Dél-Zala ördögkatlanjaként emlegetik Tótszentmárton pályáját, ahol vérbeli horvát ősrangadónak lehetünk szemtanúi: a helyi Napred csap össze az egykor Partizan néven futó Tótszerdahely csapatával. A derbi nézettsége valamikor az NB I-es Nagykanizsáét is verte…
„Ez nem Retek Peti-meccs, bassza meg, Tótszentmárton ellen játszunk!!!” – dagadnak az erek a tótszerdahelyi öltözőben Horváth József játékos-edző nyakán.
A szünetben 1–0-ra megy a Napred Sumarton, vagyis a Szentmártoni Előre a környéken csak a megye Fradi–Újpestjeként emlegetett összecsapáson, Dél-Zala legkeményebb falusi rangadóján, amelyet a hősidőkben nem ritkán ezer-ezerkétszáz felajzott szurkoló tombolt végig.
Az utóbbi időben a fiatalok elvándorlása miatt kissé lanyhult a küzdelem, ezen a szombat délutánon mintegy háromszázan tüzelik a horvát határ melletti két szomszéd település csapatát.
A krém a régi Népstadionból Tótszentmártonra szállított tribünrész zöld-fehér ülésein foglal helyet, a kemény mag a Bermuda-háromszögként nyilvántartott büfé menti sarokban (nem egy partjelzők semmisült meg arrafelé), a legtapasztaltabb páros pedig az erdő alatti VIP-páholyban.
A két öregúr a fák közül, fedett padjáról figyeli az eseményeket, mellettük odatámasztott bicikli, faasztalkájukon házi bor és műanyag palackos Kőbányai, közöttük régi rádiós magnó recseg.
Egymáshoz talán még horvátul szólnak, a kaj nyelvjárás évszázadokon keresztül a Mura-vidék gyermekeinek anyanyelve volt, a horvát többségű Tótszerdahelyen és Tótszentmártonban az elmúlt évtizedekben szorította csak ki a hétköznapi életből a fiatalok körében használt magyar beszéd.
A helyi hagyományok, népszokások azonban ma is horvát gyökerekből táplálkoznak: errefelé természetes, hogy a tótszentmártoni polgármesteri hivatal óráját piros-fehér kockás horvát minta díszíti, Tótszerdahelyen a Zrínyi Miklós utca sarkán ott az Ulica Nikole Zrinskog tábla, a tavalyi labdarúgó-világbajnokság idején pedig mindkét csapat tagjai sajátjukként drukkoltak az ezüstéremig jutó horvát válogatottnak.
A bírók a régi időkben nem titkolt ellenszenvvel érkeztek a határ menti sarokba, hogy le- (és nem ritkán el)vezessék a pályán egymással csak horvát „titkos” nyelven beszélő játékosok meccsét – a csúfondárosan krabótoknak nevezett futballistákból azonban az elvett gólok, kitalált lesek sem tudták kiölni az ősök parancsát.
A tótszentmártoniak szemtelenül fiatal elnöke, a Las Vigasz presszóban közfelkiáltással megválasztott Gyuricz Milán a csapat 27 éves kapusaként és a helyi Sumartonski Lepi Decki (Szentmártoni Szép Fiúk) zenekar tamburásaként egyaránt őrzi a lángot. Ráadásul délszláv makacssággal tiltakozik a játékostársai által többször felkínált ajándék ellen, hiába hord civilben szemüveget, nem hajlandó elfogadni a csapatkasszából neki megszavazott kontaktlencsét.
A másik oldalon szintén a helyi örökség elkötelezett ápolója vezeti a klubot, Kolman Árpád nemcsak a Tótszerdahelyi Kulturális és Sportegyesület elnöke, de a díva kocsisának dédunokájaként a helyi Fedák Sári-kultusz újraélesztője is.
A közelmúltban felújított kúria a huszadik század elején bő tíz évig az ünnepelt színésznő-énekesnő tulajdonában állt, és bár a gazdaság vezetésébe nemigen szólt bele, zalai földbirtoka miatt rajta ragadt a félig-meddig gúnyos agrarius primadonna becenév.
Miközben az előkelő épületben berendezett emlékkiállítás fotóján figyeljük az ország első női autóvezetőjét, amint árokba borult kocsiját szemléli kalapja alól, eszünkbe jut, nem lehetett könnyű ezen a tájon öntudatos nőként érvényesülni a nyakas horvátok között.
„Általában a horvát paraszt sokat ád az illendőségre, nagyon kimért és méltóságos. Gyermekeknek szüléiket nem szabad tegezniök. A szőlősgazda apai büszkesége is csak akkor ébred föl, mikor a fia már legénysorba nőtt, a leányt pedig, ha még oly szép is, csak afféle haszontalan cziczomának tekinti a házban – olvasni az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből fennmaradt szöveget a Kálmán-hegyi pincemúzeum falán. – A horvát paraszt a magyarral megvan, nem ellenségeskedik, de nem is igen cimborál vele (a házasság is ritka közöttük).”
Noha a lakosok több mint hatvan százaléka Tótszentmártonban (Sumarton) és Tótszerdahelyen (Serdahelj) ma is horvátnak vallja magát, és a helyi viszonyokat jól ismerő kollégánk, Polgár László szerint az erős etnikai háttér kialakított egyfajta különállási reflexet, az ellentéteket az utóbbi évtizedekben feloldották a vegyes házasságok és közösen megélt problémák.
Húsz-harminc éve aligha fordulhatott volna elő, amit Mihovics József, a Napred feltűnően technikás játékszervezője, a 41 éves játékos-edző megélt az elmúlt években: tótszentmártoni születésűként szerepelt néhány évig a Tótszerdahely együttesében, sőt, volt olyan félév, amely során fenekével az egyik csapat kispadján ült edzőként, lábával a vetélytárs színeiben rúgta a gólokat.
„Nem volt olyan Isten, hogy egyik faluból a másikba valaki átigazoljon…” – vallja a régi harcos időkről egy bennfentes, és a kiélezett viszonyokról sokat elárul az is, hogy Guriga, vagyis Lukács György tótszentmártoni postás és játékoslegenda így érzékelteti saját, szögletgóljainak is köszönhető megbecsültségét: „Én akár hajnali kettőkor is veszélytelenül átmehettem annak idején Szerdahelyre…”
Egy-egy meccs után valamikor szinte kötelező programnak számított, hogy a nyertes csapat szekérre pattant, és hangos ünneplő körútra indult a legyőzöttek falujába. Eközben a térségi rangadót hibásan vezető bíró könnyen a Borsfai-patakban találhatta magát…
Manapság ismétlődő szurkolói élcelődésre ad okot, hogy az egyesület és az önkormányzat közötti vita folytán a tótszerdahelyiek pályája használhatatlan, így a nagy rivális évek óta kénytelen bekéredzkedni a szentmártoniak rettegett ördögkatlanjába (a mai meccset is a vendégcsapat otthonában vívják, pedig papíron Szerdahely a pályaválasztó).
A két település útjai egyszer már összeértek a futballpályán: a kilencvenes években Dobos Csaba vezetésével összeállt a tótszerdahelyi lányok csapata, és miután első meccsükön 3–2-re legyőzték a nagykanizsai kórház ápolónőit, kedvet kaptak a folytatáshoz, a létszámhiány orvoslásaként pedig megalakították a szentmártoni hölgyekkel közös együttesüket.
Némely egykori futballdíva ma is feltűnik a szentmártoni pálya mellett. Modern Fedák Sárik isszák kólájukat, köpködik a tökit.
Régi futballista meséli kajánul, felesége szavak nélkül is értette a lelkét. „Az asszony mindig tisztában volt odahaza a végeredménnyel. Ha hazaértem, tudta, hogy kikaptunk.”
Ha húsz szurkoló társaságában néz az utazó megyehármas bajnokit, csodálhatja a tovasiető felhőket, a pálya mögött sűrűsödő erdőt, mosolyoghat a gödröt kerülgető játékosok szitkozódásán. Élvezheti a jó levegőt, a tavaszi szellőt, a zavartalan futballidillt. Csendes, apró örömök…
Ha viszont valaki vérbeli vidéki futballélményre vágyik, menjen ki egy Tótszentmárton–Tótszerdahely meccsre. Itt az egészséges falusi futballkultúra minden kelléke megtalálható még: szikrázó küzdelem a gyepen, háromszáz bősz szurkoló a korlátok mögött, tavalyi, tavalyelőtti vagy harmincéves sérelmek a bekiabálásokban, pályára rohanó labdázó gyerekek a szünetben, harmadik félidő a borpincéknél.
Itt ragadt emlékfoszlány a virágzó falusi futballmúltból.
Pályaszéli mese… „Székely vendégünket vittük fel egyszer a szőlőhegyre. Odafent a fiatal legény csodálkozva nézett körül: »Ezt nevezitek ti hegynek? Nálunk odahaza a ló nagyobbat szarik…«”
Ahogy illik, a dél-zalai horvát ősrangadó alkalmából elbeszélgetünk a két polgármesterrel is futballról, mindennapokról, kilátásokról. Czapári Márton esztergályosmester, Tótszentmárton első embere személyes élményeit idézi fel: „Porzott az út az iskolánál, fű nem nőtt soha, itt mindenki focizott. Én a helyi ifiben játszottam balbekktől jobbszélsőig minden poszton. A tótszentmártoni egyesület, a Napred 1938-ban alakult meg, a történet szerint a világbajnoki ezüsttől felbuzdult fiatalok lelkesedése nyomán. Parasztlegények játszottak a régi csapatban, olyanok, akik hajnali négykor keltek, indultak kaszálni, és a munka végeztével mezítláb mentek a városi csapatokhoz, és rúgtak nekik hat-hét gólt. A szív hajtotta őket. Rekordnak számító 32 évig szerepeltünk a megyei I. osztályban 1983-tól, az utánpótlás eltűnése miatt kellett visszalépni. Gyerekkoromban kétszázan jártunk az iskolába, délelőtti és délutáni tanítás is volt, mert másként nem fértek volna el a diákok az épületben. Négy éve bezárt az alsó tagozat is, négy osztályra jutott volna öt gyerek. Jelenleg a falu 820 lakosából 80-90 külföldön dolgozik, jó, ha hatvan százalékuk tér majd vissza.”
Tislér István építésvezető munkáját dicséri a margitszigeti Úttörő-stadion 1985-ös tetőfelújítása, Tótszerdahely polgármestereként számos futballkalandra emlékezhet: „Tizennégy éves koromtól tizenhét éven át játszottam Tótszerdahely csapatában. Nem lehet leírni a hangulatot, amely a Tótszentmárton elleni meccseket jellemezte, előfordult, hogy a kanizsai Olajbányász NB I-es bajnokiján kevesebben voltak, mint aznap a két falu derbijén. Nem felejtem el a Zalaszentgrót elleni drámát sem: a szünetben kupameccsen 3–0-ra vezetett az ellenfél, a második félidőben tíz perc alatt feljöttünk 3–2-re, utána azonban a bíró egyszerűen nem hagyott egyenlíteni minket. Nem akart lemaradni az aznapi magyar–brazil közvetítéséről. Szegény még este tízkor is a faluban volt leeresztett autógumikkal, és szelepért könyörgött… Manapság faipari, gyertyaöntő, mécseskészítő kisvállalkozások megélnek itt, Nagykanizsa nem sok munkalehetőséget kínál. A főiskolát, egyetemet végzettek jelentős része elmegy Budapestre vagy külföldre, Ausztriába, Németországba, Angliába. Közülük kevesen térnek vissza. Nekem két lányom van, a nagyobbik Londonban, a kisebbik Sopronban él.”
Félidei sor áll Tótszentmártonban a büfénél, a pulttól messzebb helyezkedők körében mérsékelt türelmetlenkedés. „Haladjunk, mert baltát köpök lassan!” Szemből elégedett vevő közeledik vigyorogva, kezében négy sörrel egyensúlyoz, kabátzsebéből másik három kandikál kifelé, hóna alatt palack ásványvizet szorongat. Valaki odaszól neki: „Azt a vizet meg tudod magyarázni?”
A Napred a második félidőben 2–0-ra elhúz, és bár a valamikor Partizan néven futó Szerdahely látványos ollózós góllal szépít, a fogvicsorgató küzdelemben a szentmártoniak maradnak felül.
A zalai pokolderbin ez nem mezhúzás…
Még ez sem…
Na, ez már talán.
„A jobb érzésű embernek a szíve, lelke megdöbbenik, föllázad, ha ezt az iszonyú Istenkáromlást hallja. Pedig írva van, hogy jaj a botránkozónak, de százszor jajabb a botránkoztatónak” – villan be időnként a pokoli hangulatot érzékelve a falusi tájházban őrzött egyházi kézikönyv figyelmeztetése, a lefújás után pedig határozottan megállapíthatjuk: ez tényleg nem Retek Peti-meccs volt.
Miután a rangadó kevésbé lényeges eseményein túlesnek a résztvevők a kilencven perc során, következik a futballünnep megkoronázása: a tótszerdahelyiek saját földjükön, a tótszentmártoniak a közeli szőlőhegyen játsszák le a hosszabbítást. Felhangzik a postás- és csatárklasszis, Guriga által írt legendás szentmártoni klubhimnusz is.
Aki pedig csendesebb, józanabb hangra vágyik, annak érdemes bekopognia a Mura-vidék 70 éves költőnőjéhez. Meleg szeretettel, kedves szóval fogad bennünket tótszerdahelyi házában a horvát származású Jolanka Tisler, vagyis Tislér Jolán, a helyi iskola egykori igazgatója.
Az idén jelent meg Odlazim u morske tisine (A tenger csendjébe megyek) című verseskötete, finom nyelvezetű, szelíd költeményeinek visszatérő témája a szeretett szülőfalu.
Mit jelent önnek Tótszerdahely?
A sok-sok távollét, a gyermekként megélt viszontagságok után a visszatérést a szülőföldre. Az emberek mérhetetlen szeretetét, a földet, a Murát, az itt élők szokásait, életét.
Hároméves volt, amikor családjával kitelepítették Hortobágyra. Miként él emlékeiben a kényszerű költözés?
1951-ben történt, Mikulás éjszakáján. Nagymamám hetvenéves volt, édesanyám huszonhárom, a nővérem négy és fél, édesapám akkoriban Pécsen dolgozott. Az ávósok berúgták az ajtót, fegyvert fogtak ránk, és azt mondták, fél óránk van összecsomagolni. Hogy hová visznek, nem árulták el. Sírva pakoltunk fel a teherautóra, amely elszállított minket a nagykanizsai vasútállomásra, onnan vonattal mentünk tovább a Hortobágyra, Tedejpusztára. Hatalmas birkaólakba tereltek bennünket, ki-ki megfogott egyet-egyet az ól előtt szétdobált vaságyak közül, nekünk azonban nem volt, aki segítsen. Szalmazsákra feküdtünk odabent a testvéremmel, nagymamám és az öcsémmel várandós édesanyám a zsák szélén ülve töltötte az első éjszakát.
Édesapját ki értesítette?
Anyai nagyapám szállította a tejet a környéken, szerencsére idejében tudott üzenni neki a segítőkész vasutasokkal, hogy ávósok várnak rá a murakeresztúri vasútállomáson. Így amikor édesapám közeledett Tótszerdahely felé a hétvégén, a szerelvény megállt a murakeresztúri állomás előtt, leugorhatott és elbújhatott a petriventei szőlőhegyen. Miután megtudta, hol vagyunk, utánunk jött Tedejpusztára.
Meddig laktak a kényszermunkatáborban?
1953-ig, az öcsém ott született, Hajdúnánáson. Aztán még három évig nem térhettünk haza, Balatonmárián húztuk meg magunkat egy nyaralóházban.
Mi várta a
családot Tótszerdahelyen?
Üres
házba jöttünk vissza, kipakoltak időközben mindent. Nagyanyám,
édesanyám nem tudott haragudni senkire, édesapám pedig nagyon
törekedett, hogy ne mondjon senkire egyetlen rossz szót sem.
Kaptak magyarázatot a meghurcoltatásra?
Nincs magyarázat. Tótszerdahelyen senkinek sem volt hatalmas földbirtoka, mégis úgy kezeltek minket, mintha kulákok lettünk volna. Akkoriban sokakra ráfogták a határ közelében, hogy illegális kapcsolatot tartanak Jugoszláviával, asszonyokat, gyerekeket vittek el Vas és Zala megyéből ilyen indokkal.
Miként tudta megemészteni a gyermekkori megpróbáltatásokat?
Sokáig sem beszélni, sem írni nem tudtam erről. A nagymamám bölcsessége lebegett a szemem előtt. Ő tanította, akármi történik az emberrel, túl kell lépni rajta.
Ismerünk példákat arra, hogy a történelem viharai közepette, szélsőséges helyzetekben az áldozatoknak a játék adott erőt, örömet. Furcsa kérdés, ám témába vág: fociztak a fiúgyerekek a hortobágyi táborban?
Nagyanyám lágernek hívta az ávósok által őrzött terepet, így én is úgy mondom, a lágerben a gyerekek keresték a maguk szórakozását. A lányok lányos, a fiúk fiús játékokat űztek, fociztak is.
Később tótszerdahelyi iskolaigazgatóként miként viszonyult az itteni iskolások futballéletéhez?
A foci volt a végtelen öröm a gyerekek számára. A pedagógiai program összeállításakor törekedtünk megőrizni a test, a szellem és a lélek egységét, ennek jegyében igyekeztünk lehetőséget teremteni a kiteljesedésre. A focipálya mindig nyitva volt, és nem csak edzésekre jártak a gyerekek, hanem azon kívül is.
Milyen szerepet játszott a futball a gyerekek nevelésében?
Jellemerősítő, közösségformáló erejét közvetlenül megtapasztaltuk. Ahogyan a fiatalokat elnézem, a foci adta a későbbi barátságok alapját. Akik együtt voltak a pályán, később is megőrizték a jó viszonyt. Mindig örültem, ha olyan gyereket láttam beállni, aki nehezebben tanult, annak meg különösen, hogy a lányok is gyakran fociztak.
Járt ki a falu csapatának meccseire?
Ritkán. Gyermekkoromban gyalog mentünk át a Tótszentmárton elleni nagy meccsekre, ott voltak a férfiak, nők, gyerekek, a két falu apraja-nagyja. Óriási eseménynek számított az itteniek életében, nekünk, gyerekeknek meg különösen érdekes volt. A futball összehozta a fiatalokat, energiát, erőt adott a helyieknek, nemzetiségi településről szólva itt talán még inkább. Nagy vetélkedés volt a falun belül is.
Kik között?
Kezdő pedagógus koromban az öcsémék utcánként szerveztek csapatokat, utcák közötti meccseken döntötték el, ki az erősebb, ügyesebb. Itt rúgták a labdát a házunk előtt, a benti szobából, idős édesanyám ablakából látni is a terepet.
Tislér Jolán: Nélkülünk
Lesz mosoly / Nélkülünk is az arcokon / Lesz égbolt / Nélkülünk is a szemekben / Lengedeznek majd a füvek / Nélkülünk is a szélben / A Nap nélkülünk is / Lehanyatlik / A hegyek nélkülünk is / Az eget ostromolják / A kő nélkülünk is sírva fakad / A kerekek alól / A tavasz majd / Nélkülünk is fakad