A játékot élvezni kell, a siker a stratégiától függ – exkluzív interjú Justine Heninnel

A salakos és a kemény pályás szezon között, a Roland Garros emlékeivel a hátunk mögött és a selejtezővel augusztus 23-án kezdődő US Open kapujában keresve sem találhatnánk jobb iránytűt a mai mezőny megértéséhez, mint a hétszeres Grand Slam-bajnok Justine Henint. Személyében az egyetlen olyan játékost tisztelhetjük az Open-érában, aki egy naptári évben (2007) úgy nyerte meg a párizsi és a New York-i tornát, hogy egyetlen szettet sem veszített, és az eddigi utolsó női játékos, aki egy naptári évben (2006) döntőbe jutott mind a négy Grand Slam-tornán. A korábbi világelső belga ikon, a 44 éves kétgyerekes édesanya még a Renault Roland Garros juniorsorozat tokiói állomásán, az esemény hivatalos nagyköveteként adott exkluzív interjút – beszélt pályafutásáról, a legemlékezetesebb mérkőzéseiről, a tenisz örök szeretetéről és a Kapros Anikótól elszenvedett vereségéről is…

– Sokan a 2000 és 2010 közötti időszakot a Serena Williams nevével fémjelzett korszakként írják le. A statisztika alapján sokkal inkább nevezhetnénk Justine Henin-érának: tizenkét GS-döntő, hét trófea, a 2000 és 2009 közötti években ön volt az egyetlen játékos, aki valamennyi Grand Slam-tornán legalább kétszer bejutott a fináléba. Hogyan tekint vissza erre az elképesztő dominanciára?  
– Nagyon hízelgő ez a megközelítés. (Nevet.) Valóban hihetetlenül intenzív és sikeres időszak volt a karrieremben, amelyre büszkeséggel tekintek vissza.

– A szakértők és az elemzők már ízekre szedték a játékát és a zseniális fonákját, azonban a legendás mentális erejéről kevesebb szó esik. A rendíthetetlen tartást a családjából hozta?  
– Két bátyám van, David és Thomas, valamint egy kishúgom, Sarah. A fivéreim hét, illetve kilenc évvel idősebbek nálam, így kislányként rengeteg játékot játszottam, teniszeztem, fociztam és pingpongoztam velük. Bár végtelenül türelmesek voltak velem, a korkülönbség miatt muszáj volt megtalálnom a saját helyem, és fel kellett építenem a saját egyéniségem.

– Folyamatos volt a rivalizálás és a versengés otthon?  
– Abszolút. A bátyáim finoman mindig provokáltak, folyamatosan kihívások elé állítottak. Néha borzasztóan dühös voltam rájuk, amikor rám erőltettek egy-egy helyzetet, de ma már látom, hogy ez mindvégig csak játék volt. Úgy gondolom, ez a háttér alapozta meg, hogy végül a versenyzést választottam hivatásomnak.

– Mennyire határozza meg a profi sportolót a családi háttere?  
– Ahogyan felnősz, a családod története, a gyökereid mind-mind formálják, akivé válsz. Engem a sport és a nagyon támogató, sportos családom nevelt fel. Kiváltságosnak tartom magam, mert a testvéreimmel való közös játék és küzdelem kiváló iskola volt. Amikor később elkezdtem intenzív teniszórákat venni, a tenisz megmaradt nekem olyan játéknak, amelyben a kreatív megoldásokat kell keresnem. Ez a fajta kreativitás és a gyerekkori kihívások együttesen erősítették meg a karakterem.

– Azután kezdett el teniszezni, hogy az édesanyja elvitte a párizsi Roland Garrosra?  
– Nem, már korábban is játszottam. Láttam Steffi Grafot a tévében, az elegáns játékstílusa és a pályán mutatott egyénisége teljesen lenyűgözött és inspirált is. Mielőtt eljutottunk volna Párizsba, már arról álmodoztam, hogy egyszer profi leszek, és megnyerem a Roland Garrost. Az ott látottak pedig csak megerősítettek ebben. Anyukámnak azt mondtam, egy nap megnyerem ezt a versenyt. Álmodni lehet…

– Hány éves volt akkor?  
– Tíz.

– Elég határozott kijelentés…  
– Valóban. Meglehetősen félénk gyerek voltam, nem kürtöltem világgá, hogy ez a célom. Csak a közvetlen környezetemnek árultam el, amikor azt kérdezték, mit szeretnék csinálni. Egy kisvárosi családból származó kislánytól ez talán őrültségnek tűnt. Talán nem is kellett volna ilyen határozottnak lennem. A teniszezők közül többen gazdag családból jönnek, de úgy gondolom, másfajta háttérrel is lehet boldogulni, szerencsésnek érezni magunkat és fejlődni.

A Dai-ichi Life Sogoen Teniszklubban megrendezett junior Roland Garros-selejtező tétje óriási volt: a 32 fiú és 32 lány közül a két győztes – Vatanabe Kanta és Komada Jui – szabadkártyát nyert a junior Roland Garros-főtáblára, valamint egyhetes felkészülést a Henin-akadémián. A torna kulisszatitkaiba és a belga legenda tokiói mindennapjaiba Florent Dabadie, a szervezőbizottság „szíve és motorja”, a torna ceremóniamestere avatott be minket: „Justine egy héten keresztül, mindennap a kezdéstől az utolsó mérkőzésig jelen volt. Valamennyi szakmai vagy médiakérésnek eleget tett. Sztárallűrök nélkül, csendesen, a jelenlévők között a legszakavatottabb szemlélőként követte az eseményeket. Neve nézők ezreit és újságírók tucatjait vonzotta most is, éppen úgy, mint a fénykorában.” A Japánban élő francia újságíró elárulta, hogy a belga legenda kapunyitástól villanyoltásig a teniszközpontban volt, állta az aláírást és a közös fotót kérők ostromát, és a záróünnepség után négyszemközt beszélgetett a győztesekkel, tanácsokkal látta el, sőt, meghívta őket a limelette-i akadémiájára.

– A játéka sokoldalúságára és komplexitására gondolva: a szerva-röpte stílusát, a varázslatos fonákütését, a fantasztikus tenyeresét és a lábmunkáját tudatosan építette fel, vagy Carlos Rodríguez segítsége kellett hozzá?  
– Játékosként magadat fejleszted, az edző pedig támogat ebben. Elkezded kialakítani azt, aki a pályán vagy, de nyilvánvalóan tizenkét évesen még nem tudod, hogyan kellene játszanod. Folyamatosan figyeled magad és a kortársaidat, hogy mi vezethet eredményre, mik az erősségeid. A stílusodat különféle tényezők befolyásolják, például az én esetemben a testmagasságom. Fürge voltam, jól láttam a pályán, a technikám is rendben volt. A meccs közben mindig azon gondolkodsz, hogyan védekezz jól, hogyan legyél gyors, miként tudsz agresszíven visszatámadni, hogyan juss közelebb a vonalhoz, hogy egy-egy ütésnyivel előbbre járj fejben az ellenfelednél, és ezzel időt vegyél el tőle. Be is léphetek, és akár keresztütéssel az ellenfél védekező helyzetbe kerülhet, így feljöhetek a hálóhoz. Ez az ösztönös cselekvés a pályán szerzett tapasztalatokból fakad, amit fejlesztesz, és fejben dől el, hogy felismerve a képességeidet, tudod, az adott helyzetben mit kell tenned. Persze nem mindig tudod azonnal alkalmazni, néha eszedbe jut, mi lenne a helyes, de nincs meg a bátorságod, amíg mentálisan nem áll össze minden. Ezért sohasem hagyhatod abba a játékidentitásod fejlesztését és az új elemek beépítését. Nagyon elégedett vagyok azzal a változatos játékstílussal, amit kialakítottam és használtam. A teniszezés nekem mindig élvezet volt, nem csak a labda ütögetése. Ez a játék sokkal több: nemcsak megütöd a labdát, hanem terv szerint is játszol, hogyan hozz ki valamit az adott helyzetből.

– Úgy hangzik, mint egy sakkjátszma…  
– Pontosan. A stratégia a lényeg, és nekem mindig élmény volt a teniszezés. Ez visszavezethető gyerekkoromra, amikor a barátaimmal, a testvéreimmel játszottam, és nem mindig volt ott egy edző, hogy megmondja, mit csináljak. Ekkor tanulod meg, hogyan oldj meg problémákat egyedül, és fejleszted a mozdulataidat. Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy a gyerekkorban más sportágakat is űzzünk.

– Ha már más sportágat említett, nekem elsőre a futball jut eszembe, és ahhoz kapcsolódóan a fantasztikus lábmunkája. Tudatosan fejlesztette, vagy egy másik sportág hozta magával?  
– Nem figyeltem rá tudatosan. A testvéreim fociztak, én pedig azt akartam csinálni, amit ők, nem szerettem volna kimaradni belőle. Otthon is állandóan fociztunk, pedig kevés helyünk volt. Kis területen rendeztünk minimeccseket, de éppen elég volt ahhoz, hogy élvezzük a játékot. Sokat is edzettem, például ugróköteleztem – minden este lefekvés előtt megpróbáltam megdönteni az előző napi rekordomat. Az anyukám számolta, szóval ehhez kellett egy kis koordináció és állóképesség is, de nem gondolkodtam ezen, egyszerűen csak csináltam, amit szerettem. Kilenc-tíz évesen a nagybátyáimmal és nagynénéimmel futni kezdtem. A családban mindenki Jujunak hívott, és amikor megkérdeztek, hogy megyek-e velük futni, azonnal igent mondtam, mert imádtam. Tehát nem céltudatosan dolgoztam az állóképességemen, hanem csak futottam az erdőben, miközben fejlesztettem a propriocepciómat, és megtanultam, hogyan kezeljem az erőfeszítést – mindez tudat alatt történt. Úgy gondolom, manapság is hagyni kellene, hogy a nyolc-tíz éves gyerekek úgy mozogjanak, hogy közben nem érzik edzésnek vagy munkának, hanem élvezik, jól érzik magukat. Fejlődnek, de nem egy fitneszteremben, hanem a barátaikkal, a szüleikkel, például az erdőben futva. Én is így nőttem fel, és úgy gondolom, ez épített fel igazán. Később persze tudatosan is dolgoztam a lábmunkámon, a koordinációmon és a sebességemen. Nagyon robbanékony voltam, ez adottság, amit folyamatosan fejlesztettünk tovább.

– Ki tudja választani, melyik volt pályafutása legnagyobb mérkőzése?  
– Az egyik az Anasztaszija Miszkina elleni elődöntőm a 2004-es olimpián. A döntő szettben 5:1-es hátrányban voltam, onnan sikerült fordítanom, és 8:6-ra nyernem. Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor szinte kilátástalan helyzetben voltam. Azt mondtam magamnak: „Nincs mese. Ha így megy tovább, tíz perc múlva már a zuhany alatt leszel. Úgyhogy mostantól csak a következő pont számít. Meg kell találnod a módját, hogy a jelenben maradj, és túléld ezt a helyzetet.” Elképesztően erős, mély érzés volt. Ahhoz, hogy visszakapaszkodj, végig higgadtnak kell maradnod. Szerintem ez a mérkőzés tökéletesen megmutatja, milyen is a tenisz: az utolsó pontig semmi sem dőlt el, mindig van esély a visszatérésre. Imádom azt a meccset és azt az érzést, hogy pontról pontra küzdve képes voltam megoldást találni a túlélésre. Ami a játék színvonalát illeti: a legmagasabb szint, amit karrierem során elértem, a Venus Williams elleni elődöntőm volt a 2007-es US Openen. Erre a meccsre rendkívül büszke vagyok, mert pontosan azt a teniszt játszottam, amit mindig is szerettem volna. Felszabadult voltam, és 7:6, 6:4-re nyertem. Ritkán adatik meg egy teniszező életében az az érzés, amikor mindkét játékos földöntúli szintet hoz, folyamatosan űzi, hajtja a másikat, és ez a lendület egy pillanatra sem hagy alább.

Az akkor 18 éves Kapros Anikó 2002. május 28-án, a Roland Garros első fordulójában óriási meglepetésre 4:6, 6:1, 6:0-ra legyőzte a tornán 5. helyen kiemelt, esélyesnek számító belga Justine Henint. A 2010-ben visszavonuló magyar játékos így elevenítette fel a meccset: „Úgy emlékszem, három szettben dőlt el. Juniorkoromban játszottam már nagypályán, de a felnőttmezőnyben talán ez volt az első alkalom, hogy beléphettem a Suzanne Lenglen-stadionba. A sorsolás után az egyik magyar teniszezőtársam odajött hozzám, és azt mondta: »Sajnálom, ez nagyon kemény sorsolás.« Én csak annyit feleltem: »Na és? A torna elején még biztos nem lesz játékban, el lehet kapni.« Tisztán emlékszem, hogy az egyenes ütéseim nagyszerűen működtek, sorra jöttek a nyerők, és annak ellenére is élveztem a játékot, hogy az első szettet elveszítettem. Egyedül a szervám nem működött jól, különösen a második adogatásaim voltak gyengék. Meglepő módon azonban ezekkel a puha szervákkal nem tudott mit kezdeni. Láttam rajta, hogy borzasztóan bosszantja, sokat rontott, így szinte »ingyen« pontot kaptam. Ez hatalmas lökést adott, elhittem, hogy igenis legyőzhető. Később már tudatosan ütöttem neki a lassabb, lágyabb szervát, amitől még idegesebb lett, és még többet hibázott. A labdamenetekben igyekeztem a fonákját nyomás alatt tartani, és amikor lehetőségem volt, azonnal ütöttem az egyeneseket. Jól éreztem magam a pályán, végig tudtam, hogy pariban vagyok vele. Talán ez volt az első jelentős felnőttmérkőzésem, de a juniorok között szerzett lendületet hoztam magammal, semmi félsz sem volt bennem. Ugyanebben az évben a US Openen is összefutottunk, ott két szettben ő nyert. Akkor is jól ment a játék, de azon a napon, még ha két szoros szettben, ő volt a jobb.”

– Ráadásul ön lett az első, aki ugyanazon a Grand Slam-tornán Serena és Venus Williamst is legyőzte. Nem mehetünk el egy magyar vonatkozású emlék mellett sem: 2002, Roland Garros, első forduló, Kapros Anikó…  
– Fizikailag nagyon rossz állapotban voltam aznap. Néha az embernek abból kell kihoznia a legtöbbet, amije éppen van – de az a teljesítmény akkor édeskevés volt a győzelemhez, és nagyon fájt. A legszebb és a legnehezebb pillanataimat is a Roland Garroson éltem át: a Kapros Anikó és a két évvel későbbi, Tathiana Garbin elleni keserű kudarcot is a Suzanne Lenglen-pályán. Egy Grand Slam-torna első két fordulója mindig hatalmas nyomással jár. Ezt nehéz a kívülállóknak elmagyarázni, de ez a feszültség teljesen más, mint amit egy döntőben érez az ember. Mindenki elvárja tőled a magabiztos győzelmet, de előfordul, hogy nem vagy csúcsformában, különösen, ha a tested sem engedelmeskedik. Persze nincs kifogás, ez a játék és egyben az élet része. Emberek vagyunk, hibázunk. Nehéz volt megemészteni, és az ilyen vereségek sokáig kísértik az embert. Még ha van is egyértelmű esélyes, pályára lépve mindkét játékos sansza egyenlő: ugyanaz a pálya, ugyanaz a labda, ugyanaz az ütő. Ez teszi naggyá ezt a sportágat. Mindig benne van a pakliban a meglepetés, és ez adja az izgalmát. Ma már, idősebben, persze teljesen más szemmel látom azt a vereséget. Akkor borzalmasan nehéz volt elfogadni, de visszatekintve rengeteget tanultam belőle.

– Mivel Tokióban beszélgetünk, meg kell említenem, hogy nem ez volt az első látogatása Japánban, de először volt itt nagykövetként a Renault által szponzorált Roland Garros juniorsorozaton a Dai-ichi Life Sogoen Teniszközpontban. Mit visz magával ebből az élményből?  
– Nagyszerű érzés volt képviselni és átélni itt a Roland Garros szellemiségét. Mindig rendkívül izgalmas kilépni a megszokott környezetből. A mindennapjaimat az akadémiámon töltöm, ahol a napok gyorsan követik egymást, szóval frissítő volt egy kis távolságot tartani és mást látni. Jó tapasztalni valami teljesen újat, megismerkedni másokkal, másrészt pedig megosztani az élményeimet a juniorjátékosokkal. Ez oda-vissza ható, építő folyamat.

– Észrevett különbségeket az ázsiai játékosokban?  
– Nekem ők elsősorban hús-vér emberek a pályán, akik küzdenek, hogy megoldást találjanak a meccs megnyerésére, és harcolnak az érzelmeik kezelésével – ezek a kihívások egyetemesek. Ami a leginkább megérintett: a juniorbajnok lánnyal való találkozás, akinek én vagyok a példaképe – ő még több energiát és szenvedélyt adott nekem, így még boldogabban térek haza. Inspiráló látni, hogy a játékosok nap mint nap keményen dolgoznak, hogy közelebb kerüljenek az álmaik valóra váltásához.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 22-i lapszámában jelent meg.)