„Ki kell tudni várni, hogy eljöjjön a te időd!” – interjú Érdi Máriával
– Tavaly szeptemberben műtötték meg, ami miatt ez az éve sem úgy alakult, ahogyan tervezte. Mi történt 2025-ben?
– Nem tudtam, mit várjak magamtól. Áprilisban, a szezonnyitó mallorcai Grand Slamen a negyedik nap után vezető pozícióban voltam, a gyógytornászom azonban jelezte, nem fejezhetem be a versenyt, mert a testem még nem áll készen rá. Nehéz döntés volt, de elfogadtam, és amúgy nagyon motiváló volt, hogy milyen jól ment. Akárcsak az, hogy később ezüstérmes lettem a patinás Kieler Wochén. A műtét után az ösztönzött leginkább, hogy minél hamarabb egészséges legyek, minél gyorsabban visszatérjek és újra ki tudjak teljesedni. Felismertem, hogy időre van szükségem.
– Mi volt pontosan a sérülése?
– Gerincsérvem volt, tizenegy milliméteres, ami nagyon nagy. Még a párizsi olimpián sem tudtam, mekkora a baj, és hogy pontosan mit jelent. Először szerettem volna megérteni, mi a helyzet, elkerülhető-e a műtét vagy sem, és utána hogyan épülök fel, mennyi az esély arra, hogy megint versenysportoló legyek. A döntésben sokat segített a párom, úgy határoztunk, hogy nincs más megoldás.
Született: 1998. február 18., Budapest  |
– Az operáció alapvetően befolyásolta az idei szezonját?
– Sok volt bennem a kérdőjel, hogy milyen gyorsan tudunk építkezni, mennyire állok majd készen az év fő versenyeire, a világ- és Európa-bajnokságra. Aztán nagyon csúnya, világbajnoksághoz és a sportolókhoz is méltatlan versenyt rendeztek Kínában, amit nehéz volt feldolgozni, mert óriási energiákat kellett megmozgatnom ahhoz, hogy a szeptemberi műtét után májusban rajthoz állhassak.
– Most már rendben van az egészsége?
– Igen, de hosszú folyamat volt, amíg a tavaly szeptemberi műtét után idén júniusra eljutottunk oda, hogy a rehabilitáció után el tudtam kezdeni a teljes értékű edzésmunkát a vízen. Addig azon volt a fókusz, hogy engem visszahozzunk egy alapszintre. Ezt meg is beszéltük a gyógytornászommal és a pszichológusommal, de a személyiségem olyan, hogy mindig nyerni szeretnék, elmegyek a határig, és nem tudta senki, hogyan fogom ezt fizikailag és mentálisan kezelni. Amikor végre teljes erőbedobással edzhettem, „előjött” a sérülés érzelmi terhe, ami az Európa-bajnokságon csúcsosodott ki. A műtét után azonban még nagyobb lett bennem a hit, hogy a legmélyebb pont után jönnek a legnagyobb sikerek.
– A tavalyi olimpia előtt vagy alatt nem gondolta, hogy a hátfájdalma miatt feladja?
– Egy hónappal az olimpia előtt kezdtem érezni a tüneteket, a verseny előtt tíz nappal haza is küldtek egy szteroidinjekcióra, és a kórházban azt mondtam a nővéremnek, hogy ha nincs esélyem érmet nyerni, nem is akarok visszamenni. Ez talán furcsán hangzik, hiszen ha már kijutottál, miért nem mennél vissza képviselni a hazádat, de van az a határ, amikor már akkora a fájdalom, hogy azt mondod, így nem éri meg. Meg kell állni, mindent újra átgondolni, mert van, amit nem szabad erőltetni. Aztán mégis visszamentem. Az sem könnyíti meg a helyzetünket, hogy Magyarországon vitorlázásban még senki sem nyert olimpiai aranyérmet, így senki sem tudja, pontosan mit kell tenni, mire kell figyelni. Végig kell menni a buktatókon, és ez a gerincsérv nekem ilyen volt.
– Azért az utolsó két futamot csak megnyerte Párizsban!
– Pedig az olimpia alatt is gondolkoztam azon, hogy nem fejezem be, annyira fájt a hátam, kicsit olyan volt, mintha nem is lennék ott a saját testemben. De soha életemben nem adtam fel versenyt, a gyógytornászom és a párom tartotta bennem a lelket, rajtuk éreztem, hogy tényleg érdekli őket, mi van velem. Az utolsó két futamot gyenge, forgolódó szélben nyertem meg telegyógyszerezve, a körülmények teljesen megváltoztak, fizikailag nem volt annyira megterhelő, mint addig. De így is csodaként fogom fel, hogy abban az állapotban sikerült megnyernem a két utolsó futamot. Akármilyen durván is hangzik, engem nem az érdekelt, hogy a végén negyedik vagy tizennegyedik leszek-e, mert azért mentem oda, hogy érmet nyerjek, lehetőleg aranyat.
– Mi lendítette át?
– Az olimpián az, amikor a párom azt mondta, hogy egyvalami még mindig van, amit tudok kontrollálni: a rajtot. És tényleg, igyekeztem agresszívabban elrajtolni, ami hozzásegített a futamgyőzelmekhez. Akkor is volt egy ilyen húzása, amikor 2023-ban világbajnok lettem, az utolsó reggel röviden csak annyit mondott, hogy senkit sem érdekel az ezüstérem. A versenyen ugyanis olyan helyzet állt elő, hogy lehettem volna első és ötödik is, nagyon közel álltunk egymáshoz pontszámban. És amikor „benyomta” ezt, valami átkattant bennem, hogy akkor most az aranyéremért vitorlázom, hiszen nem tudhatom, lesz-e még ilyen lehetőségem az életben.
– Már gyerekként is elkötelezett volt. Az ön döntése volt, hogy olimpikon lesz, vagy mások terelték efelé?
– Voltak, akik terelgettek, de már elég sok edzővel dolgoztam és értem el sikereket, amiből azért látszik, hogy a saját sikerem kulcsa én magam vagyok. És higgye el, nem nagyképűségből mondom, de végeredményben én teszem bele a munkát. Ha nem is mondtam ki, hogy olimpiai bajnok akarok lenni, gyerekkorom óta az motivált, hogy a legjobb legyek. A befektetett munka mennyisége és minősége hozza ki belőled azt, hogy tényleg a legjobb legyél, és persze az, hogy milyen szakemberek vesznek körül. Én olyanokkal szeretek dolgozni, akik győztes verseny után sem mondják, hogy oké, most már jók vagyunk, hanem akkor is azt nézik, mit tudnánk még jobban csinálni.
– Három olimpián járt, Rióban, Tokióban és Párizsban. Miben változott közben?
– Sokkal tudatosabb lettem, hiszen közben felnőttem. Minden olimpia után az volt a konklúzió, hogy még tudatosabban kell csinálni, mert összetettebb, mint gondoltam, és nagyon messziről indulva kell felépíteni a felkészülést. Persze van, amikor minden összejön, és olimpiai bajnok leszel, de van, amikor tudatosan építed fel az egészet úgy, hogy eljuss a végső győzelemig. Én az utóbbi kategóriába sorolnám magamat, mert nem tudom úgy csinálni, hogy majd meglátjuk és lesz valahogy. Most is az előttem álló munka motivál, mert ahhoz, hogy valaki magabiztos legyen a főversenyén, az segíti hozzá a leginkább, ha jól van összerakva a felkészülése.
– Jó versenyző típusnak tartja magát?
– A pszichológusommal is beszélgettünk arról, mi az oka, hogy jobban versenyzek egy világbajnokságon, mint egy hétvégi klubviadalon. Hát azért, mert élvezem kihívást és a vele járó nyomást, azt a mentális játékot, hogy ugyan rajtam is nagy a teher, de az ellenfeleim is izgulnak, és hogyan tudom ezt kihasználni. Egy-egy rosszabb eredmény után is motivált tudok maradni, hogy oké, ez így alakult, de ki kell találni, miként legyen a következő versenyen, és melyek voltak azok a pillanatok, amelyeken ez a viadal elúszott.
– Ön szerint mi kell ahhoz, hogy Magyarországról valaki olimpiai szintű vitorlázó legyen?
– Rengeteg munkát kell belefektetni, és bírni, hogy az alapozó időszakban állandóan ugyanazt csinálod, tekered a pedált, mész a konditerembe, ami rendkívül monoton. Utána jön a külföldi edzőtáborozás, ami magányos utazásokkal jár, sokat vagy távol, de hiába vagy egyedül, az edzésmunkát meg kell csinálni, mert ez kell ahhoz, hogy készen állj az áprilisban kezdődő szezonra. Ez az elkötelezettség az első, ami ahhoz szükséges, hogy valaki erre a szintre eljusson, és szerintem rengeteg gyerek azért hagyja abba, mert nem bírja. Biztos jól néz ki a képeken, hogy ott állunk a tengerparton, pedig ez nem annyira buli, és nem is ez a lényege. A másik összetevő a türelem, hiszen éveken keresztül a világversenyek utolsó húsz százalékában végzel majd. Ez egy tapasztalaton alapuló sportág, minden egymásra épül, és idő kell, hogy egyre jobb döntéseket hozz. Ki kell tudni várni, hogy eljöjjön a te időd. Engem régen nem zavart, hogy hátul vagyok a mezőnyben, mert motivált, hogy ha, mondjuk, egy olimpiai bajnok mellett vitorláztam, akkor próbáljam meg tartani vele a tempót.
– Világ- és Európa-bajnokként, évtizedes tapasztalattal mit vár el egy edzőtől?
– Az összes szakembertől, akivel együtt dolgozom, azt várom, hogy higgyenek bennem és a projektben, mert ha nem hisznek, azt a sportoló nagyon érzi. Legyenek motiváltak, hogy mi ezt igenis együtt megcsináljuk, hiszen egyedül nem fog menni, szükségem van rájuk. Jó lenne, ha mindannyian a világ legszerencsésebb emberének éreznénk magunkat, hogy együtt dolgozhatunk. Szerintem kevés olyan szakember van, aki folyamatosan azt keresi, hogy a saját szakterületén hogyan lehetne egyre jobb, akár a legjobb. Egy jó edző mindenre rálát, tudja, mikor mit kell tenni, mi mivel függ össze, a sportoló milyen munkát végez a gyógytornásszal, a pszichológussal, menedzselnie kell az egész csapatot, hogy mindannyian értsük, egy irányba húzunk. Az edző, akivel most kezdtem el dolgozni, szerintem ilyen. És talán a legfontosabb: az edző és a sportoló között meg kell lennie a bizalomnak, mert minden versenyzőnek vannak olyan pillanatai, amikor elbizonytalanodik, és ilyenkor tudnia kell támaszkodni a trénerére.
– Öten vannak testvérek. Milyen gyerekkora volt?
– A Balatonnál nőttünk föl, Vászolyon, és ha ennyi testvére van az embernek – két nővér, egy húg és egy öcs –, szinte nem is kellenek neki barátok. Mindig jó testvérek voltunk, állandóan együtt jártunk lovagolni, játszani, bunkert építeni az erdőben, zongoráztunk, néptáncoltunk, lovasíjászkodtunk és a teniszezést is kipróbáltuk. Jó körülmények között nőttünk fel, amiért hálás vagyok a szüleimnek.
– És hogyan lett a beceneve Mári?
– A családunkban mindenkinek van beceneve, Gabi az Babi, Anna az Panka, én meg Mári lettem. Gyerekkorom óta így hívnak, és amikor elkezdtem iskolába járni, a gyerekeknek és a tanároknak is elmondtam, hogy én Mári vagyok. A vitorlásvilágban is így hívnak. Persze akadnak néhányan, akik csak azért is Máriának hívnak, de szerencsére a legtöbben elfogadták.
– Amikor tízévesen elkezdett vitorlázni, rögtön beleszeretett?
– Mondhatjuk így, bár eleinte kevesebb időt töltöttem hajóban, versenyezni pedig csak sokkal később kezdtem. Egy iskolai szakkör révén kezdtem el vitorlázni, ősszel és tavasszal heti kétszer jártunk edzésre, hihetetlenül élveztem, az edző ráadásul mondta is, hogy tehetséges vagyok. Mondjuk, ez kevésbé érdekelt, inkább az, hogy az edzéseken is én vegyem elsőként a bójákat, vagy a tornateremben a téli erőnléti tréningeken én érjek először a vonalhoz. Már kicsiként is nagy volt bennem a versenyszellem.
– Ön szerint mi emeli ki a mezőnyből? Mi a fő erőssége?
– Mindig azt kerestem, hogyan lehetek a legjobb a mezőnyben, és ha láttam, hogy valaki jobb nálam, megpróbáltam tanulni tőle és beépíteni a saját versenyzésembe. Szerintem az is fontos, hogy már fiatalon elhittem, hogy a világ legjobbja lehetek, ami ma is így van, akkor is, ha ezt ebben a pillanatban nem is mondhatom el magamról, de erre a szintre szeretnék újra felérni.
– Sokat kell külföldön készülnie. Mit és mennyit tud Magyarországon edzeni?
– A vízen keveset, itthon az erőnléti edzés, a kondi és a biciklizés van előtérben, viszont fontosnak tartom, hogy legyen egy bázisom, ami most már szerencsére alakulóban van, lett egy konditermünk a Kékszalag Portban. Szerintem ki kell alakulnia egy közösségnek, ezért nagyon támogatom, hogy legyen egy hely, ahova együtt járunk edzeni a magyar válogatott sportolókkal, így szerintem mindannyian többet tudunk fejlődni, tanulni egymástól.
– Van olyan tevékenység, ami kikapcsolja a vitorlázás mellett? Van különbség a profi sportoló és a civil Érdi Mári között?
– Szerintem van, mert a sport tulajdonképpen a munkám, és azért csinálom, hogy a legjobb legyek, magasak az elvárásaim magammal szemben. A daráló, a rengeteg versenyzés pedig olykor némi arroganciával is jár, itthon viszont egyáltalán nem ilyen vagyok. Óriási a kontraszt a profi munkakapcsolataim és a személyes kapcsolataim között, mondjuk, a testvéreimmel, a szüleimmel és a barátommal. Itthon nem az számít, hogy éppen világbajnok lettél, hanem azt tartjuk egymásban értéknek, hogy amit csinálunk, próbáljuk a lehető legjobban csinálni. A 2023-as Európa-bajnokságon a mezőny végéről kapaszkodtam fel és lettem bronzérmes, ott arra gondoltam, hogy akár ötödik leszek, akár második, a családom ugyanúgy fog szeretni, a barátom ugyanúgy vár a parton és megölel. Ez a gondolat a mai napig rengeteg energiát és nyugalmat ad.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 25-i lapszámában jelent meg.)
