatra indulva. A Bagolyvár Izsák Elemér földbirtokos tanyája volt, mára se híre, se hamva – híre azért még van szűk körben. A vasútállomás felé vezető út mentén állt. Apám mesélte, hogy amikor katona volt és jött haza Udvarról, bizony éccaka hangosan fütyörészve indult haza a szekeresi állomásról, a füttyszó ugyanis eloszlatta félelmét, na nem mintha félt volna bármitől is. A Hadik-Barkóczy családnak is volt itt tanyája egészen 1945-ig. Aztán elvitte a szél.
A falu valamikor bivalyállománnyal is büszkélkedhetett, már ha az erre utaló Bivaly-fertő, Bivalyos út vagy Bivalyos helyneveket koronabizonyítékoknak tekinthetjük. A Bogyak nem a Bogy többes számú alakja, hanem egy mélyebb vizenyős rész a Zsarolyán felé vezető úton, amelyen híd is állt, a Bojos és a Szunya kötöttebb talajú része a határnak. A Bivalyos, Cselédmarha-legelő, Csikó-kerti-kút, Csirke-telep, Csorda-kút Nagyszekeres állattenyésztésének sokrétűségére utal. Az Alma-szél, Bogáncsos, Fűzfa-sor, Gyep-sor, Gyümölcsös-tábla, Kőris-domb, Lóhere-tábla, Málnás, Nádas, Rózsás, Szilvás-hát megeleveníti Nagyszekeres határának gazdag növényvilágát.
A Gőgőn Fürdő is volt, nem hinném, hogy karszalaggal lehetett igénybe venni, bár ha történetesen valami szomszédos törzs (például oroszi libások, zsarolyániak, vagy penyigeiek, mándiak) legényei felbukkantak volna, nem biztos, hogy csak úgy békésen lubickolhattak volna egymás mellett, mert virtus mindig volt. A határ tele volt természetes vízfolyásokkal és kutakkal. A gémeskutak, melyek valamikor annyira természetes tartozékai voltak egy-egy település határának, rétjeinek, legelőinek, mint a mennyországnak az angyalok kara, mára lassan mind eltűnnek.
Talán egy másik dimenzióban újra megelevenednek a tikkasztó hőségben tiszta és friss vízzel teli gémeskutak, oltva a tékozló angyalok szomjúságát. A Szent Ferenci-kút a szekeresi határban állítólag ferences rendi papoké volt, valami alapja biztos van ennek a névadásnak is. A Süllyedés a Gőgő közelében van, neve onnan ered, hogy egy béres nem tisztelve az Úrnapját, szántott, istentelen tette következtében négy ökrével együtt elsüllyedt itten.”
A Hátsó füves futballmentő túra híreiről, aktualitásairól a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni. A következő alkalomra – némi programváltozás után – június 15-én, szombaton kerül sor, a visszatérő helyszínnek számító Kölcsén játszik 10 órától a Szatmári Főnix a görögkatolikus papok és a református lelkészek vegyes csapatával.