Fotók: Kovács Péter/Nemzeti Sport
A Református lelkészek csapatával mérkőzött meg a Szatmári Főnix a Hátsó füves futballmentő túra rendhagyó állomásán, Vámosorosziban Telek András válogatott futballista és Szalay Kont esperes ellenfélként csapott össze.
„Ha tudnám is, hogy holnap elpusztul a világ, még akkor is ültetnék egy almafát.”
A Luther Mártontól vett idézetre a budapesti Kálvin tér kövezetébe rejtett feliratok között figyeltünk fel, még néhány nappal szatmári utazásunkat megelőzően, a mondat a református templom előtti forgalmas placcon hirdeti a járókelőknek a remény üzenetét. Mint ismert, az aforizma szerzője, a protestáns vallásreformáció elindítója 1517. október 31-ének nevezetes napján 95 pontból álló tétellistát szögezett ki a wittenbergi vártemplom kapujára.
Pontok tekintetében a Vámosoroszi KSE még valamivel szerényebben áll, egyelőre 56 ponttal vezeti a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei II. osztályt, csupán jobb gólkülönbséggel előzve meg a második Nagydobosi LSE együttesét. A Szatmári-síkságon fekvő, 451 lakosú kedves faluban rendületlenül bíznak a vámosoroszi futballisták ügyességében, a hátralévő bajnokik kedvező alakulásában és titkon az igazság diadalában is.
„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat” – olvasni Pál apostol korinthusiaknak írott levelének latin nyelvű töredékét Vámosorosziban, a késői gótikus stílusban épült református templom ódon falán. Hogy ki mit és miért cselekedett e futballpályákkal telefoltozott sárgolyón, azzal mindenkinek a maga dolga elszámolni, az orosziak mindenesetre gyanakodva figyelik a furcsa tendenciát, hogy a tavaszi idényben az ellenfelek hajlamosak elmulasztani fellépésüket az ellenük kiírt bajnoki mérkőzéseiken.
Nem jelent meg a találkozó időpontjában se a Milota SE, se a Szatmárcseke KSE, se a Kocsord SE, se a Sonkád SE, a játék nélkül aratott 3–0-s vámosoroszi győzelmek sorozatát illetően a legvadabb pletykák járják a vidéket. Mondanak olyat is, hogy a rejtélyes távolmaradások oka az a ravasz szándék, hogy a gólkirályi címre esélyes oroszi csatárcsillag, Dávid Róbert ne tudja növelni góljai számát (a 3–0-s zöldasztal-győzelmeket gólszerző nélkül könyveli el az MLSZ), miközben a megye más pályáin játszó riválisa szépen potyogtatja a gólokat. Hogy a történet csupán szatmári népmese vagy maga a zord valóság, a Jóisten tudja.
Mindezt csak érdekességként jegyezzük meg, a beszámolónk fókuszában álló eseményen, a Hátsó füves futballmentő túra rendhagyó programján ugyanis a Vámosoroszi KSE nem vett részt, csupán pályáját kölcsönözte az egymással mérkőző feleknek, a Szatmári Főnix és a Református lelkészek csapatának. Mint olvasóink előtt némelyeknek ismeretes talán, a Zemplénből indult kezdeményezés eredeti szándéka szerint a megszűnt falusi együttesek mögött hátrahagyott közösségeknek igyekszik erőt, ösztönzést adni a játék segítségével.
A gondolat jegyében szerveződött meg a Zempléni Főnix, a Zalai Főnix, végül pedig a Szatmári Főnix is, amely a szatmári vidék települései közül Panyolán, Kölcsén, Nagyszekeresen is életre hívta a helyi feloszlott együtteseket. Időközben azonban a Tukacs László és Lakatos Ernő vezette szatmári vándorcsapat a színfalak mögötti magyar futballvilág más mezőire is elkanyarodott, tudatosan építve a sport segítségével a társadalmi kapcsolatokat; játszott a járási roma válogatottal, a kölcsei határőrökkel, a zempléni futballmentőkkel, a görögkatolikus papokkal és a református lelkészekkel.
A Szalay Kont esperes vezette református futballtársasággal a barátság odáig jutott, hogy május 11-én Vámosorosziban már másodszor csapott össze a két alkalmi csapat, a pályán ezúttal 6–1-es Szatmári Főnix-győzelem született.
„Itt az emberek nem hazudnak akarattal, ha keserű a szájuk, köpnek, ha viszket a tenyerük, ütnek” – idézte Tukacs László csapatvezető, a környék tisztelt és szeretett sportembere Ady Endre tiszaháti emberekről rögzített jellemzését, hozzátéve, hogy bár a messziről jött látogatóval szemben bizalmatlanok errefelé, ha valakit megszeretnek, akkor igazán befogadják. Közéjük tartozik Telek András, a Ferencváros korábbi csapatkapitánya, a 24-szeres válogatott labdarúgó, aki már szinte oszlopos tagja a Szatmári Főnixnek. Kölcse és Nagyszekeres után immár a harmadik szatmári állomáson segíti jelenlétével a küldetést, amely az egyszerű praktikum szintjén annyit jelent, hogy általános derültséget keltve, néhány csípős megjegyzéstől kísérve ősfradistaként magára ölti az együttes lila-fehér szerelését.
Sallangok és sztárallűrök nélküli hozzáállására jellemző, hogy nem vonja el magát a hétköznapi emberi helyzetektől, elfogadta például fehérgyarmati jó barátja születésnapi meghívását is, így a vámosoroszi mérkőzés előestéjét a közeli kisvárosban töltötte egy szatmáriasan emelkedett hangulatú házibuliban. Az évek során megtanulta okosan és rutinosan kezelni az efféle kihívásokat is, így a mozgalmas éjszaka utáni ébredéskor őt nem találta viharban a környéken zuhogó eső, és amikor kora délután kikacsintott a felhők közül a napsugár, legfeljebb a tisztuló ég fényétől hunyorgott a vámosoroszi templom parkolójában.
Itt találkoztunk ugyanis Marosvölgyi Péter lelkésszel, akinek pólóján a Coca-Cola ismert betűtípusával és reklámszövegét használva szerepelt az óangol felirat: „Enjoy Jesus Christ, and thou shalt never thirst”. A szatmári reformátusok megfogadták a tanácsot, élvezik Jézus Krisztust, olykor szomjasnak sem mondhatók, az ország „legreformátusabb” vidékén a hit hagyományosan a hétköznapi élet része.
Erre utalnak az országos hírű, egyszerűségében, letisztultságában szép 15. századi templom megmaradt freskórészletei, a Báthory család által emelt építményben nem hatnak idegennek az olyan profán témák sem, mint a fedetlen keblű sellőlány ábrázolása, a bűnbeesés tárgyszerű bemutatása vagy a több évszázados „HF Nic Botpaladi” („Itt járt Botpaládi”) történelmi graffiti.
„Egy embernek egy a színe / Mindenkinek van egy hite / A miénk a »Szurkolunk!« / Győzni fog a csapatunk” – ez a rigmus már a pálya szélén csendült fel, mégpedig az ország legkedvesebb és legrokonszenvesebb szurkolótábora, a Szatmár Fanatic hangján. A 2011-es megalapításakor még a Róka Fanatic nevet viselő, egy Róka becenevű falusi focista személyes biztatóiból verbuvált társaság az évek során bejárta a környéket, szurkolt a Nagyszekeresi Unió nagypályás bajnokijain, a Csenger futsalcsapatának mérkőzésein, sok víz lefolyt a Szamoson, a Túron és a Tiszán, az alapító hűsége azonban nem változott.
Nagy Sándor mesterségére nézve pék, huszonhét éven át dolgozott egy jánkmajtisi péküzemben, mielőtt visszatért települési gondnoknak szülőfalujába, a papíron 106, valójában 77 lakosú Nemesborzovára. Ha a drukkerhad kicsit meg is fogyatkozott, a vezérszurkoló a Szatmár Fanatic legszűkebb magjával, lányával, Izabellával és unokahúgával, Jázminnal elmaradhatatlanul követi a Szatmári Főnix útját. A furcsa regionális vándorcsapat mérkőzésein fáradhatatlanul és szívet melengetően éneklik hárman házi szurkolói nótáikat, skandálják kedves drukkerverseiket.
„Csak annyi bizonyos, hogy a ládában megcsörrenő pénz által nagyra nőhet a haszonlesés és a kapzsiság” – ez a mondat nem a Szatmár Fanatic ártatlan költeményeiből való, hanem Luther Márton fent említett 95 tételének 28. számú passzusából. Ha a vámosoroszi csapat helyzetét ecsetelve fentebb erősen csikorgott is a wittenbergi párhuzam, itt már könnyen azonosíthatjuk a hitújító fél évezredes igazsága és a mai magyar futballvalóság közötti nyilvánvaló átfedést.
„Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak” – olvassuk az Újszövetség lapjain a Timóteushoz írt első levélben, miközben halványan bízunk abban, hogy a szűzi amatörizmus értékei nyomokban még megőrizhetők az anyagi csábítás melegágyának számító futballpályák környékén is. Például az olyan kezdeményezések révén, amilyen a Szatmári Főnix és a Református lelkészek érdek nélküli barátságos futballozása volt.
„Azt kell keresni, ami összeköt minket, és nem azt, ami szétválaszt – fogalmazta meg a túristvándi öltözőajtóra kiszögezhető egyetlen pontját Tukacs László 63 éves falusi tanító, idézve a tiszacsécsi szülői házban hallott megfigyelést: – Szegény édesanyám aggódik, minden héten hagyatja velem abba a játékot, de eddig nem sikerült neki. Igaz, néha azért ő is elismeri: »Fiam, csak van abban a futballban valami, ha annyi bolondja akad!«” Bolondja például Lakatos Ernő, a Szatmári Főnix mostanság sérüléssel küzdő játékosa, nem mellesleg Tukacs sporttárssal együtt a Túristvándi felnőtt és öregfiúk csapatának elhivatott szervezője, aki még nagycsütörtökön osztott meg az interneten ismerőseivel néhány bibliai gondolatot, többek között a Zsoltárok könyvéből vett idézetet: „Mit fizessek az Úrnak a sok jóért, amit velem tett? A szabadulásért fölemeltem a poharat, és az Úr nevét hirdetem.”
Az Úr nevét hirdetik nem csupán hivatalból, de meggyőződésből is a református futballcsapat tagjai, akiknek szokatlan szerepvállalását Borbély Balázs, a régió ihletett tollú néprajzkutatója, a Szatmári kalandozások című kitűnő könyv szerzője értékelte a partvonal mellett. „Örülök, hogy a lelkészek ezt az oldalukat is megmutatják, a szószéken elmondott tanítás hitelesebbé válik, ha a hétköznapi életben is képviselik. Jómagam kétszer jártam velük túrázni Erdélyben. Szép élmény maradt a Máramarosi-havasokban az éppen 1956 méter magas Várkő megmászása, a csúcsra érve kifeszítettünk egy piros-fehér-zöld zászlót, és a hegyek fölött egyszerre kiáltottuk: »Szatmár!«”
Kocsis Sándor végezte el a kezdőrúgást a Szatmári Főnix–Református lelkészek mérkőzés előtt, és a név nem véletlenül cseng ismerősen: az Aranycsapat-játékos Kocsis Sándor (1929–1979) Spanyolországban élő fiáról van szó, aki az előző napi Kocsis-kupa apropóján járt Magyarországon, sőt 68 éves korát meghazudtoló formában pályára is lépett a Nábrád öregfiúk-csapatában. A szatmári környékre az említett kupa kezdeményezője, Kovács Barnabás kíséretében érkezett, az 1969-ben született korábbi barcelonai főkonzul igyekszik a maga eszközeivel segíteni a szívének kedves vidéket.
„Ahogy öregszik az ember, egyre fontosabbak lesznek a gyökerei – mondta a Fehérgyarmaton nevelkedett diplomata. – Igyekszem minél többet visszaadni itt abból, amit kaptam az élettől. Ezért is született az ösztöndíj, amely a fehérgyarmati járás iskoláinak nehéz sorsú tanulóit támogatja. Az ötödik éve futó Kocsis-kupát az idén a Konfirmandusok Focikupájával együtt szerveztük meg, a közös mezőnyben az U14-es és U12-es korosztályban szereplő tizenöt fiúcsapat mellett hét lánycsapat is játszott, összesen 206 résztvevőt regisztráltunk.”
„A lányok ajándékba megkapták a Barca Alapítvány pólóját, és minden játékos hazavihetett egy-egy Bibliát, a példányok egy ismeretlen adományozó felajánlásából érkeztek. A győztes csapatoknak a kupát Kocsis Sándor és Ramón Alfonseda, a Barcelona korábbi csatára, az 1971-es, Valencia elleni Király-kupa-döntőt 3–3-as állásnál góljával eldöntő futballista adta át.”
A lefújás után elérkezett a nap egyik csúcsmozzanata, a Végh Endre polgármester vezette vámosoroszi önkormányzat szeretetteljes meglepetése: a jól megérdemelt harmadik félidő keretében a résztvevők teleszedhették tányérjukat a természetbeni prémiummal, a megalapításra váró „Év töltött káposztája-díj” idei legfőbb esélyesével. Közben a sörpadoknál folyt a szó, szövődtek új és erősödtek régi barátságok, készültek a Telek Andrással közös emlékszelfik, mi pedig Szalay Kont esperessel váltottunk szót.
A református lelkészek csapatkapitánya örömmel számolt be a Konfirmandus Focikupa előző napi élményeiről, a Vámosorosziban szervezett kispályás tornán 22 csapat vett részt, fiúk is, lányok is, összesen 74 egyházközség képviseltette magát. Beszélt a huszadik éve szervezett ifjúsági kupa mellett a szintén jelentős hagyományra visszatekintő Kárpát-medencei református lelkészbajnokságról, az egyházi keretek között szervezett kosárlabdázásokról, kajakozásokról, Tisza-túrákról. Ami a Szatmári Főnix ellen pályára lépő aznapi csapatot illeti, elmondása szerint annak magját a Papok SC fantázianevű kispályás együttes adta, amely tizenhárom éven át játszott a fehérgyarmati városi bajnokságban, majd még négy-öt évet a mátészalkaiban.
„Eleinte azt hitték az ellenfelek, hogy mivel lelkészek vagyunk, mi majd feltesszük a kezünket a pályán. Csalódniuk kellett… – utalt a csapat sportszerűen, de állhatatosan küzdő szellemére a pályán csak »Espi«-nek becézett esperes. – A kispályás meccseken éreztük, mennyit számít, ha ilyen módon is élő a kapcsolatunk a környezetünkben lévőkkel, különösképp azokkal, akiket ritkán vagy egyáltalán nem látunk a templomban. Hogy mit tanít az Írás a sportolásról? A test a lélek temploma, ami azt is jelenti, hogy ha törekszünk a testet kordában tartani, a lelket is szolgáljuk.”
Összecseng a gondolattal a mérkőzés előtti napokban talált, réges-régi újságfelhívás, amely a hódmezővásárhelyi református gimnázium diákjainak 1938-as futballmérkőzése előtt szólt a korabeli olvasókhoz: „Kérjük a kedves közönséget, hogy minél nagyobb számban jelenjen meg, és testet, lelket erősítő munkánkban támogasson minket.”
Hódmezővásárhelyen is érezték, amit mi most Vámosorosziban: almafát ültetni sohasem késő.
Hátsó füves-riportok
Hátsó füves Facebook