Búcsú aranyfényben – Kő András publicisztikája

FELEJTHETETLEN PILLANATOK voltak, amikor Mohamed Szalah, Andy Robertson, Dani Carvajal és David Alaba elköszöntek a Liverpooltól, illetve a Real Madridtól. Azoktól a kluboktól, amelyekben éveket töltöttek. Azoktól a közösségektől, amelyek hétről hétre izgalommal lesték, ahogy a labda ­begurul az ellenfelek kapujába. Játszottak, és úgy érezték, sohasem ér véget a játék, aztán mégis eljött a búcsú. Egy megálló, amit sohasem lehet feldolgozni. Egy útelágazás, amely parancsba adta a lépéskényszert. Merre? Hová? – kérdezhetjük, de a válaszokat majd a holnapok adják meg. Most még a búcsú örömteli percei vártak rájuk, és kapaszkodtak az ölelésekbe. A búcsúzók gyulladt tekintete lövellt a publikum felé, amely felállva tapsolt. Egy szó épített belőlük koszorút, s ez a szó a „köszönjük” volt. Ők maguk csak tébláboltak, keresték a helyüket a zöld gyepen az aranyfényben tündöklő futballisták között, mígnem az apróságokkal a nyakukban és a mamákkal a háttérben megnyugodni látszottak.

Sorfalat álltak az ellenfelek játékosai. Kirajzolódott egy-egy velük kapcsolatos történet és emlék. Az ölelés oldotta a stresszt, növelte az összetartozás érzését, csillapította a fájdalmat, teliharmatosodtak a szemek.

Székelyföld bizonyos területein a feszültség, a baj, a bánat, a szomorúság levezetésére a mai napig szokássá vált, hogy az ott lakók különböző fákat ölelnek át. Más fát ölelnek a gyerekek, és más fát a szülők a nagyszülők elvesztésekor, és más fát szerelmi bánat esetén vagy ha betegség sújtja őket. A fák ugyanis – koruktól függően – évszázados, akár évezredes rezgéseket rögzítenek a testükben. E rezgéseket megfelelő körülmények között képesek átadni anélkül, hogy a rezgés tudatosulna az ölelő személyében. A fa ezért nemcsak a felső és a földi világ lelki-szellemi kapcsolatának üzenethordozója, közvetítője, hanem a gyökereken keresztül a földbe, az alsó világba is levezeti a fölösleges energiákat. Állíthatjuk tehát, hogy az élet éléséhez az ember segítségére van.

A futballisták búcsújának perceit számolva mondhatjuk, hogy az ölelés közvetít. Közvetíti az emberben a benne rejlő érzéseket. Átadja a másiknak, és benne kapjuk meg az ő érzéseit. A búcsúzók megszámlálhatatlan ölelést zsebeltek be, mert tudták: az ölelés ajándék. Mindenkire illik a mérete, és senki sem ellenzi, ha továbbadják. 

Az ölelés alighanem a legszebb szavak egyike a világon. Amikor két karunkkal érintjük meg egymást, körbefogjuk és eggyé válunk. Amikor két ember összeolvad az élet örvényében. Radnóti írta a feleségéhez, Gyarmati Fannihoz a Rejtettelek című versében ezeket a gyönyörű sorokat: „És mégis álmaimban/gyakorta száz karom van,/s mint álombéli isten/szorítlak száz karomban.”

Az ölelés erősíti a test immunrendszerét, gyógyítja a boldogtalanságot. Reményik Sándor sorai vágyakozók: „Magamhoz vonnék néha valakit/Közel, közel,/Közel hozzám/a félelmes magányba./De szegett szárnyként visszahull a két kar,/És visszahull a nagy ölelés vágya,/A kitárt karok félszeg ritmusát/Nem a szív dirigálja.” (És a szívem is elhagyott engem.) A búcsúzók gondolhatták, hogy ma még repes a szívük, de holnap már a magány köszönhet rájuk, meg kell tanulniuk egy másik földön járni.  

Reményik is tudta, hogy az ölelés a legtökéletesebb csodaszer, mindenféle mellékhatás nélkül. Bátorítás, biztonság, törődés, bensőség, érzékiség, megsemmisülés. Dallam és fény. De mondhatjuk, hogy megnyugvás, szárnyalás és vallomás is, magasság és mélység, távlat és közelség, támogatás és együttérzés, borzongás, felmelegítés, egymásba költözés.

Azt olvastam, hogy azért érezzük olyan jól magunkat az ölelések (érintkezések) hatására, mert ilyenkor oxitocin szabadul fel a szervezetben, amely a jó közérzetért felelős hormonok egyike. Ez éppoly fontos az alapvető szükségleteink kielégítéséhez, mint például az ételek vagy a víz.  

„A megoldás nem mindig a szó – írta Csitáry-Hock Tamás író és újságíró. – Hanem egy ölelés. Amiben sokkal többet adsz minden szónál. Mert szavakban nem mindig találod el, amit a társad szeretne. De az ölelésben éppen azt fogja hallani. Amire szüksége van. Téged.” Egy erős kézszorítás a vállon többet mondhat el, mint amit az átkozott szavakkal ki lehet fejezni. Néha egy ölelés többet üzen és mélyebb élményt ad, mint bármilyen tanács vagy terápia.

Sohase becsüljük alá az ölelés fontosságát, még akkor se, ha karunk már majdnem leszakad, mint ahogy láttuk Carvajalék búcsújának esetén is. Ezzel együtt írhatom, hogy a világnak több ölelésre és kevesebb száguldásra lenne szüksége. Fontos mindazoknak az érintése, akiket szeretünk. Majdnem annyira, mint a levegő, hogy lélegezhessenek. Summázva: az ölelés az egyik legmélyebb és legőszintébb kifejezési forma, amit ember az embernek adhat. Egy ölelés a lélek csendes beszéde, amelyben kimondatlan gondolatok és érzések találkoznak. Az ölelés nem csupán egy gesztus, nem csupán egy mozdulat, sokkal, sokkal több. A vágy, ami úgy lobban fel, mint a tűz, és sohasem alszik ki, a megértés, amely szavak nélkül is tudja, mire van szükségünk. A féltés, amely óv és vigyáz ránk, mintha a világ egyetlen biztos pontja lenne. A biztonság, amely a legerősebb, áthatolhatatlan bástyafal. És a szenvedély, amely minden alkalommal újra és újra életre kel. 

Nincs két egyforma ölelés, de van olyan, amely egyszerűen pótolhatatlan, és vannak olyan dolgok az életben, amelyeket egy ölelés sem képes átérni. Ugyanakkor a legpokolibb érzés eljönni valahonnan, ahol ott marad a szívünk. Nem így látjátok ti is, Szalah? Írom inkább így: nincs olyan, hogy jó búcsú. Csak búcsú van. Fájdalom és remény. Az elengedésnek nem az a lényege, hogy a búcsúzók még utoljára átadjanak valamit, hanem az, hogy megőrizzenek valamit az eljövendő időkre. Vannak búcsúszavak, amelyeket nem volna szabad kimondani.

A szóban forgó fogalom a népdalban is visszaköszön: „Nincs tavasz, nincsen nyár/Piros rózsa nélkül,/Az igaz szeretet/nincs ölelés nélkül.” John Steinbeck Nobel-díjas amerikai író így vélekedett: „A búcsú rövid és végleges, éles fogú szó: át tudja harapni azt a zsinórt, amely a múltat összeköti a jövővel.” Ami volt, szép volt, ami lesz, legyen. Fájdalmas elmenni, de csodálatos a vágyakozás az ismeretlen után is.

Néztem ezeket a búcsúzó futballistákat, és legszívesebben közéjük futottam volna. Vajon hogyan emlékeznek majd évek múltával erre a napra? Mit vittek magukkal az életzsákba? Mit jelentett nekik ez a búcsú? Sokat elmond, amit Mohamed Szalah egy mondatban foglalt össze: „Ma többet sírtam, mint egész eddigi életemben.” Minden búcsú egy kis halállal ér fel. Arra gondolok, hogy a hátramaradottakat mindig jobban megviseli az elválás, mint azokat, akik útra indulnak. Időről időre el kell hagyniuk a járt utat, és be kell vetni magukat a dzsungelbe. Biztos, hogy rábukkannak valamire, amivel korábban még nem találkoztak! De ahhoz, hogy nyerjenek, meg kell kockáztatniuk, hogy veszítsenek. 

Paulo Coelho brazil íróhoz kötődnek az alábbiak: „A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk.” Bárha így lehetne! Illyés Gyula írja a Kháron ladikján című könyvében, ami a búcsúzó futballistákra is érvényes: „Nem sok az ilyen megvesztegető mondat, bizonyos. Vesztünk, vesztünk, de mivel Hérakleitosz nagy becsületszava szerint az egész át fog fordulni ellenkező irányba – nem sok van ilyen szép vigasztalás.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!