Zsákpakolástól a vb-övig – interjú Végh Attilával
– Legutóbb tavaly decemberben hallottunk önről, amikor egy bokszgálán megmérkőzött a hajdani amatőr és profi világbajnok, olimpiai bronzérmes, de már 11 éve visszavonult Erdei „Madár” Zsolttal. Milyen emlékei vannak a meccsről?
– Nagy élmény volt, egyúttal megtiszteltetés, hiszen tinédzserként a tévé előtt ülve szurkoltam neki. Így aztán nem is gondolkodtam a felkérésen, azonnal igent mondtam.
– A Papp László Budapest Sportarénában Madár „felségterületére tévedt”, hiszen hagyományos ökölvívómeccset vívtak, ön viszont ketrecharcosként lett világelső.
– Imádok bokszolni is, és nagyon kedvelem a kihívásokat. Egészen más motivációt jelentett egy ökölvívó-legenda ellen készülni, hiszen az előző három bokszmeccsemen MMA-versenyzők voltak az ellenfeleim. Hosszú évek után léphettem anyaországi szorítóba, és egy remekül sikerült, telt házas gálán mutathattam meg magam az itteni közönségnek.
– Mi a két sportág közötti fő különbség?
– Az MMA kevert harcművészet, amelyben a boksznak 20 százaléknyi szerepe van a dzsiu-dzsicu, a birkózás, a dzsúdó és a kick-box mellett.
– Van még erő Madár egyeneseiben?
– Keményeket üt, a bal keze manapság is villámgyors. Hat kemény menetet vívtunk, jól éreztem magam a ringben. Megvolt a kölcsönös tisztelet, a döntetlen eredménnyel mindketten elégedettek lehetünk. De ennél is fontosabb volt a közeg. Ez nemcsak sport volt, közösségi élmény is.
– Dunaszerdahelyen született, Bősön nőtt fel: magától értetődő volt, hogy a Nélküled című számra vonul be?
– A DAC-futballszurkolók a Felvidék himnuszává tették az Ismerős Arcok zenekar dalát. Felvidéki magyarként az ember korán megtanulja, hogy a magyarság nem magától értetődő állapot, hanem döntés. Nem zászlólengetés, mindennapos kitartás. Nálunk nem identitáspolitika, hanem életgyakorlat: ahogy beszélek, dolgozom, a gyermekeimet nevelem. A magyarság nekem nem hangos, hanem szilárd dolog.
– A bokszmeccs eredményhirdetése után azt mondta: ha összefogunk, senkinek sincs esélye ellenünk.
– Ez nem politikai üzenet volt. Meggyőződés. A magyarság akkor erős, ha nem hagyjuk magunkat szétválasztani. Határon innen és külhonban is ugyanazok az értékek tartanak meg minket. A szuverenitás nem elvont fogalom, hanem a megmaradás feltétele.
– Mi történt a boksz óta?
– A meccsnek köszönhetően újra felfigyeltek rám az anyaországban. Újra, mondom, hiszen annak idején Magyarországon indult a sportolói karrierem. Felkéréseket kaptam podcast-beszélgetésekre, beköltöztem Hajdú Péterhez egy adás erejéig. Örülnék, ha további kapuk is megnyílnának, és sikerülne a szlovákiaihoz és csehországihoz hasonló ismertségre szert tennem itthon is.
– Milyen szerepkörben? Hiszen birkózóként indult a pályafutása, majd kempóban, aztán pedig MMA-ban lett világbajnok.
– Az MMA-korszakot 40 évesen, 45 meccsel a hátam mögött lényegében lezártam. Ugyanakkor májusban Pozsonyban bokszolok majd a Fight Night Challenge szervezésében egy cseh sráccal a Tipos Arenában, várhatóan 12 ezer néző előtt. Évi két bokszmeccset szívesen elvállalnék itthon is, az elegendő motivációt adna a felkészüléshez. Emellett kipróbálnám magam akár az magyarországi show-bizniszben is, ebben már szereztem gyakorlatot Szlovákiában. Nem szerepet keresek azonban magamnak itt, hanem helyet, kapcsolódást.
– Felvidéki magyarként mit jelent önnek az anyaország?
– Magyarország számomra nem „külföld”. Lelki értelemben a középpont. A Felvidéken erősebb az emberben a magyarságtudat, mert ott ez nem adottság, hanem megtartott érték. Nagyon örülnék, ha az anyaországban még jobban megismernének. Jó lenne tudni, hogy a határok ellenére egy nemzetként tekintünk egymásra.
– Ugorjunk vissza a kezdetekhez!
– Bősön gyerekkoromban a futball és a birkózás között lehetett választani, s mivel eleven kissrác voltam, édesapám birkózni vitt el. Nem voltam kiemelkedő tehetség, noha nyertem korosztályos szlovák bajnokságokat. Kilenc év után abbahagytam, s kerestem az utamat: fociztam, kosaraztam, teniszeztem és két éven át asztaliteniszeztem. A pingpong sokat javított a reflexeimen. Tizenöt évesen mentem először kempóedzésre, és ott kivirultam. Egy hónap után megnyertem az első versenyemet, édesapám nem is akarta elhinni, hogy nem cserebere útján jutottam a trófeához. Hat év alatt világ- és Európa-bajnok, valamint 14-szeres magyar bajnok lettem, ám ezt követően megint azt éreztem, hogy valami újat kell kipróbálnom.
– Ekkor már Pumukli volt a beceneve?
– Tinédzserként ragadt rám. Kempózás közben, ha megizzadtam, pirospozsgás lett az arcom, és mivel abban az időben nagy göndör hajam volt, valóban hasonlítottam a nyolcvanas évek rajzfilmsorozatának virgonc kis koboldjához. MMA-versenyzőként is megtartottam ezt a becenevet, szerintem sokkal inkább passzol hozzám, mintha például „Gyilkológép” néven ismerne a világ.
– A kempó után következett a ketrecharc.
– Az első meccsemet 2008-ban Magyarországon egy tornateremben vívtam húsz ember előtt. Nyertem, s ezzel el is dőlt a sorsom. Volt, hogy egy hónap alatt öt s egy év alatt 13 mérkőzést vállaltam, közben pedig egy osztrák farmon kruplis- meg hagymászsákokat pakoltam. 2010-ben döntöttem el, hogy az MMA-ra összpontosítok, igaz, csak néhány száz eurót kaptam a meccseimért.
– Nem vetette fel a pénz.
– A legnagyobb pénzdíjam ebben az időszakban 2000 euró volt. A legjobbkor jött a sportág második legrangosabb szervezete, az amerikai Bellator megkeresése. Százoldalas szerződést tettek elém, s 2011 végén elindult a tengerentúli karrierem. Az első öt meccsemet megnyertem, az ötödik sikerrel, amelyet Christian M’Pumbu ellen arattam egyhangú pontozással félnehézsúlyban, elnyertem a Bellator bajnoki övét. A 2014-es címegyesítő mérkőzésen már nem jött össze a győzelem, megosztott pontozással kikaptam Emanuel Newtontól. Fél évvel később a Bellator időközben kicserélődő vezetősége megvált az összes európai harcostól, így tőlem is, de egyébként is lejárt a szerződésem.
– A tengerentúlon már jobban megérte a ketrecharc?
– A bemutatkozásomkor 3000 dollár volt a meccspénzem és még 3000 a győzelmi prémium. Csakhogy a különböző levonások után a 6000 dollárból nekem már csak 1200 maradt. De nem a pénz motivált, hanem a világbajnoki öv, amit meg is szereztem. Később a show-bizniszben eltöltött öt év alatt többet kerestem, mint sportolóként összesen…
– Ha már a show-biznisz: a Madárral vívott bokszmeccs felvezetéseként úgy írtak önről, mint aki Szlovákia első számú sportcelebritása.
– Ezt a státust azzal érdemeltem ki, hogy 2019-ben megnyertem az „évszázad mérkőzéseként” beharangozott csatát Karlos Vémola ellen az MMA Oktagon-gálán; már az első menetben kiütöttem 2015 óta veretlen cseh ellenfelemet. Ezután sorra kaptam a felkéréseket a különféle show- és realityműsorokba. Akkoriban számos cég velem népszerűsítette a termékeit, a szolgáltatásait, Pozsonyban nem egy plakátról én tekintettem le a járókelőkre.
– MMA-világbajnokként sokak példaképe lett. Miben látja a sikere titkát?
– A következetességben. A tehetség önmagában kevés. Napi munka, fegyelem, regeneráció, mentális felkészülés – ezekből áll össze az eredmény. Mindig arra koncentráltam, hogy jobb legyek, mint előző nap, s nem arra, hogy másokhoz mérjem magam. Amerikából visszatérve Európában versenyeztem. Amikor sorozatban négyszer kikaptam, rádöbbentett, hogy nemcsak felfelé, hanem bizony lefelé is vezethet az út. Ezt követően írtam alá az Oktagon-szervezethez, és ezzel megint új fejezet indult el a pályafutásomban. Ekkor került sor az „évszázad mérkőzésére” is. Ennek öt év elteltével rendezték meg a visszavágóját, s ez volt az első olyan meccsem, amikor én mondhattam meg, mennyiért vállalom a szereplést…
– Mi volt a karrierje csúcsa, és mi a mélypontja?
– Ilyen-olyan okokból mindegyik meccsem fontos volt, de a világbajnoki győzelem, illetve az „évszázad mérkőzése” kiemelkedik. A legfájóbb emlék egy 2011-es csehországi vereség, mert a meccs után tudtam meg, hogy elhunyt a nagypapám.
– Azért azt sem lehetett könnyű átélnie, hogy a 2024-es szlovákiai elnökválasztás után össztűz zúdult önre, amiért nyilvánosan kiállt az egyik államfőjelölt – a későbbi győztes – Peter Pellegrini mellett. Nemcsak kritikát kapott, több szponzora faképnél hagyta.
– Sőt, a szurkolótáboromat is megosztották a történtek. Többször feltették már a kérdést, hogy ha előre látom a következményeket, akkor is vállaltam volna-e a véleményemet, amire az a válaszom: még előbb is megtettem volna!
– Azt is nyíltan és büszkén hangoztatja, hogy konzervatív, katolikus értékrend szerint él. Miért fontos ezt is kimondania?
– Mert nem hiszek a maszkokban. A hitemet nem kampányeszközként használom, hanem iránytűként. Meghatározza a döntéseimet, a kommunikációmat, azt, hogy miképp állok az emberekhez. Nekem a legfontosabb megmaradni embernek, hívőnek, magyarnak. Akkor is, amikor nem ez a könnyebb út.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. február 28-i lapszámában jelent meg.)
