Női kézilabdában azóta sem voltunk közelebb az aranyhoz – 25 évvel Sydney után, 2. rész

A nyolc magyar aranyérem megszületésének múlt heti felidézése után következzenek az ezüstösök. Azok, akiknek egy része – mifelénk majdhogynem hagyományosan – csalódásként élte meg, hogy „csak” második lett. Az idő, a Sydney óta eltelt negyedszázad azonban alighanem sokuknál megszépítette a 2000-ben még érthetően fájó történteket.

Első ezüstérmünket Márkus Erzsébet szerezte meg, a női súlyemelés 69 kg-os kategóriájában a világcsúccsal megnyert szakítás után még az élen állt, ami benne volt a pakliban, egyszersmind azt is jelezte, hogy a szombathelyi hölgy kiváló formában van. Végül összetettben is Európa-rekordig jutott, és csak testsúlykülönbséggel szorult a kínai Lin Vej-ning mögé – az ember azért eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha a kínaiak által választható négy súlycsoport közé nem kerül be a 69 kg… De bekerült, csodás második hely lett a vége, ehhez képest a 31 éves Márkus – akit percekkel a verseny után, ma már elképzelhetetlen módon, egyenesen a doppingvizsgálat folyosóján sikerült meginterjúvolni… – nem volt maradéktalanul boldog: „Persze, tudom, hogy olimpiai ezüstérmes lettem, tudom, hogy mennyi embernek szereztem ezzel hatalmas örömöt, nem beszélve a családomról, a kislányomról, akit külön is puszilok, de mégis… Talán jobban is sikerülhetett volna életem utolsó versenye.”     

Másodikként Bárdosi Sándor lett második a kötöttfogás 85 kilós súlycsoportjában. Fantasztikus három napot zárt Sydney-ben a közönségkedvenc birkózó, aki olyan közel volt az aranyhoz, mint kevesen, hiszen miután szépen sorban elintézte a rettenetesen erős svéd Lidberget („A ló is erős, mégsem tud birkózni” – mondta…), az ausztrál Olczakot és a venezuelai Bartolozzit, az elődöntőben a norvég Aanes sem bírt vele, a döntőben pedig… Nos, az aranyért először is három pontért eldobta a nagy Hamza Yerlikayát, majd kis híján két vállra is fektette, de a török klasszis kibújt, kiegyenlített, és kevesebb intésével megnyerte a meccset. „Ha előre azt mondják, második vagyok, talán el sem utazom Ausztráliába, látatlanban elfogadom, így viszont…” – kesergett az aranycsata után, majd hozzátette: az igazán nagy birkózók az olimpiai döntőjüket meg szokták nyerni… 

Női kajak négyesünk, Kovács Katalin, Szabó Szilvia, Viski Erzsébet és Kőbán Rita hiába vezetett sokáig, úgy 300 méterig, végül nem bírta a hajrát a Birgit Fischer dirigálta nagy rivális németekkel szemben. „Úgy éreztem, én még tudtam volna növelni a csapás­számot, de valahogy nem ment a hajó” – mondta a kajakból kiszállva a parton a televízió kamerájába a négy évvel korábban egyesben, nyolc évvel előtte éppen négyesben olimpiai bajnok Kőbán – képzelhetjük, mit szóltak a többiek, amikor megtudták, hogy rajtuk múlt az aranyérem…

Balogh Gábor a férfi öttusázók versenyében lett második – 1999 egyéni, csapat- és váltóvilágbajnoka 24 évesen előbb júniusban vb-ezüstérmes lett, majd ugyanezt az eredményt érte el az olimpián is, 23 ponttal szorult az orosz Dmitrij Szvatkovszkij mögé. A lovagláson, a valóban minősíthetetlen ausztrál öttusalovak egyikén múlt, és ezt a szövetség mai elnöke is tudta: „Én azért jöttem ki Sydney-be, hogy megnyerjem az olimpiát, de ha már így alakultak az események, nagyon kellett örülnöm az ezüstnek is.” 

Női kajak kettes 500 méteren Kovács Katalin és Szabó Szilvia viszont vita nélkül csillogó ezüstöt szerzett, Bárdosival vagy a női kajak négyessel ellentétben ők aztán biztosan nem csalódottan ugrottak fel a dobogó második fokára. (És a K–2 500-as döntő után egybehangzóan állították: „A trénerünknek, Fábiánné Rozsnyói Katalinnak óriási szerepe volt abban, hogy a négyes fináléjának elvesztése után talpra tudtunk állni.”) Kettejük közül ráadásul Kovácsnak a következő három olimpián egyaránt megadatott, hogy aranyra váltsa az ezüstöt.

…és persze a női kézilabda-válogatott. A legtovább, mind a mai napig kísértő ezüst, még akkor is, ha szűk negyedóra alatt mások is adtak már le hatgólos előnyt (például a mieink hét perc alatt, ráadásul hétgólosat a 2003-as vb-döntőben…) – csak éppen nem olimpián. Ez az arany félig-meddig már tényleg kézben volt, arra pedig már kevesen emlékeznek, hogy a döntőig vezető út nem csupán diadalokkal volt kikövezve.

Az egész ott kezdődött, hogy egy évvel Sydney előtt a Mocsai Lajos vezette válogatott (az előző olimpia, Atlanta bronzérmese) mindössze egyetlen vereséggel, a nagy riválisok sorát tönkreverve ötödik lett a dán–norvég világbajnokságon. Folytatódott azzal, hogy nem sokkal az olimpia előtt honosítottuk a világ talán legjobb jobbátlövőjét, az akkor már évek óta Magyarországon, aktuálisan a Dunaferrben játszó Radulovics Bojanát, aki mindössze 2000. július 25-én mutatkozott be válogatottunkban.

Már Sydney-ben a csoportban Angola sima legyőzése és a franciák elleni egygólos siker után nyolc góllal alulmaradtunk a dél-koreaiakkal szemben, majd csak döntetlenre voltak jók a lányok a románok ellen. Másodikként jutottunk tovább, következhettek az osztrákok, akik ellen a négy közé jutásért konkrétan „ki voltunk esve”. Alig több mint két perccel a vége előtt ugyanis négy góllal vezetett az ellenfél, szinte a dudaszó pillanatában sikerült egyenlítenünk, a hosszabbítást pedig már mi bírtuk jobban idegekkel. Ehhez képest az elődöntőben jött a varázslat, magyar női kézilabda-válogatott talán sem előtte, sem azóta nem játszott olyan magas színvonalon, mint a Norvégia elleni sydney-i hatvan percben, amelyet 28–23-ra megnyert.

„Kérdezzetek!” – mondta széles mosollyal Mocsai Lajos, miközben mint egy győztes tábornok, úgy vonult be a norvég meccs utáni sajtótájékoztatóra. Ahol azt is elmondta, hogy a favorit skandinávok, mint az ősember a mamutot, felfestették Radulovicsot a barlang falára, de azt a mamutot el is kell ejteni, nem elég rajzolgatni. Két nappal később aztán az sem jelentett gyógyírt a 23–17-es vezetésről végül négygólos vereséget szenvedő csapat sebeire, hogy a szerbből honosított klasszis lett a torna gólkirálya.

Pedig ezen az október 1-jei napon, a magyar olimpiatörténet egyik legfényesebb napján addigra már három kajak-kenu és egy vízilabdaaranynak örülhettünk, és egyáltalán nem közhely, hogy a hab a tortán a női kézisek diadala lett volna.

Hogy mi volt az összeomlás oka? „Az, hogy a legfontosabb lélektani pillanatban, tizennégy perccel a vége előtt fegyelmezetlenné, könnyelművé vált az addig elképesztően magas színvonalon, szinte eksztázisban játszó csapat. A morálisan megtört dán együttest ezzel felhozta, és a későbbi győztes a hajrában már nem adott nekünk esélyt” – felelte az ezt firtató kérdésre a döntő után Mocsai Lajos.

Akinek az év végén lejárt a kapitányi szerződése, de Sydney-ben az esetleges hosszabbítással kapcsolatban csak annyit mondott, hogy ezzel várjuk meg az esztendő végét, hiszen addig még rendeznek egy Európa-bajnokságot is. Ezt Romániában végül megnyerték a búcsúzó Kökény Bea által vezérelt lányok, Mocsai természetesen maradt – más kérdés, hogy a bukaresti aranyra sajnálatos módon feleannyian sem emlékeznek már, mint az elátkozott sydney-i ezüstre…

Ennek immár negyedszázada, magyar női kézilabda-válogatott azóta sem állt olimpiai dobogón.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 20-i lapszámában jelent meg.)