Elindult a Hátsó füves futballmentő túra, amely során a Zempléni Főnix nevű alkalmi futballtársaság játszik kéthetente a zempléni vidék elhagyott pályáin megszűnt falusi csapatokkal. A rendhagyó sorozat első állomásán a sváb hagyományaira büszke bortermelő falu, Hercegkút újra összeálló együttesét hívta ki egy ünnepi mérkőzésre. A dermesztő hideg, süvítő szél, szakadó eső ellenére felemelő és ösztönző élményben lehetett része a helyszínen összegyűlt népes közönségnek.
Hétfő délután, csöng a telefon, Pisont István az. Újságolja, percekkel korábban adott nagy interjút a Kossuth Rádiónak, részletesen elmesélte a hallgatóknak hétvégi kalandját, érezhetően most is zsong még benne a hercegkúti futballcsoda két nappal korábbi élménye. Csak az bosszantja kissé – vált panaszosra a hangja –, hogy utólag jutott eszébe, a zempléni faluban meg kellett volna gyújtani ünnepélyesen egy gyertyát, jelezve, hogy Húsvét közeledtével a helyi futballban is beköszönt a világosság, fellobban a láng. A vallásos-misztikus mozzanat elmaradt, ám Sajó László író megalapozott észrevétele szerint Isten amúgy is a megyehármat nézi, ahol pedig már olyan sincs, ott talán a Hátsó füves futballmentő túrát.
A Hercegkút TC tavaly nyárig bírta, az utánpótlás megszervezése emberhiány miatt ellehetetlenült, a covid is betett, és miután az elmúlt tíz-tizenöt évben a környék szinte valamennyi falusi csapata megszűnt, az ellenfelek is eltűntek, az utazási távolságok drasztikusan megnőttek. Az addig a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztályban szereplő csapat az aktuális idényben már nem indult el, a hercegkúti falu végén, festői környezetben fekvő Kerekréti-pálya üresen maradt. Egészen a Pisont István nevével fémjelzett Zempléni Főnix érkezéséig.
„Olyan csapat van születőben, amilyet még nem látott a magyar futballtörténelem. A Zempléni Főnix tavasszal kibontja szárnyait, útra kel, hogy életet vigyen a csodálatos zempléni vidék parlagon heverő futballpályáira. Ellenfelei papíron már nem létező csapatok lesznek, falusi együttesek, amelyek hagyományaikat, gazdag történelmüket, a hozzájuk fűződő ezer élményt tekintve persze nagyon is élnek a helybeliek emlékezetében. Egy mérkőzés erejéig újra összeáll a futballközösség, megelevenedik a régi futballünnepek hangulata, a napsütéses délutánoké, amikor gyermekek, asszonyok, férfiak közös lelkesedéssel gyűltek a pálya köré, hogy együtt éljék át a varázslatot, vagy mondják a végén bosszúsan: »Nem baj, majd a jövő héten…«” – írtuk a Hátsó füves futballmentő túra felvezetőjében, titokban talán tartva attól, hogy magunk maradunk a lelkesültségünkkel. A Hercegkúton tapasztaltak azonban minden várakozást túlszárnyaltak – aki ott volt, aligha felejti, ami történt.
Már csak azért sem, mert az aznapihoz hasonló, borzalmas időjárás régen sújtotta a vidéket április elején: a beharangozóban ígért napsütéses délután helyett viharos szél, kegyetlen eső és metsző hideg tette próbára a rendkívüli mérkőzés látogatóit. Ám ők állták a próbát, száznál többen gyűltek össze a futballpályánál, hogy tanúi legyenek a hercegkúti labdarúgás feltámadásának. Bár tavasziasan szép idő esetén állítólag több mint háromszáz ember mozdult volna a 650 lakosú településen és a környékén – az eseményt még a helyi óvodában is hirdették mesefigurás plakáton… –, a telefoninformáció alapján 3 Celsius-fokos hőérzet sem riasztotta el az elszánt érdeklődőket, akik cserébe a nagyvonalú hercegkúti vendéglátást élvezve a híres Gombos-hegyi és a Kőporosi pincesor ízletes boraival, valamint a helybeli tunkolós ételkülönlegességgel, a hétköznapi nyelven enyhén csípős májas pörköltnek nevezhető „tunki”-val kísérhették le a 2–1-es hazai győzelemmel zárt Hercegkút–Zempléni Főnix mérkőzést (sportélményt tekintve az sem volt éppen zóna adag).
„Örömmel jöttem Hercegkútra – köszöntötte még a kezdés előtt az óriássátor alatt egybegyűlteket Pisont István, a Zempléni Főnix 31-szeres válogatott középpályása. – Eltűnő futballvilágról beszélünk, hiszen ahogyan a Nemzeti Sport megírta, csak ebben a megyében, Borsod-Abaúj-Zemplénben 102 csapat oszlott fel az elmúlt bő húsz évben. Éppen azért álltam az ügy mellé, hogy segítsek jelenlétemmel, személyes biztatásommal, tudom, mit jelent a futball ilyen környezetben. Eszembe jut gyermekkorom, és be kell vallanom, hogy csodáltam ugyan Diego Maradonát, nekem Békés megyei falumban, Gádoroson mégis a Nagy Karcsi vagy a Podmaneczky volt az igazi Maradona.”
Lelkes taps fogadta Egervári Sándor élő bejelentkezését is, a korábbi szövetségi kapitány nem tudott jelen lenni, de biztosította a hercegkútiakat: „Lélekben ott vagyok, kívánom, hogy folytatódjon a vidéki futball felélesztése. Szükség van ezekre a közösségekre, hogy a futballélet tagjai összerázódjanak, közös célok érdekében összefogjanak, örömet okozzanak a szurkolóknak, és hogy a kocsmában is meglegyen az egyetértés.”
Ha össze kell fogni, Hercegkúton évszázadok óta megmutatkozik a sváb gyökerű faluközösség egysége. A németországi Fekete-erdő környékéről Mária Terézia idején betelepült alapítók utódai fegyelmezetten összekapaszkodtak, valahányszor a természet vagy a történelem csapásai utolérték őket. Jellemző a Sváb Tájházban őrzött településtörténeti emlékfüzet részlete: „Zivatar idején mindig zúgtak a harangok, hogy a jégesőt hozó felhőket eloszlassák a hanghullámok. Ha a zivatar éjjel érkezett, a férfiak nem feküdtek le, felöltözve várták a vihar végét. Készen álltak a tűzoltáshoz, mert villámhárító nem volt, a házak és csűrök zöme szalmával volt fedve, gyorsan terjedtek a lángok. A háború előtt két harang volt, azokkal harangoztak. Aztán a nagyharangot leejtették egy nap a toronyból, elvitték a háborúba ágyút önteni belőle. Az egész falu ott állt, és megrendült, mikor a harang darabjaira esett szét. Mindenki sírt.”
Még jobban sírtak az emberek, miután 1945. január 2-án szovjet katonák elvitték a település lakosságának egyhatodát „malenkij robotra”, hogy aztán a kis munka valahol a Szovjetunió belsejében évekig folytatódjon – az elhurcolás tragikus emlékét idézi a faluban Molnár Levente szobrászművész megrázó alkotása a szétszakított hercegkúti párról.
Valószínűleg a huszadik század viharai még inkább megedzették a faluközösséget, amely annak ellenére megőrizte sváb szellemiségét, hogy Sztrisovszky Mihály, az 1918-tól negyedszázadon át szolgáló plébános – Rák József polgármester megfogalmazása szerint – tűzzel-vassal irtotta a német nyelvhasználatot és kultúraápolást, a szovjet megszállás és a szocializmus évtizedei pedig szintén tépázták az identitást.
A faluban, ahol még a gyóntatás rendjét is szabályozottan, házszámok szerint szervezték meg, a futballnak is megvolt a tradicionális helye a vasárnapok rituáléjában: 8 órakor kismise, 10 órakor nagymise, utána ebéd, litánia, majd következett a futballmérkőzés, végül a pincesoron vagy a kocsmában zárult a nap.
Leleményért sem mentek éppenséggel a szomszédba; az első futballpálya elbontott, csíkosra festett kapujából építették meg a Remény Mezőgazdasági Termelőszövetkezet lóistállójának jászolát.
A hőskor legendás alakja Rák József, a csapat hatvanas évekbeli újjászervezője, későbbi edzője (volt polgármester, a mai településvezető névrokona), akinek régről megmaradt kézírásos csapatnaplóját vagy írógépelt meccsleírásait olvasni időutazással felérő élmény.
Belegondolni is izgalmas, milyen lehetett például 1965 októberében, egy „borongós, szeles, hűvös vasárnap” a Fiatalok–Öregek mérkőzés, amelyen a kezdésről majdnem elkéső öregek 3:1-es vereséget szenvedtek a „lányok lelkes biztatásától hajtott”, nagy szívvel és lelkesedéssel, de kevés taktikával játszó ifjaktól. Vagy az 1968 nyarán, feszült politikai környezetben tető alá hozott nemzetközi mérkőzés a határ csehszlovák oldalára eső Kisújhelyen, miközben Alexander Dubcek csehszlovák és Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár éppen a prágai tavasz elfojtásáról egyeztetett nem messze, egy ágcsernyői vasúti kocsiban. És persze a számos kiélezett rangadó Makkoshotykával, Olaszliszkával, Vissel, Károlyfalvával.
„Nekem az a véleményem, hogy a mai fiatalokat nem igazán érdekli a futball – osztotta meg mai tapasztalatát Rák József, a régi idők nagy tanúja. – Van sok más, ami leköti őket. Megfigyeltem, hogy ha a vonaton felszáll négy barát vagy négy barátnő, már nem egymással beszélnek, hanem leülnek, előveszik az okostelefont és azt nyomogatják. Korábban ilyesmi nem vonta el a figyelmet. Gesztenyeszedésből gyűjtöttünk annyi pénzt, hogy vehettünk egy Kékes televíziót, néztük a Tenkes kapitányát, a Tell Vilmost, de a leginkább azon is a meccseket.”
A faluban csak Csöpi bácsiként emlegetett sportember is részt vett a hercegkúti futballtörténeti visszaemlékezésen, amely az ünnepi mérkőzés előtt – tematikus kamarakiállítás kíséretében – megidézte a helyi futballmúlt felejthetetlen pillanatait. A beszélgetést Ringer István, a Hátsó füves-kiállításnak otthont adó sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója vezette, és a program során felelevenítette emlékeit a település országosan ismert szülötte, a hercegkúti futballcsapat valamikori oszlopos tagja, Stumpf István korábbi kancelláriaminiszter, jelenlegi kormánybiztos is (akit helyben tehetséges pingpongosként kiérdemelt ragadványnevén, a svéd asztaliteniszező-világbajnok nyomán Bengtssonként szólítanak).
„Gyerekkorunk szerves része volt a labdarúgás. Aki nem futballozott, azt nem is vették komolyan a lányok, akik persze ki is jártak szurkolni nekünk ide, a San Siróba. Az idősebb generáció keményen fogott minket, nekem például 1966-ra meg kellett tanulnom a brazil válogatott és a Fradi összeállítását. Búcsúkor olyan tükröket árultak Hercegkúton, amelyeknek egyik oldalán volt a tükör, a másikon pedig egy futballcsapat képe. Arról lehetett megtanulni a neveket. Később, amikor Torgyán Józsefet kinevezték a Fradi elnökének, mondtam neki: »Jóska bátyám, veled két súlyos probléma van. Az egyik, hogy nem tudod a Fradi 1966-os összeállítását: Géczi, Novák, Mátrai, Páncsics, Juhász, Szűcs, Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi. A másik, hogy te vagy a Tokaji Borlovagrend elnöke, de nem iszol bort, hanem almalevet.«”
A tokaji vidéken az ilyesmi valóban nem növeli a bizalmat, Hercegkúton például egy régi vőfélyversike hirdeti a szőlőkultúra becsületét: „Mikor Noé apánk Isten parancsára a vízözön előtt futott a bárkába, minden állatból és növényből egyet vitt, hogy a víz után ne nélkülözzön semmit. Ám a legbölcsebben mégis csak azt tette, hogy a szőlőtőkét el nem felejtette. Neki köszönhető, hogy a bort ismerjük, melyből erőnket s kedvünket szerezzük. Rajta hát, uraim, töltsünk a pohárba, igyunk Noé apánk emlékére máma!”
A hercegkúti futballban továbbra sem az a kérdés, hogy mivel, hanem hogy kinek az egészségére lehet koccintani. A Zempléni Főnix vendégjátéka érzékelhetően elhintette az újjászerveződés magját, és a közösen megélt futballünnep kétségkívül bizonyította, a falu készen áll a folytatásra. Ha a külső körülmények nem is játszanak a kezükre, Rák József polgármester sokat sejtető mosollyal felelt a hercegkúti futballjövőt firtató kérdésünkre: „Vannak ötleteim…”
A faluban tréfálkozva szokták mondani, náluk az állandóság legszebb jele, hogy még polgármesterváltás esetén sem kell a hivatal ajtaján névtáblát cserélni… Hercegkút első embere meg sem lepődik, ha a kérdés felvetődik. „A környéken megszokták, de a messziről jötteknek érdekes, hogy elődömnek és nekem is ugyanúgy Rák József a nevünk. Még csak rokonok sem vagyunk amúgy, a faluban hat különböző Rák család él, ezt könnyű is bizonyítani, a családfája ugyanis mindenkinek hiánytalan az első, 18. század közepén érkezett betelepülőkig visszamenőleg. Az már inkább félreértésekre adhatott okot, hogy feleségem négy évig az elődöm alpolgármestere volt, vagyis Rák Józsefnéként dolgozott egy másik Rák József oldalán.”
Mondani sem kell, tősgyökeres hercegkúti svábként tisztában van a hagyományokkal és a múlt sebeivel. „A málenkij robot mélyen a svábokba égette, hogy egy bűnös nép tagjai, szégyellniük kell az identitásukat, az örökölt sorsukat. Ezért is alakult ki az a beidegződés, hogy ha te sváb vagy, akkor még keményebben, még pontosabban kell dolgoznod, mint a környezetedben élőknek. Fontos tényező az is – már egy régi helyi papi protokollumban szerepel –, hogy a hercegkúti sváb legfőbb ismérve a folyamatos bizalmatlanság a vezetői irányában.”
A másik meg talán az újabb nemzedékek született nyitottsága a labdarúgás iránt. „Nagyapám a negyvenes években kapott egy labdát egy errefelé szolgáló német katonától, apám megörökölte. Őt hidegen hagyta a futball, de rájött, hogy a labda jó üzletet jelenthet neki: húsz fillérért adta kölcsön a helybeli focistáknak. Én viszont már kölyökként kint voltam minden meccsen, verekedtünk, hogy ki adja vissza az elrúgott labdát. Folyt a játék a templom melletti kis focipályán is, az ügyesebbeknek sikerült egyszer-egyszer a templomablakot is kirúgniuk – a vétkes aztán kapott a paptól és otthon is. Nem voltam egy született Pelé, de később a hercegkúti csapatban játszani nekem is büszkeséget jelentett.”
A hercegkúti pályánál a Hátsó füves futballmentő túra alkalmából kamarakiállítás mutatta be a helyi labdarúgás történetét. A szöveget Orosz Zsolt társszervező, a Monokon született korábbi megyei játékos, a Futballkutató blog szerkesztője készítette el, ebből közlünk itt rövid kivonatot.
Hercegkúton a futball felfutására és fejlődésére nagy hatással volt az Anglia–Magyarország (3:6) válogatott mérkőzés 1953-ban és az egy évvel később megrendezett, magyar ezüstéremmel zárt svájci világbajnokság. Kezdetben többnyire mezítláb kergették a labdát, az első pályát az úgynevezett Cserjében alakították ki, csíkosra festett kapufákkal. A legfőbb riválisnak a szomszédos Makkoshotyka számított, a csapat életében azonban nem várt törést jelentett, hogy 1961-ben éppen a futballpálya helyén alakították ki a mezőgazdasági termelőszövetkezet központját. Végül Stumpf János, a tsz elnöke sietett a futballisták segítségére 1964 őszén, felajánlotta a Kerekréten lévő térséget az új focipálya helyéül. Emlékezetes nap a hercegkúti futballtörténelemben 1965. március 7-e, amelyen megalapították a Hercegkúti Torna Club elődjét, a Remény Mg. TSz. Sportkört. A csapat egyik szülőbábája Rák József, a faluban Csöpi bácsiként ismert volt, Stumpf János tsz-elnök az egyesület élére állt, ügyvezetőnek pedig a nagy tekintélyű iskolaigazgatót és testnevelő tanárt, Dancs Györgyöt nyerték meg.
Többnyire szekérrel vagy motorkerékpárral mentek az idegenbeli mérkőzésekre, később a szövetkezet egy teherautót adott a játékosok és kísérőik utazásához, a nyolcvanas évektől már autóbusz szállította Hercegkút piros-fehér kedvenceit. A Kerekréti-pálya, a „San Siro” és környéke valódi közösségi térré vált, a hétközi kupatalálkozók idején a tsz-traktorosok és fogatosok délután nem dolgoztak, mert eljöttek a meccsre, a kiesett időt később bepótolták.
Mérföldkőnek számított, hogy 1968-ban a hercegkútiak történetük során először nemzetközi mérkőzést vívhattak a szlovákiai Slovensko Nove Mesto (Kisújhely) ellen. Időközben felújították a Kerekréti-pályát, az avatóünnepségre az NB I-be frissen feljutó Diósgyőrt hívták meg 1974 nyarán. A hetvenes években a Rák József edzette csapatban szerepelt Fischinger József, akit a hercegkúti futball legnagyobb játékosaként emlegetnek. Stumpf István, becenevén Bengtsson, a későbbi miniszter, alkotmánybíró és kormánybiztos, már tizenhat évesen kulcsjátékosnak számított. Ez a csapat történelmet írt, ugyanis az 1975–1976-os szezonban megnyerte a Hegyalja-csoportban a bajnokságot, de a bodrogközi Pácinnal szemben elbukta az osztályozót. A kilencvenes évek második aranykort jelentett, a Kerekréti-pálya gyönyörű környezete az ellenfelekben is maradandó emléket hagyott. A hercegkúti egyesület maradt az egyik utolsó a Zemplén és a Hegyköz térségében, amely az elődök példájába kapaszkodva kitartott, dacolva a modern idők kihívásaival. Az addig a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztályban szereplő csapat a 2021–2022-es idényben nem indult el.
„Kérünk, harcolj újra, meg újra / régi fényed hozd hozzánk vissza! // Ne halj meg, ébredj újabb napra, légy az, mi voltál régtől fogva.” (Götz Józsefné hercegkúti költőnő verséből)
Ringer István régész, a Kazinczy Ferenc Múzeum igazgatója a Bekecs, a Prügy, a Sárospatak, a Szerencs és a Hercegkút korábbi csatáraként végigfutballozta a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei III. osztály mára szinte nyomtalanul eltűnt zempléni csoportjának pályáit. A Hátsó füves futballmentő túra társszervezője a helyszínekről személyes hangú emlékrovattal jelentkezik.
„Hercegkút. Hazai pálya (szeretem ezt a szót). Az út otthonról itthonra kocsival öt perc, de a meccsre menet mindig húsz. A falu előtti elágazásnál Krisztus a kereszten, majd rituális településnévtábla-olvasás. Trautsondorf. A főutcán egyformán takaros porták előtt, egyforma lócákon egyforma öregasszonyok. Mindegyikük ismer külön-külön, én is ismerem őket, így egyben. Az út emelkedik (közel már a cél), először a kapu mögötti fenyőerdőt látom meg. Amikor bementünk a berúgott labdáért, sosem azt találtuk meg, hanem egy másikat, mindegy, darab-darab. Még pár méter, az út végén (ahonnan minden kezdődik) a sorompó nyitva, az ificsapatok a pályán (második félidő), s előttem a kamaszkori álmok kései (sosem késő!) kopottas, de legszebb színháza: az egész világ. Megállok, ránézek az órára. Fél kettő. Két és fél órára újra itthon.”
A Hátsó füves futballmentő túra megy tovább: április 23-án, szombaton a kedves Bodrog-parti településen, Bodrogolasziban 12 órától falusétával, futballtörténeti kiállítással és beszélgetéssel, helyi ételekkel, italokkal készülnek a szervezők, a futballünnep csúcspontjaként pedig megrendezik a négy év szünet után összeálló helyi csapat és a – Mracskó Mihály 25-szörös válogatott vendégjátékával erősített – Zempléni Főnix ünnepi mérkőzését.
A Hátsó füves futballmentő túra részleteiről és a helyszíni nézőknek meghirdetett, értékes ajándékokat kínáló pecsétgyűjtő akcióról a Zempléni Főnix Facebook-oldalán lehet tájékozódni.
Április 23. – Bodrogolaszi
Május 7. – Tolcsva
Május 21. – Makkoshotyka
Június 4. – Hollóháza
Június 18. – Füzér
Július 2. – Mikóháza
Július 16. – Olaszliszka
Július 30. (záró minitorna) – Sátoraljaújhely
