A negyven éve 6ó méreg – Szöllősi György publicisztikája

Azért is volt hátborzongató Bodnár Zalán kollégám Mexikó-könyvét, a Szerelem és halál Irapuatóban című regényt olvasni, mert a fikciós elemekkel a teljes abszurdig dúsított történetet megismerve (amelynek végén a titkosszolgálati csodaszert megszerző magyar csapat 6–0-ra veri meg a Szovjetuniót Irapuatóban, 1986-ban) az ember nem tud nem arra gondolni, hogy nem történt-e valami hasonló ott és akkor, ellenkező előjellel. Mert, hogy a végkimenetel a valóságban pont a könyvben leírtak ellentéte lett, azt mindannyian tudjuk. Immár negyven éve tudjuk. És a hajdani nemzeti sokk azóta minden egyes eltelt évvel egyre keserűbb történetté terebélyesedik, hiszen azóta sem (!) jutottunk ki labdarúgó-világbajnokságra. Nemhogy nem álltunk föl abból a kiütésből, miután ránk számolt a (futball)történelem hatot, hetet, nyolcat, kilencet, hanem íme, mi még mindig ott fekszünk a földön, és az idén megrendezik a tizedik vb-t is, nélkülünk. 

Megrázó negyven évvel a történtek után hallani, amikor Détári Lajos a Csisztu Zsuzsának adott interjúban arról beszél, hogy akkoriban fiatal, 23 éves játékosként, érthetően, úgy gondolkodott, majd kijutunk a következő tornára és elfeledtetjük a mexikói kudarcot. Csakhogy nem jutottunk ki, azóta sem. Ha volt ilyen (és egyre inkább hiszem, hogy ez nem összeesküvés-elmélet csupán), a mieink aznapi fizikai teljesítőképességére negatívan ható, rejtélyes szovjet beavatkozás, valamiféle méreg, amelynek 1986. június 2-án kellett kifejtenie átmeneti hatását, végzetesnek bizonyult. Nem a labdarúgók számára, akik hallucináltak, bénító fáradtságot éreztek már a meccs előtt, hanem magára a magyar futballra nézve, amely a következő harminc évben nem jutott ki semmilyen nagy tornára, vb-re pedig azóta sem. Úgy érzem, nem tehetem meg, hogy másról írjak a 0–6 évfordulóján, mint arról az egyelőre nem bizonyítható feltételezésről, amelyre nézve mégis egyre több jel, utalás, közvetett bizonyíték kerül elő, amelyben egyre több mozaikkocka kerül a helyére, s amely logikailag abszolút levezethető a mai tudásunkból, a rendelkezésünkre álló – mégoly hiányos – információkból. Legutóbb akkor döbbentem meg, amikor az egyik, Irapuatóban pályán lévő játékossal, Róth Antallal beszélgettem Zalán könyvéről, s amikor a lehetséges titkosszolgálati beavatkozásra terelődött a szó, nem nevetve hárította el a feltételezésemet, hanem a tréfálkozás minden szándéka nélkül, komolyra vált arckifejezéssel arról kezdett beszélni, hogy a játékosok egy része szerint a hotel uszodájában – szaunájában? – lévő szellőzőnyílásból gomolygó fura füst lehetett az oka a rettentő élettani hatásoknak, hogy esetleg ilyen módon tették a szovjetek harcképtelenné a mieinket. Mindez egyértelműen bizonyította a számomra, hogy a játékosok, akik a helyszínen átélték és elszenvedték ezt az azóta is megmagyarázatlan borzalmat, már ott és akkor külső beavatkozásra gyanakodtak, ez beszédtéma volt közöttük és nem egyes paranoiás csapattársaik fantáziálását, hanem nagyon is konkrét lehetőséget láttak benne. Mert érezték, hogy azon az egyetlen napon olyan gyenge fizikai állapotban vannak, mint még soha, erről egybehangzóan vallanak a visszaemlékezések. 

A tudatos és a küldöttség nagy részére egyformán ható beavatkozásra utal még számos jel. Sándor „Tubi” István masszőr évtizedekkel ezelőtt nekem mesélte, hogy aznap a jellegzetes mexikói félliteres vizes zacskókat nem bírta eldobni a kispadtól az oldalvonalig, számára teljesen érthetetlen módon. A játékosok ma már nyíltan beszélnek arról, hogy „megmérgezték őket”, Kiprich József egy idei interjúban konkrétan így fogalmazott, Nagy Antal pedig a Nemzeti Sportrádióban arról beszélt, hogy a Nancyhoz visszakerülve az ottani orvos közölte a kötelező vizsgálatok után: szervezete a közelmúltban súlyos mérgezésen esett át. Minderről miért nem beszéltek a játékosok akkor?  – kérdezhetik joggal, akik nem ismerik a korabeli körülményeket. Hiszen felmentést jelenthetett volna számukra. Nos, éppen ezért: mert bizonyítékok hiányában mentegetőzésnek tetszett volna egy olyan közhangulatban, amikor mindenki rájuk haragudott. Ráadásul élénken élhetett az emlékezetükben 1978, amikor Törőcsik András és Nyilasi Tibor kiállításáért Argentína ellen s közvetve a magyar válogatott vb-kieséséért a hivatalosságok a két játékost hibáztatták és büntették meg, bűnbaknak kipécézve őket, jóllehet az akkori ügy is jóval bonyolultabb volt ennél. De a legfontosabb oka, hogy senki sem merte a nyilvánosság előtt megfogalmazni az öltözőben egyértelműen kimondott vádakat, azt, hogy az ellenfél a Szovjetunió volt. Aki nem élt a Kádár-diktatúrában, valószínűleg el sem tudja képzelni, milyen gátlások, miféle önkontroll alakult ki mindenkiben, akinek esélye volt megszólalni a nyilvánosságban, sőt, bizonyos témák említésekor már abban a pillanatban, amikor olyasvalakivel folytatott magánbeszélgetést, aki felől nem lehetett teljesen biztos, hogy nem ír-e az illető abból ügynöki jelentést. És bizony a Szovjetunió bírálata ilyen téma volt. Különösen 1986-ban, amikor – ma már ez a szempont sokaknak eszébe sem jutna – az 1956-os forradalom 30. évfordulója miatt mindenfajta provokáció­tól, áthallástól, titkos akciótól rettegett a hatalom. A vb-re kisorsolt szovjet–magyar csoportmeccs önmagában óriási államvédelmi kockázatnak számított, főleg úgy, hogy az előzetes esélylatolgatások szerint könnyen elképzelhető volt a magyar válogatott – akár fölényes – győzelme. Képzeljék el, mire gondolhattak a moszkvai és budapesti elvtársak a brazilok 3–0-s budapesti, márciusi legyőzése után, amely előtt egy nappal, március 15-én egyébként a korban egyedülálló ellenzéki tüntetést kellett erőszakkal föloszlatnia a rendőrségnek a Belvárosban. És még csak március volt, nem október!

Meggyőződésem szerint két különleges esemény bekövetkezte vezetett aztán oda, hogy a szovjetek nem bízták a véletlenre a dolgot. Az egyik az, hogy első körben a döntetlenre tett ajánlatukat a magyar sportvezetőség visszautasította. Ez ebben az esetben Mezey György „nem”-jét jelenti, hiszen megint csak ismerni kell a korszak belső viszonyait, hogy tudjuk, a szövetségi kapitány ekkor már mindent kontroll alatt tartott. Sportszerűnek ugyan nem lett volna sportszerű, de idegen sem a hazai és a korabeli „szocialista” gyakorlattól (a vb előtti NB I-es bajnokság végén például több százezer forintot fizetett a Debrecen készpénzben és libamájban a számos válogatottat felvonultató Honvédnak az utolsó fordulóban az ikszért), ha döntetlenben állapodik meg a két csapat, abban a szinte biztos tudatban, hogy a csoport leggyengébbjének számító Kanadát egyaránt legyőzve (ez így is történt aztán) mindketten továbbjutnak a korabeli szabályok szerint 2+1 ponttal a nyolcaddöntőbe. Csakhogy – Szepesi György, a Magyar Labdarúgó-szövetség akkori elnöke így mesélte nekem, de megírni nem engedte – a sportkormányzatnál jelentkező szovjet sporttársaknak Mezey annyit üzent, szó sem lehet bundáról, illetve legföljebb abban az esetben, ha maga Kádár János kéri őt erre. A folytatást nem ismerjük, arról Szepesinek sem volt további információja, ám sem őt, sem a tavaly elhunyt legendás szövetségi kapitányt nem tudjuk megkérdezni erről, de akár így, akár úgy alakult ezután a történet, ijesztőbbnél ijesztőbb forgatókönyveket lehet csak elképzelni. Maga Mezey az utolsó, Andor Évának adott interjújában kizárta, sőt, kinevette annak a lehetőségét, hogy titkosszolgálati beavatkozás történt volna, ő a futballban egyébként időnként valóban előforduló szakmai összeomlást látott, amelyet kispadról lehetetlen volt megakadályozni. Különös azért, hogy éppen ő ne tudott volna arról, ha furcsa, gyanús jelenségek történtek a csapat körül, hiszen szinte hisztérikus szigorral ellenőrzött mindent a válogatottnál, az egyes játékosok grammra megszabott szénhidrátbevételétől a válogatott sztárok sérelmére a bajnokságban elkövetett szabálytalanságokon és nekik kiosztott sárga lapokon át a mexikói edzőpálya melletti házak esetleg taktikai kémkedésre alkalmas tetőteraszáig.

De fogadjuk el, hogy a magyar sportvezetőség visszautasította a szovjeteket, akikről ezután nehéz elképzelni, hogy beletörődtek ebbe, különösen azután, hogy – és szerintem itt jön a lényeg – 1986. április 26-án, öt héttel (!) a szovjet–magyar vb-csoportmeccs előtt felrobbant a csernobili atomerőmű, amely a hidegháborúban amúgy is vesztésre álló, az esetet napokig eltitkolni, majd eltussolni próbáló Szovjetunió számára elképesztő presztízsveszteséget, a borzalmas humanitárius és környezeti katasztrófán túl szégyenletes kommunikációs fiaskót hozott. És én úgy képzelem, hogy a KGB központjában innentől kezdve úgy gondolkodtak: nem lehet a véletlenre bízni a Szovjetunió első csoportmérkőzésének eredményét a világbajnokságon, nem szabad megkockáztatni a hírek szerint kitűnő formában lévő, a világranglistán legjobb európai csapatként a 3. helyen álló magyar válogatott – esetleg fölényes – győzelmét…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!