Hősök voltak ők is – Malonyai Péter jegyzete

Úgy kezdődött, legalábbis a legenda szerint, hogy 1870 táján a Québec melletti William Henry-erőd lövészszakasza a jégen seprűvel kergetni kezdett egy jégdarabot. Azóta igazán kinőtte magát a jégkorong, Kanada pedig őshazaként jegyzett, örökké ragyogó csillaga a sportágnak.

Nos, onnan érkezett tegnapra ellenfél az elit-világbajnokságra készülő magyar válogatottnak.

Az eredmény sem előtte, sem közben nem volt érdekes, utólag sem az. A tény a fontos, hogy az alapító atyák 21. századi utódai elfogadták a meghívásunkat. Mert különös sportág a hoki. Miközben valamennyi jégre lépő megszakad azért, hogy kihasználja a szinte tizedmásodperces lehetőségeket, az ellenfél náluk nem ellenség. A tisztelet az úr.

Ami minket illett, hatalmas utat tettünk meg. Nem a közönségen múlott, hiszen még a Kis­stadion sem volt, csak az így-úgy téliesített Millenáris, de például 1958-ban a Fradi–Vörös Meteor (1:3) rangadón négyezren fagyoskodtak tüntetve a hokit „amerikai bűnös sportnak” tekintő hivatalos sportpolitika ellen.

Aztán már a Kisstadionban... Ahol például – szemtanúként mesélem – 1965 decemberében a zuhogó eső ellenére négyezren láttuk a Fradi–BVSC-t, a legendás Horváth „Öcsi” fantasztikus kapáslövése jelentette a Fradinak a 2:2-t. De ott volt a jégen Bikár Péter, Babán József, Póth „Öcsi”, Schwalm Béla. És a többiek, akik életben tartották nálunk a sportágat, olyan korban, amikor a Kisstadion jegén támadt lyukat úgy kívánta orvosolni egy szövetségi vezér, hogy tegyenek oda egy széket, és azt kerülgetve nem lesz sérülés a soros bajnokin.

És 1983... Amikor a válogatott – már a Budapest Sportcsarnokban – feljutott a B-csoportba. Zsúfolt ház kontra fejenként ötezer forint játékosjutalom, de szédületes hangulat. Jellemző, hogy Sárközy Tamás professzor úr, a szövetség későbbi legendás elnöke reggeltől estig a lelátón ült, ott javította a dolgozatokat, ott vizsgáztatott. Vagy Pásztor Gyuri bácsi, az IIHF Hall of Fame-jébe is bekerülő, Pro Homine Nobile címmel kitüntetett örök jégkorongozó, örök gyógyszerész, akinek jóvoltából akkor is tudtak a Bécsi út túlsó végén a magyar hokiról, amikor itthon nem szerették volna.

És még sorolhatnám... Mert hosszú volt az út, amíg a kanadaiak (is) egyenrangú félként tekintenek a magyar hokira. Az első elit-világbajnoki részvételt 2008-ban kiharcolókat „Szapporói hősökként” őrzi az emlékezet. Nálam a korábbiak, az említettek és kortársaik is igazi hősök, hiszen esetükben nem csupán a jég volt csúszós, hanem ellenszél is fújt.

És nem csak a nyitott Kisstadionban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!