Kissé messzebb esett az alma a fájától – interjú Németh Istvánnal és Németh Lucával

NÉMETH ISTVÁN

– Könnyen beletörődött, hogy Luca lánya röplabdázó lesz, és nem kosárlabdázik?     
– Nagyon örültem neki, nem szerettem volna, ha a lányaim kosárlabdáznak. A két lányom közül az egyik kézilabdázik, a másik röpizik.

– Luca tizennyolc évesen ott van a röplabda-válogatott Eb-keretében, ez azért nem akármi.     
– Egyértelmű. Tizenhat évesen ment el Szombathelyről a nem éppen szomszédos Békéscsabára. Kockázatos lépés volt, de az ő döntése, és nagyon bejött, a fejlődése megkérdőjelezhetetlen.

– Jól érzi ott magát, jó kezekben van?      
– Úgy gondolom, igen. Nyilvánvalóan nemcsak ebben a korban, máskor is hullámzik az ember kedve, hazavágyhat, fáradt lehet. Nagyon nehéz, hogy gimnáziumba jár, mellette edz, rengeteget utazik, ehhez jönnek az utánpótlás- és felnőttedzőtáborok. Ez eléggé megterhelő, nagyon oda kell figyelni a mentális tényezőre, a korai kiégés elkerülésére.

– Szokott neki tanácsolni ezt-azt?     
– Akkor is, ha nem kéri! Néha szükségtelen a tanácsom, nehéz a kommunikáció a tinédzser lányokkal, járja a saját útját, aminek nagyon örülök.

– Nehéz volt őt elengedni Szombathelyről?     
– Aki átélte már ezt, valamivel jobban átlátja a helyzetet. Nagyon örültünk annak, hogy ilyen fiatalon mer kockázatot vállalni és önálló, de rettentően hiányzik. Elég ritkán jutunk el a meccseire, mert a másik két gyereknek is van hétvégente valamilyen sportrendezvénye, de ha a Dunántúlon játszanak, megpróbálunk elmenni rá.

– Mit csinált 18 évesen Németh István? Ekkor már túl volt a bemutatkozásán a Körmend felnőttcsapatában.     
– A felnőttben igen, a válogatottban még nem. Kicsit azért más a helyzet, mert én nem voltam utánpótlás-válogatott, de 19 évesen felnőtt igen. Emiatt volt gyerekkorom, voltak nyaraim, otthon voltam, az övé jóval nehezebb szituáció, viszont egyedül valósította meg, hihetetlenül büszke vagyok rá.

– Későn érő típus volt?     
– Inkább olyan edzője volt az adott korosztálynak rendre, aki nem preferált teljes mértékben, de fizikailag valóban későn értem.

–  Szokott nosztalgiázni a régi időkről?     
– Szoktam, persze. Néha elmélázom a különböző élethelyzetekben, amit akár észrevétlenül újra átélek. Például a gyerekeim kapcsán, hogy ebben a szituációban mit döntöttem volna, vagy mit nem döntenék. Sohasem tudhatod, mit hoz a jövő, ám fel-feltörnek az emlékek.

– Ha összehasonlítjuk a 2000-es évek és napjaink magyar kosárlabdáját, melyiket tekinti jobb állapotban lévőnek?     
– Többé-kevésbé ugyanolyan, más-más okból. Régebben kevesebb idegenlégiós szerepelt a bajnokságban, viszont a játékosok nagyon képzettek voltak taktikai téren. Most technikailag sokkal jobbak, és nemcsak a magyar, hanem az egész kosárlabdára igaz, hogy a játékosok fizikailag kemények, atletikusak, de a csapatjáték nem az igazi.

– Azért az ma már kissé utópisztikusnak tűnik, hogy magyar kosarasok egymás ellen léptek pályára az Euroligában…     
– Volt egy évad, amikor négyen játszottunk a sorozatban, Dávid Kornél, Gulyás Robi, Báder Marci és jómagam. Nagyon remélem, hogy nem irreális, de úgy néz ki, hogy a közeljövőben nem lesz hasonló. Bízom benne, hogy minél előbb összejön, vannak ügyes játékosok, akik elérhetnek oda, csak ahhoz sok mindennek stimmelnie kellene.

– Amikor 2003-ban bajnok lett a Körmenddel, el tudta volna képzelni, hogy csaknem negyedszázaddal később is az lesz a város legutóbbi NB I-es diadala?     
– Nem gondoltam volna. Tudni kell, hogy Körmend mindig nagy hendikeppel indul, nagyon kis város, a materiális világban nagy lehetőség nélküli egyesület, beékelődve két megyeszékhely, Zalaegerszeg és Szombathely közé. Úgy gondolom, hogy még mindig NB I-es és működik, már az nagy fegyvertény. Ráadásul négy-ötévente kijön a lépés és harcol a bajnoki címért. A világon a legjobb Körmenden nyerni, de a legrosszabb kikapni. Nagyvárosban felszállsz a buszra, villamosra, két megálló után nem ismersz senkit, de itt pozitív és negatív értelemben is kifelé leng az inga.

– A 2022-es döntőt, amikor majdnem összejött a bravúr, miként élte meg?     
– Nagyon bíztam benne, hogy sikerül nyerni, viszont ha a realitást nézzük, a Falco jóval erősebb volt, ami meg is mutatkozott a két utolsó mérkőzésen.

– A játékosügynöki munkája hasonlít arra, amit elképzelt korábban, hogy mivel foglalkozik az aktív pályafutását követően?     
– Relatíve fiatalon, 33 évesen vonultam vissza, lejátszottam 16 vagy 17 évadot, tehát a tapasztalatom megvolt hozzá. Az utolsó néhány évben már készültem rá, megnéztem, miből is áll – sokkal bonyolultabb, mint ahogy sokan elképzelik…

– Mit ért ezalatt?     
– Rengeteg dolog van, amivel foglalkozni kell. Nem feltétlenül a fejvadászatról beszélek, hanem az ügyintézésről, oda kell figyelni a szabályokra, újratanulni a nemzetközi és nemzeti kosárlabda-szövetségek rendszereit. Rengeteg benne a politika, amit nem szó szerint értek, folyamatos kapcsolattartásra és -építésre van szükség, hogy naprakészek legyünk. A játékosok és az edzők úgy cserélődnek, ahogy néhányan az alsóneműjüket váltják.

– Mennyi utazással jár ez a hivatás?     
– Megpróbálom az egészet racionalizálni. Lucán kívül van két kiskorú gyermekünk, Róza 15, Bercel tízéves, szóval van munka és feladat elég. A feleségem érti a helyzetet, elég fiatal korom óta együtt vagyunk, játékosként is sokat voltam távol, óriási segítség nekem, hogy pozitívan kezeli ezt, nem úgy, mintha elmenne valaki vakációzni a semmiből.

– Milyen arányban vannak a kliensei között magyar és külföldi játékosok?     
– Nagyjából hetven százalék a magyar és harminc a külföldi. A FIBA szabályai szerint tilos 18 év alatti játékost menedzselni, vitás kérdés, hogy ez jó vagy rossz, én teljes mértékben elfogadom. Van néhány fiatal kliensem, vannak idősebbek, teljesen homogén.

– Ha jól sejtem, azért sokszor néznek szembe érdekellentéttel.     
– A legnagyobb probléma, hogy mi, ügynökök villámhárítók vagyunk. Konszenzusra törekszünk a játékos, a klub és az edző háromszögében, ez tölti ki a munkánk csaknem felét. Ha az ember józanul gondolkozik, előbb-utóbb mindenkivel megtalálja a közös hangot. Tizenhárom éve csinálom és egyszer sem volt peres ügyem, mindig megoldódott a gond.

– A Sport Tv-s szereplések fontos részét képezik az életének, kikapcsolódást jelentenek?     
– Kikapcsolódásnak nem nevezném a hajnali közvetítéseket a végtelenségig elhúzott NBA-mérkőzésekről. Szombathelyen élek, feljárkálni Budapestre és másnap kialvatlanul hazatérni, helytállni otthon és a munkában nem kikapcsolódás, viszont nagyon szeretem csinálni. Amikor ott vagyok, jól érzem magam, a Trash Talkban jó fej emberekkel beszélgetek. Anyagilag nem jár hatalmas bevétellel, de örülök, hogy anno Méhes Gábor felkért a szakkommentátorkodásra, és végül ott ragadtam a Sport Tv-nél.

– Mit szól napjaink NBA-jéhez?     
– Sokszor csak végiszenvedjük az alapszakaszt, néhány kivételtől eltekintve borzasztóan alacsony színvonalúak a mérkőzések. Az európai játékosok kiemelkednek, akadnak, akik hihetetlen fizikai képességekkel vannak megáldva, mint Victor Wembanyama vagy Janisz Adetokunbo, és vannak az „apukatestű”, zseniálisan gondolkodó játékosok, akiknek a kosárlabda IQ-juk olyan magas, hogy futás és ugrás nélkül is oktatják a mezőnyt. Sok amerikai edzővel beszélgettem, igyekeznek átfordítani az európai rendszert, mert eddig csak egyént képeztek, és szeretnének már globálisan is tanítani. Mert nagyszerű, hogy egy másodperc alatt 17-szer átveszed a lábad között a labdát, de azt is érdemes megtanulni, hogyan időzíts egy rendes elzárást, hogyan menedzselj le egy elzárás-leválást, hogyan helyezkedj a pályán. Erős lett az egész világ hatása az NBA-re, nemcsak az európai, hanem a dél-amerikai játékosok is színesebbé tették.

–  Lesz magyar NBA-játékos a következő, mondjuk, húsz évben?     
– Előfordulhat. Hogy meghatározó szereplő is legyen a ligában, arra nagyon kevés esély van, de valaminek a specialistájaként, fantasztikusan jó védőként, vagy nagyszerűen passzoló játékosként, tripladobóként lehet rá sansz.

– Hanga Ádám közel járt ehhez?     
– Szerintem igen. Ha a Spurs kicsit jobban kapar, elmegy oda. Ádi a legmeghatározóbb magyar játékos az elmúlt húsz évben, nagyon jó ember, és hosszú időn át nagykövete volt itthon a kosárlabdának. A családjával hazaköltözött, arról, hogy akar-e még kosarazni és ha igen, hol, hagyjuk meg neki a döntést. Meglepődnék, ha idehaza játszana.

–  Kint járt a horvátországi fiú U18-as, B-divíziós Európa-bajnokságon, amelyen a mieink ötödikek lettek. Miben van a legnagyobb lemaradásunk az elithez képest?     
– A legnagyobb probléma az emberanyag mennyisége. Hosszú sörözés mellett megfejthető ennek az oka, vannak teóriáim, de hülyeséget nem akarok mondani. Ez a játék is megkövetel bizonyos fizikai kvalitásokat, amik nemigen vannak meg, ahogyan magas és rendkívül atletikus játékosoknak is híján vagyunk. Ez az U18-as korosztály fizikailag semmi extrát nem hoz, de nagyon jó csapat nagyon jó szemléletű szakvezetőséggel, együtt vannak a srácok, egységesen játszanak, ezzel kompenzálják a hiányosságaikat. Az NBA-ben meg más csapatoknál is láthatjuk, hogy nem mindig a leggyorsabb és legnagyobb a legjobb.

– Nem bánja, hogy nem lett neves edző vagy szövetségi vezető?     
– Edző biztosan nem – a temperamentumom miatt nagy rá az esély, hogy megvertek volna a saját játékosaim vagy én őket. Nem akartam akkor még kétgyermekes családapaként, hogy olyan munkám legyen, ami attól függ, az utolsó másodpercben bemegy-e a dobás vagy sem. Hét-nyolc külföldi év után elég volt a költözésből. A sportvezetői pálya jobban vonzott volna, de annyira az sem, úgyhogy elégedett vagyok azzal, amit a sors elém hozott, mindenesetre meg is kellett érte küzdenem.

NÉMETH LUCA

– Látta még kosárlabdázni az édesapját?     
– Igen, de akkor még nagyon kicsi voltam. Járt is le velem a játszótérre dobálni meg tanítgatni, de be kell vallanom, engem nemigen érdekelt a kosárlabda. Atletizálni, főleg futni szerettem és első osztályos koromtól azt is csináltam. Szerencsére a szüleim mindenben támogattak és nem erőltették a kosárlabdát. Jól ment a futás, országos szinten is nyertünk váltóversenyeket. Egészen hatodikos koromig csináltam, amikor dönteni kellett az atlétika és a röplabda között…

– És hogy jött a röplabda a képbe?     
– Harmadikban az egyik legjobb barátnőm, aki addig nem sportolt, megkérdezte, hogy volna-e kedvem kipróbálni a röplabdát. Vele mentem le edzésre és egyből megtetszett, főleg az, hogy van labda, de nincs test test elleni küzdelem. Persze eleinte még nem tartoztam a legjobbak közé, hiszen több olyan lány is volt, aki már korábban elkezdte a sportágat, de ez nem szegte a kedvemet. Aztán ahogyan telt az idő, egyre inkább eltűnt a különbség, sőt… Több korosztályban is szerepeltem, aztán pedig bekerültem az utánpótlás-válogatottba is.

– Áttörést hozott, amikor két éve az ország túlsó végében fekvő Békéscsabára igazolt.     
– Valóban nincs közel, de a megérzésem azt súgta, hogy ez a jó döntés. Már több klub megkeresett és egyértelmű volt, hogy a fejlődésem érdekében tovább kell lépnem. Szerencsére az egyesület és a szüleim is támogattak, úgyhogy végül Békéscsabát választottam és nem bántam meg.

– Bátorságra vall 16 évesen ezt vállalni…     
– Tisztában voltam vele. Az elején nagyon nehéz is volt: új iskola, új osztálytársak, akik közé be kellett illeszkednem. A csapat is új volt, még ha több lányt ismertem is a válogatottból. De a fejlődésem ezt kívánta meg. Először arról volt szó, hogy az U20-as csapathoz kerülök, de aztán Tóth Gábor felvitt a felnőttcsapatba is. Ez egy újabb hatalmas lépés volt, rengeteget tanultam a tapasztaltabb játékosoktól, több volt a meccs és intenzívebbek az edzések. Ráadásul, mivel sok volt a légiós, a tréningek alatt angolul beszéltünk, szóval még a nyelvtanulásban is fejlődtem.

– Egy évvel később Nagy Péter lett a felnőttcsapat edzője, és ő is számított a játékára.     
– Ezzel együtt történt egy másik jelentős változás is: addig az átlóposzton szerepeltem, ő viszont elkezdett átképezni négyes ütővé. Eleinte volt is bennem kétely, hogy megállom-e a helyem, de az idő bebizonyította, hogy ez is jó döntés volt. Ugyan még mindig sok mindent kell megtanulnom, de elégedett vagyok azzal, amit eddig sikerült elérnem.

– Gyakorlatilag alapemberré vált Békéscsabán, a csapattal megnyerte a Magyar Kupát is. Mikor került szóba, hogy meghívót kap a felnőttválogatottba is?     
– Már idény közben is hallottam róla pletykaszinten. Aztán április elején érkezett a hivatalos meghívó a klubhoz. Nagyon meglepett, de tudtam, hogy ez újabb lehetőség a fejlődésre. Kicsit tartottam tőle, hogyan fogadnak majd a válogatottban, de mindenki kedves volt, ráadásul az is könnyebbséget jelentett, hogy nem egyedüli újonc voltam, hanem egyike az öt bekapcsolódó fiatalnak.

– Rendszeres játéklehetőséget kapott a MEVZA-tornán és az Európa-ligában is. Ráadásul Alessandro Chiappini meghívta az Európa-bajnokságra készülő válogatott 19 tagú keretébe is.     
– Óriási megtiszteltetés, és mindent elkövetek, hogy ott lehessek Isztambulban. Utánpótlás Eb-n vettem már részt, de a felnőtt Európa-bajnokság teljesen más, olyanok ellen léphetnék pályára, akiket eddig csak a tévében néztem ámulva.

– Az Európa-liga és az Eb-felkészülés között volt ideje egy kicsit pihenni?     
– Igen, rám is fért, mert az elmúlt év nagyon zsúfolt volt, már csak azért is, mert a röplabdázás mellett a tanulást sem hanyagoltam el, és több tárgyból előrehozott érettségim volt. Az előző bajnokságban összesen háromszor tudtam hazamenni Szombathelyre, egyszer karácsonykor négy napot, aztán februárban és a bajnokság végén, áprilisban. Szerencsére a szüleim, amikor csak tudnak, eljönnek a meccseimre, így azért valamivel gyakrabban találkozunk. De ez ezzel jár, tisztában voltam vele, amikor ezen az úton elindultam.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. augusztus 8-i lapszámában jelent meg.)