Balog Zsolt: Még mindig a futball a mindenem!

– Nem kevesebb mint 259 NB I-es mérkőzésen lépett pályára. Az ember ilyenkor emlékszik még az elsőre, vagy elő kell vennie hozzá a régi újságokat?  
– Amikor az edzői tanfolyamra jelentkeztem, le kellett bontanom évekre, hol mennyi mérkőzést játszottam – mondta a korábbi védő, aki pályafutása során a Békéscsaba mellett az élvonalban játszott a Honvédban, a Debrecenben, a Vasasban és az Egerben is. – A régebbi adatokat nem volt könnyű összegyűjteni, sok mindennek külön utána kellett nézni, de az első NB I-es meccsemre természetesen emlékszem. Tizenhét évesen mutatkoztam be, a középpálya jobb oldalra küldtek be.

– Karrierje során szinte minden poszton megfordult. Volt egyáltalán olyan pozíció, amelyikben nem játszott?  
– Támadóként, szélső középpályásként kezdtem, aztán voltam belső középpályás, jobb oldali védő, belső védő, bal oldali védő is. Talán egyedül bal oldali szélső középpályásként nem játszottam. Annak idején Békéscsabán Dajka László vezényelt vissza a védelem szélére, Debrecenbe már jobb-bekként érkeztem.

– Békésen nőtt fel, Gyulán fedezték fel, Békéscsabán lett NB I-es futballista. Szinte regényesen hangzik, de gyerekként eszébe jutott egyáltalán, hogy egyszer akár profi karrierje is lehet?  
– Eszembe sem jutott, csak imádtam játszani. Mindig a labda körül forogtak a napjaim, nyolcadikos koromban Gyulán, egy iskolák közötti megyei döntőn szúrtak ki, utána kerültem Békéscsabára

KIS HÍJÁN A LAGZIJÁRA IS KEREKESSZÉKBEN MENT

– A Lokinál többek között Sándor Tamás, Dombi Tibor, Selymes Tibor, Bajzát Péter, Igor Bogdanovics, Kerekes Zsombor volt a csapattársa. Milyen volt közéjük megérkezni?  
– Erős csapat volt, sokféle karakterrel. Remekül éreztem magam Debrecenben, jól is ment a játék, huszonnégy évesen a legjobb korban voltam. Csakhogy az egyik edzésen eltört a sípcsontom és a szárkapocscsontom. A régi Oláh Gábor utcai stadionban volt a tréningünk, a három a kettő elleni szituációt, a létszámhátrányos védekezést gyakoroltuk. Kiss Zolit indították a szélen, én a labdát figyeltem, közben Balogh Jani, a kapus jött kifelé. Későn szólt, csúszott, fel akartam ugrani, de nem láttam meg időben, elvitte a támaszkodó lábam. A bokám fölött tört el a lábam.

– Úgy beszél róla, mintha nem is több mint húsz évvel ezelőtt, hanem tegnap történt volna. Ennyire bevésődött az emlékezetébe minden részlet?  
– Arra is emlékszem, hogy a csapatorvosunk a játékoskijáróban állt és azt mondta, még ott is hallotta, ahogy a csont „eldurrant”. Azonnal bevittek a kórházba, ám miután nyílt törés volt, csak két nappal később tudtak megoperálni. Gerincérzéstelenítést kaptam, végig magamnál voltam – az orvos mutatta a rudat, hogy most beteszi a sípcsontomba. Csakhogy amikor elkezdte beütni, már nagyon fájt, így inkább elaltattak. Nem szokványos emlék, az biztos… Csaknem egy év telt el, mire újra NB I-es meccsen kezdőként játszhattam.

– Igaz, hogy kis híján a lagzijára is kerekesszékkel ment?  
– Októberben tört el a lábam, Szilvivel nyáron volt az esküvőnk, általános iskolás korunk óta ismerjük egymást. A beültetett rúd vége nyomta a térdem, nem bírtam rendesen kinyújtani a lábam. A lagzi előtt meg akarták műteni, de mondtam, hogy nem szeretnék tolókocsiban megérkezni a saját esküvőmre. Békésen tartottuk a lagzit, elutaztunk nászútra, aztán amikor itthon leszálltunk a gépről, indultam is a debreceni kórházba.

TÖBB KLUB VOLT, AMELYTŐL NEM KAPTA MEG A PÉNZÉT

– Abban az időszakban volt futballista, amikor még nem voltak milliós fizetések, sokszor számlát kellett adnia a játékosnak, vagy éppen borítékban kapta meg a prémiumot… 
– …már amikor megkapta. Megfordultam néhány klubnál, többnél is keszekusza viszonyok voltak. Békéscsabán volt időszak, amikor a horvát Darko Canadic volt a tulajdonos, hol kaptunk fizetést, hol nem. Végül feljelentettük a klubot, márciusban így kerültem szabadon igazolható játékosként a Vasashoz. Később Egerben is bent maradt teljes félévnyi pénzem, de a Fáy utcában sem kaptam meg az összes meccspénzt. Ma már az ember higgadtabban beszél róla, de akkor ezek kemény dolgok voltak. Főleg családosként.

– A Vasasban hat és fél évig maradt, csapatkapitány is volt. Vidéki fiúként milyen volt Budapest, Angyalföld, a pesti futballközeg?  
– A Tűzoltó utcában laktunk a Ferencvárosban, ami azért nem szomszédos Angyalfölddel, de legalább megismertük a várost. Hamar megszoktuk, élveztük, hogy mindig történik valami. A kislányunk három-négy éves volt akkoriban, ő például nagyon szerette Budapestet, most meg már ott jár egyetemre. A Vasas fontos állomás volt a pályafutásomban, sok edzővel dolgoztam. Egervári Sándornál érkeztem meg, aztán Pintér Attila, Mészöly Géza, az olasz Giovanni Dellacasa, a végén Komjáti András volt az edzőm. Csapatkapitányként az ember már nemcsak magáért felel. Figyelni kell az öltözőre, a fiatalokra, a feszültségekre, arra is, mikor kell beszélni és mikor jobb csendben maradni.

– Ez már amolyan edzői gondolkodás is volt?  
– A karrierem végén már edzőként is volt saját csapatom: Békéscsabán az utánpótlásban tartottam edzéseket, csak azt követően mentem a saját tréningemre az NB III-as együtteshez. Megtapasztaltam, hogyan kell a gyerekekkel bánni, hogyan kell felépíteni egy rendes foglalkozást, mit jelent, hogy valaminek célja van. Maximalista vagyok, nem elég, hogy elvégzünk egy gyakorlatot, tudni akarom, mit miért csinálunk, mit fejleszt, hogyan illeszkedik a játékba. Otthon is leülök, olvasok, jegyzetelek, próbálok mögé nézni a dolgoknak.

NEGYVENHÁROM ÉVESEN VONULT VISSZA AZ NB III-BÓL

– Egerben is játszott, a másodosztályban bajnokságot nyert a csapattal, mégis az jut az eszembe róla, hogy NB I-es együttesként hazai pálya nélkül vitték végig az idényt. Nehéz időszak volt?  
– Több évtized után – a megyei bajnokságból újraindulva – jutott fel a csapat az NB I-be, mégsem játszhattunk otthon. Vácott, a Vasas-pályán, Diósgyőrben, mindenfelé futballoztunk, csak Egerben nem. Az volt az indok, hogy nincs világítás, ehhez képest villanyfényes meccsünk egy sem volt pályaválasztóként. Az első fél év még rendben volt, a második már pénz nélkül telt ott is.

– Végül hazatért Békéscsabára. Harmincöt évesen ez már inkább érzelmi döntés volt?  
– Biztosan volt benne érzelem is. Éppen korábbi edzőm, Komjáti András volt a szakvezető, amikor visszatértem, később Zoran Szpisljakkal feljutottunk az NB I-be. Nekem Békéscsaba mindig több volt egy klubnál. Itt lettem NB I-es játékos, innen indultam, ide tértem vissza, itt fejeztem be a játékot. Negyvenhárom éves elmúltam, amikor a klub NB III-as második csapatából visszavonultam. Nem volt kérdéses, ha egyszer lesz lehetőségem dolgozni a klubért, szeretnék élni vele.

– Nehéz helyzetben kapta meg az első csapatot, hiszen a kiesés után a harmadosztályból kellene azonnal visszajuttatnia az NB II-be. Hétfőn megkezdték az edzéseket, de a sok távozó miatt finoman fogalmazva is kérdőjeles a folytatás. Hogyan tovább?  
– A játékosok ismerik a helyzetet, nem kell nekik szépíteni. Hétfőn elkezdtük az edzéseket, és azt próbáltam átadni, hogy amíg van feladat, dolgozni kell. Lehet beszélni taktikáról, szerkezetről, labdakihozatalról, de ha nincs rend a fejekben, nehéz bármit felépíteni. Az a fontos, hogy mindenki megértse, nem hátrafelé nézünk, nem kifogásokat keresünk, hanem tisztességesen beleállunk abba, ami előttünk van. Nekem még mindig mindenem a futball! Békésről indultam, Békéscsabán lettem futballista, és most itt próbálok edzőként helytállni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. június 27-i lapszámában jelent meg.)