A vaddisznótúrások miatt csökkenteni kellett a pálya méretét Zalaszántón, ahol hat éve éppen a tao-pénzből felépült öltöző elkészülte idején fújt ki a csapat – a Hátsó füves futballmentő túra keretében rendezett újjászületési meccsen fény derült a vindornyaszőlősi titokra is.
Minden igényt kielégítő, tökéletesen korszerű, NB III-as szintet idéző öltöző várta a csapatokat a Hátsó füves futballmentő túra zalaszántói állomásán. A tao-pályázati pénzből felhúzott emeletes épület 2018-ra készült el, éppen akkorra, amikor feloszlott a nagypályás csapat. Kínos, mégis jellemző történet, láttunk ilyesmit máshol is. Diplomatikusan szólva: a hatékony forrásgazdálkodás mintapéldáit jellemzően nem az amatőr labdarúgás terepe kínálja.
Így az a különös helyzet állt elő, hogy Zalaszántó tulajdonképpen rendes mérkőzésen először most használta saját felújított öltözőjét. Persze kérdés, mit nevezünk rendes mérkőzésnek. Nem is az okozza a kétséget, hogy a megszűnt falusi csapatokat összehozó alternatív rendezvény nem MLSZ-verseny, hanem alulról indult, civil kezdeményezés, és még csak nem is az összecsapás színvonala jelent vitatémát.
Panasz ilyen szempontból nem lehetett sem a hat év után összeálló zalaszántói együttesre, sem a Zalai Főnix missziós csapatra: a mintegy háromszáz nézőt kiélezett, néha kifejezetten látványos játékkal szórakoztatták a résztvevők, és a dramaturgia is méltó volt a futballünnephez, a hazai gárda hősiesen fordított, és 0–2-ről felállva 4–2-re győzött. Hogy akkor mégis miért maradhatott a résztvevőben hiányérzet?
A 2022-ben indított futballszociológiai kísérlet, a Hátsó füves futballmentő túra kifejezetten a nagypályás, hagyományos falusi mérkőzésélményt igyekszik visszahozni a „futballhalott” településeken, ehhez képest Zalaszántón különös látvány fogadta a sporttelephez érkezőket: a szabályos méretű pályáról az erdő felőli oldalvonaltól és a távolabbi alapvonaltól egyaránt lecsaptak egy-egy jókora részt, a népes játékoskerettel megjelenő csapatokat háromnegyedes méretű, 7+1-es felállásra alkalmas játéktér várta.
Dézsi Attila polgármester nem is leplezte bosszúságát a nem kívánatos kompromisszum miatt, a kimaradt zóna talaját megvizsgálva azonban meg lehetett érteni a vele szemben álló pályametszők érveit is, az üres zónában ugyanis jókora „bokatörő” gödrök éktelenkedtek. Hogy némi talajmunkával orvosolható lett volna-e a probléma, utólag már nem érdemes feszegetni, a lényeg, hogy az előmérkőzést fölényesen megnyerte a vaddisznók csapata: a környéken az utóbbi időben elszemtelenedett, a kerteket, veteményeseket is pusztító állatok alaposan széttúrták a gyepet.
A baj azonban, ahogy mondani szokás, nem itt kezdődik. A vadkanoknál nagyobb károkat okozott a térség futballéletében az elmúlt húsz-harminc év demográfiai válsága, amelyet csak részben tudott ellensúlyozni a közelmúltban beköltözők jelentette fiatalodási hullám. A mérkőzés szünetében tizenegyesrúgásra felsorakozókban, a helyi U7-es és U9-es „bozsikos” korosztály tagjaiban, valamint a bőséges számú óvodáskorú vagy még kisebb gyerekben lehet bízni a zalaszántói jövőt illetően. Itt jön azonban a keserű „de”: mértékadó helyi vélemények szerint a felnőttcsapat újjászervezése a jobbára hiányzó, elszippantott tizen- és huszonéves generáció miatt a következő évtizedben nem reális.
A háttérfolyamatokat Kajdel Antal, a sportegyesületet 1987 óta vezető elnök, a hévízi tófürdő karbantartója értékelte: „Az 1990-es évek közepén 29 csapat szerepelt a keszthelyi járási bajnokságban, a Zala megyei III. osztály szintjén. Ma hét együttes van még talpon, ezeket is más járások résztvevőivel kell összeterelni, hogy kijöjjön a létszám. Akkor kezdődtek a gondok, amikor a környékbeliek közül sokan elmentek Ausztriába dolgozni. Egyre kevesebb helybeli szerepelt a csapatban, új fiatalok nem jöttek, és a meglévőket is nehéz volt már ösztönözni. Az utolsó idényben volt huszonöt igazolt játékosunk, mégis hétről hétre küzdöttünk, hogy ki tudjunk állítani tizenegy embert.”
Pedig fényes és gazdag múltja alapján a zalaszántói labdarúgás ennél többre hivatott. A legkorábbi feljegyzések szerint már 1938-ban létezett a faluban csapat, a valamikor vásártérként szolgáló szabad térséget ötven ökrösszekérnyi földdel töltötték fel, hogy a játékhoz alkalmas terep is adódjon. Mint sok más helyen, itt is a termelőszövetkezet biztosította a működés feltételeit, a Petőfi TSZ SK tagjai úgynevezett sportállásban, kímélő beosztásban dolgoztak, hogy a csapatot edző tsz-agronómus aztán a hétvégi mérkőzésen annál többet lásson tudásukból.
A Hévízen edzőtáborozó neves csapatok spontán barátsága is hozott előnyöket Zalaszántónak, némi asztal alatt becsempészett italért cserébe profi felszereléseket kaptak a cinkos szántóiak, így alakulhatott ki az 1970-es évek végére a furcsa állapot, hogy a Zalaszántó ifi MTK-mezben, a felnőtt pedig FTC-garnitúrában vívta csatáit Zalaapáti, Teskánd, Alsópáhok vagy Esztergályhorváti ellen. Ami a helyi labdarúgás jövőjét illeti, egyelőre csak óvatos optimizmusra lehet ok.
„Nagyon remélem, hogy egy napon lesz még csapat Zalaszántón – mondta Dézsi Attila polgármester, aki a Zalaegerszegi TE korábbi ügyvezető igazgatójaként szerzett tapasztalatokat a futball magasabb szintjein is. – Érdekes megfigyelni, hogy hol marad meg csapat és hol nem. Akad település, ahol iskola már vagy tíz éve nincsen, a futball mégis működik. Úgy látom, hogy ahol nincs egy rátermett, agilis szervező, ott előbb-utóbb haldoklik a labdarúgás. Nálunk sokat tett a működésért Kajdel Tóni, erre az alkalomra is ő készítette elő a pályát. Bár ma külső körülmények vezettek a méretszűkítéshez, és magam is a nagypálya varázsában hiszek, megfontolandó ötletnek tartom, hogy a futball megtartása érdekében hosszú távon kisebb pályán, csökkentett látszámmal induljon megyei bajnokság. Ha körbenézek a pályánál itt, a Hátsó füves-meccsen, azt látom, hogy a futball összehozza az embereket, a kapu előtt most, a lefújás után is éppen gyerekek fociznak. A mai meccsélmény bizonyosan kedvet csinált nekik a játékhoz.”
Akadt a szombati zalaszántói futballünnepnek néhány igazán felemelő pillanata. Az említett tizenegyesrúgó-verseny már csak a látvány miatt is szívet melengető volt: a szünetben a kapu előterében félkörbe rendeződő, tiszta szívvel lelkesedő gyerekek izgalma, a lövés előtti vibráló drukk, az egymás rúgásait leső kisfiúk-kislányok buzdítása visszahozott valamit a játék eredeti ártatlan szépségéből. Végül egy 11 éves, Reziről származó fiú, Varga Dániel vihette haza az MLSZ ajándékaként a győztesnek felkínált futball-labdát, és talán ő is ott volt azok között a gyermekek között, akik – mint a polgármester is szóba hozta – a nagyok meccse után teljes természetességgel vették birtokba a pályát, és rúgták a labdát még vagy egy órán keresztül.
Zalaszántón szerettek játszani a környékről verbuvált „légiósok” is, így Horváth Zoltán, a Zalai Főnix – nem mellesleg zalavári – csapatkapitánya is eltöltött itt két emlékezetes évet. Örömmel idézte fel az Óhíd vagy Sümegcsehi elleni tüzes derbiket, ahogyan a felejthetetlen szurkolói légkört is, amelyhez sokat hozzátett a zalaszántói női együttes tagjainak buzgó támogatása.
„Bulis csapat volt a szántói, itt azért mindig nagyon tudtak mulatni. Többnyire a Nemde Bárban folytatódott a meccs utáni eseménysor – adott gyors jellemzést a Mumuként ismert középpályás (a becenév magyarázata: kölyökkorában nagymamájánál nem engedték le a pincébe, mondván, ott lakik a mumus, a félelmetes szörny nevét ferdítette el a gügyögő gyereknyelv mumuvá, ami aztán rajta is ragadt). – Akartam mutatni neked egy meccs után készült régi videót a telefonomon, de hirtelen nem találom. Mindegy, szerintem el tudod képzelni, ez úgysem annyira az olvasóknak való. Voltak itt nagy pillanatok, zalaváriként is jól éreztem magam. Mondjuk akkor kaptam a saját falumban hideget-meleget, amikor Zalaszántóval 12–1-re győztünk Zalaváron.”
Néhány évig működött Zalaszántón női labdarúgás is, a 2010-es évek közepén szerveződött csapat megyei bajnokságban szerepelt, háromnegyedes pályán. Tagja volt a szomszédos Vindornyaszőlősről érkezett Horváth Zsófia is, aki a Zalaszántó–Zalai Főnix mérkőzést immár családanyaként és szurkolóként figyelte, karján a 11 hónapos Zalánnal, jobbján férjével, a valamikor a szántói gárda balszélsőjeként szaladgáló Vajda Ferenccel. Két mondat után kiderült, ismerjük már egymást a fiatal sportladyvel, ő is keményen küzdött az anyukák ellen a Hátsó füves országjáró sorozat 2015-ös vindornyaszőlősi állomásán vívott Asszonyok–Lányok mérkőzésen.
„Szerintem az anyukámra is emlékezhetsz, ő volt az egyik legharcosabb az asszonycsapatból – mosolygott a korábbi góllövő csatár. – A futballba én belenőttem. Jártam ki Szőlősön apukám meccseire, együtt játszottam a fiúkkal, sok focirajongó volt a faluban. Amikor szóltak, hogy szerveződik a csapat Zalaszántón, örömmel csatlakoztam két szőlősi lánnyal együtt.”
Találkoztunk egy másik kedves, régi ismerőssel is Vindornyaszőlősről: Horváth Tamással. Amit ő csinál, megyeszerte tisztelettel emlegetik, a 350 lelkes falu csapatát csendes kitartással szervező sportember a példa arra, hogy az emberi elkötelezettség bizonyos mértékig képes orvosolni az objektív nehézségeket is. A vindornyaszőlősi öltözőépületben manapság is megcsodálható a helyi futballtörténet lenyűgöző mezgyűjteménye, a csapat pedig sportszerűen játssza hétről hétre bajnoki mérkőzéseit, gazdálkodik az önkormányzattól kapott évi 500 ezer forinttal, a szezon végén meg annak rendje s módja szerint közös bográcsozással ünnepli meg az újabb „életben töltött” idényt.
Nem könnyű a küzdelem a fennmaradásért, az ellenfelek is meg-meginognak, az egykor az ország első futballakadémiáját működtető Pacsa tavaly a nevezés után lépett vissza a bajnokságtól, de mondta már le mérkőzését a szezonban Alibánfa és Pókaszepetk is. Hogy mi a vindornyaszőlősi titok?
A kérdésre Horváth Tamás megvonta a vállát, és csendesen ennyit mondott: „Titok nincs, ember kell hozzá.”
A Hátsó füves futballmentő túra sportpályánál zajló eseményeihez izgalmas felvezetést kínált a faluban szervezett gyermeknap és tojásfesztivál. A Gersei-Pethő kúriában például Berkovics Emőke tojásdíszítő műhelybemutatója más lenyűgöző praktikák mellett azt is szemléltette, hogyan lehet két tojást egybeépíteni.
Hasonló a helyzet Zalaszántón vallási tekintetben is: miközben az Árpád-kori katolikus templom és az ország legkisebb kápolnájaként számon tartott Szent Vendel-kápolna a keresztény egyházi építészet különlegessége, a település országos nevezetessége a hegytetőn emelkedő buddhista emlékhely, a Béke Sztúpa.
Országjáró sorozatunk 2017-es, biciklis változata során Mirkó István fotós kollégával felkerestük a Kovácsi-hegyen Drupon Konchok Jigmet lámát, aki megosztotta velünk a zalaszántói falusi labdarúgással kapcsolatos emlékeit is.
A Himalájából érkezett szerzetes az évek során megtanult nyelvünkön, kedves akcentussal, tört magyarsággal mesélt élményeiről: „Mikor érkeztünk kétezernégy augusztus, a hegyről láttam, hét végén játszanak foci lent, Zalaszántó focipályán. Néha voltam ott is nézni foci, és jó lenne játszani, csak hát itt vagyunk szerzetes láma. Akartunk mi is játszani, de emberek mentek beszélgetni, kicsit szégyelltem. Csak néztem, és visszajöttem. Játszani foci nagyon egészséges testnek. Test meg tudat kell egészség, nyugalom meg tiszta lenni. A test, ha nagyon egészséges, a tudat bármit akar, meditálni, tanulni vagy főzni, akkor könnyebben, jobban jön. Úgy van igaziban, hogy régen sokat imádkoztak, és ha a test nem jó, jógáztak. Mostani modern világban szerzeteseknek jóga nem annyira jól hangzik, mint játszani foci.”
A Hátsó füves futballmentő túra híreiről, aktualitásairól a Hátsó füves Facebook-oldalán tájékozódhatnak. A következő állomás Kölcsén lesz, itt azonban programváltozás történt: a plakáton jelzett június 16-i időpont helyett június 15-én, szombaton játszik a Szatmári Főnix, mégpedig a környék görögkatolikus papjai ellen.