A katlan, amit istállónak csúfoltak – Bobory Balázs publicisztikája

AZ ELŐZŐ ÉV UTOLSÓ ELŐTTI NAPJÁN      kétezer néző ment ki az Ifjabb Ocskay Gábor Jégcsarnokba. Az elmúlt évtizedekben ez a szám egyáltalán nem volt meglepő, hiszen a fehérvári hokicsapat rendre ennél több szurkoló előtt játszotta hazai és nemzetközi rangadóit, aztán az „első csapat” 2024 őszén átköltözött a hipermodern MET Arénába, a Raktár utcai létesítmény pedig maradt az akadémistáké, az Erste Ligában szereplő FEHA19 együtteséé. 

A fiatalok meccseire is kijárt úgy félezer ember, de ennél sokkal több a szilveszter előtti DEAC ellenire, ahol lényegében ebben a formában elbúcsúzott az 1977-es „születésű” pálya, amely csak a kilencvenes években vált csarnokká, akkor kapott fedelet, elsőként Magyarországon. A 2009 óta ifjabb Ocskay Gábor nevét viselő épület az évek, évtizedek során folyamatosan fejlődött, épült és – amennyire lehet – szépült is, de az idő vasfoga folyamatosan rágta, elkerülhetetlenné vált a modernizálás, mondhatjuk azt is, az újrakezdés. 

Az Ifjabb Ocskay Gábor Akadémia vezetői úgy gondolták, a régi épület megér egy méltó búcsút, így a két ünnep között rendezvénysorozattal köszöntek el tőle a sportolók, a szurkolók, bárki, akinek élményei, emlékei vannak a Raktár utcai katlannal – egy kevésbé jóindulatú kisebbség szerint istállóval – kapcsolatban.

Fehérvári gyerek lévén persze nekem is ezernyi felejthetetlen pillanat vésődött az emlékezetembe. Hat-hét éves koromban a szüleimmel jártam először a műjégpályán, ami már akkor városszélinek tetszett, sivár, sötét volt a környezet, de amikor az ember a hűtőház mellett átsétált a síneken, már látta a fényeket és hallotta a „közönségkorcsolyázás” alatt játszott zenét. Olyan volt ott kint, mintha mindig fújt volna a szél, és a hideg sem volt kellemes, persze egy kölyök számára nagy élmény volt a korizás. 

Kamaszként még nagyobb, mert a jégen lehetett csajozni. Már azoknak, akik megéltek rajta, és egy-egy „koszorúzással” vagy látványos fékezéssel lenyűgözték a lányokat. És mivel nekem kevésbé ment a piruett, ezen a téren nem lehettem túl sikeres. Viszont a gimnáziumi hokicsapatban – már fedett körülmények között – még gólt is lőttem a telekiseknek vagy a józsefeseknek azon a pályán, ahol másnap megint Ocskay vagy Palkovics villogott. 

Gyorsan rájöttem, hogy a helyem a lelátón van, egyébként is mindig lenyűgözött a jégkorong, ráadásul a gimnáziumban osztálytársam volt a fehérvári hokipápa, Ocskay Gábor lánya, Zsuzsi, aki szorgosan csábította a fiatalokat a Raktár utcai csarnokba. Engem nem kellett sokszor hívni, az 1993-as Magyar Kupa-finálé el is döntötte a sorsomat: az Alba Volán az oldalt nyitott pályán, egyébként már tető alatt játszott meccsen legyőzte a Ferencvárost, megszerezve története első kupagyőzelmét, és onnantól ritka volt az a hazai mérkőzés, amelyen ne lettem volna ott. A fehérvári tinédzserek mellett székely kiválóságok fémjelezték a csapatot, a Tyimofejev, Vaszjunyin, Amelin légióstrió pedig nekem mindig is a legkiválóbb marad. A csarnok pedig az évek során egyre inkább megtelt. A csapat ostromolta a hazai csúcsokat, egymást követték a presztízscsaták, előbb a Fradi, majd a Dunaferr ellen. Ahogy az együttes fejlődött, úgy lett mindig valamivel komfortosabb a létesítmény is, de mindent amolyan sufnituning módjára lehetett csinálni, apránként, lépésről lépésre, mert sohasem volt pénz nagyobb beruházásokra. Idősebb Ocskay Gábor és az Alba Volán Zrt. akkori vezérigazgatója, Tóth István azonban minden harcba, kihívásba beleállt, és így lett a kétezres évektől a magyar jégkorong fővárosa Székesfehérvár. 

A kilencvenes években még szurkolóként éltem meg, hogy az apró növésű Anatolij Lvov hogyan pofozza le a kétméteres Salamon Jenőt, több mint egy évtizeddel később már újságíróként tudósítottam, ahogy Nagy Gergő véresre bokszolja a Jesenice játékosát. Ahogy idősebb Ocskay Gábor mondta, a fehérvári jégcsarnoknak olyan atmoszférája volt, ahol az adrenalin még magasabbra szökött, a jó játék felhevítette a szurkolókat, akik aztán poklot teremtettek és ez visszahatott a jégen küzdő felekre is, sokszor talán ezért pattant el a húr egy-egy játékosnál. Mert a Raktár utcai pálya azért is volt különleges, mert minden közel volt, a szurkoló tényleg érezte az izzadságszagot, ha a játékosok a palánk mellett harcoltak a korongért. A hazai csapat tagjainak a harmadszünetekben, a meccs végén úgy kellett az öltözőbe menniük, hogy 25 méteren keresztül veregették a drukkerek a vállukat, de ez is emberközelséget teremtett, és talán pluszenergiát adott a hokisoknak. 

És hát nem véletlenül itt történtek a nagy csodák. Bár a Volán a második bajnoki címét 1999-ben a dunaújvárosi pályán gyűjtötte be – Kangyal Balázs gólja döntött –, utána a sorozatos bajnoki döntők és a megszerzett aranyérmek általánossá tették az ünnepet. Nyertek a fehérváriak hetedik meccset Csibi Józsi találatával, de olyan is volt, hogy a négy nyert mérkőzésig tartó finálét 5–0-ra húzták be a dunaújvárosiak ellen, mert az egyik találkozót újra kellett játszani. Akadt két Interliga-győzelem is, amíg a Volán 2007-ben eljutott az osztrák bázisú ligába, egy másik kávéházba. Onnantól a Salzburg meg a Vienna volt a „kevésbé kedvelt” ellenfél, és nem a szomszédvár egyes képviselői istállóztak, hanem egyes osztrák csapatok edzői hivatkoztak egy-egy tüzes ­meccs után a nem megfelelő körülményekre, sőt, akadt olyan, aki Balkánt emlegetett… Igen, ide nem szeretett járni senki, mert a toldozott-foldozott épületben nem veszett el a hang, nem maradtak üresen szektorok és nem mindenki tudta kezelni ezt a helyzetet. 

Még a kilencvenes években sem gondolta senki, hogy a Raktár utcában egyszer majd jelentős nemzetközi eseményt lehet rendezni, aztán 2002-ben a divízió 1-es vb-vel minden megváltozott. A magyar csapat az akkor új dunaújvárosi arénában két, a fehérváriban három találkozót játszott. A mieink az utolsó, ötödik mérkőzésen Dánia ellen a feljutásért harcoltak, de sajnos veszítettek. Addigra Székesfehérváron már hajtóvadászat zajlott a jegyekért, még engem, „mezei” újságírót is sorra hívtak ismerősök ismerősei, hogy szerezzek valahogy zsugát, de nem lehetett. 3500 embernél már egy gombostűt sem lehetett leejteni, de a csarnok kiállta a próbát. Nekem ehhez a vb-hez fűződik életem egyik legnagyobb sportélménye, mégpedig az előzetesen toronymagas favoritnak kikiáltott norvégok elleni mérkőzés, amelyen 3–1-re nyertünk, és legalább a fél összecsapás alatt annyit védekezett a magyar válogatott, hogy a túlsó oldalon a szünetben szinte nem kellett a jeget felújítani…

Aztán a 2004-es Magyarország–Kanada meccs hasonló érdeklődés mellett zajlott, ahogy a Kontinentális Kupa négyes döntője háromszor egymás után. Az elsőn, 2005-ben olyan játékosokkal találkoztam, sőt interjúztam is, akiket korábban csak a számítógépes játékokból ismertem: az orosz Pavel Dacjuk, a szlovák Michal Handzus vagy Vladimír Orszagh, esetleg a svéd Nicklas Sundström akkor járt itt, amikor az NHL-ben bérvita miatt felfüggesztették a küzdelmeket és Európa a legjobb hokisok játszóterévé vált. Hogy az akkor a Detroit Red Wings sztárjának számító Dacjuk mit gondolhatott, amikor belépett a Raktár utcai csarnokba, nem tudhatjuk, mindenesetre a fehérvári közönség végtelenül hálás volt, hogy ekkora sztárokat élőben láthatott. 

A fehérvári katlan ebben a formájában elbúcsúzott, a betonlelátó megmarad, de szinte minden más lesz körülötte, modern és korszerű. Abban lehet reménykedni, hogy a tervezők próbálják hasonló jellegűre felépíteni, hasonló lesz a hangulata, visszaad még abból valamit, amit a csaknem elmúlt négy évtizedben itt a fehérváriak átéltek. Alig egy év múlva az újjáépült létesítmény előtt ott marad „Kiscsicsó” szobra, édesanyjának pedig lesz egy büféje, ahol az ország legjobb hot dogját készítheti el. 

A katlan marad, az istállót pedig a rosszakarók is elfelejthetik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!