A csapat mindenekfelett – Hosszú kávé Koltai Róberttel
– Kötődik-e még a Vasashoz?
– Az első szerelem a futballban is örök, márpedig kis túlzással rám fogható, hogy szinte született Vasas-drukker vagyok. Abból az időből, amikor még nem is Angyalföldön játszott, apám legjobb barátjában, Illovszky Rudolfban a keresztapámat tisztelhettem. Ő több időszakban volt a csapat edzője, és szövetségi kapitányként sem maradt sikertelen. Ráadásul a családunk nemegyszer nyaralt a Római parti Vasas-üdülőben. Hogyne emlékeznék a Népstadionban 1956 augusztusában a Rapid Wien ellen százezer néző előtt megismételt Közép-európai Kupa-döntő 9:2-es eredményére, amelyen Szilágyi Gyula négy, Csordás Lajos és Raduly József két-két gólt szerzett, a kilencediket meg Teleki Gyula! Majd a hatvanas-hetvenes évek sikercsapatára Mészöly Kálmánnal, Farkas Jánossal és a többi kiválósággal. Annak örülök, hogy a mai gárda idén visszakerült az első osztályba.
– Ha jól sejtjük, otthonról hozta a labdarúgás iránti elkötelezettségét…
– Édesapám, Koltai István hosszú évekig tevékenykedett sportvezetőként a mai Dunaújváros elődjében. A szocialista korszak kezdetén pártfeladat volt a Sztálin Vasmű Építők NB I-be juttatása. A másutt általában tartaléknak számító játékosokból épített csapatot, apám azonban – egymás között – a selejt bosszújának nevezte ezt a folyamatot. A Vasmű legismertebb játékosa a később a Honvéddal az Aranycsapat közelébe is eljutó balfedezet, Kotász Antal volt, sokszoros válogatottként vonult vissza. Apám aztán tizenhárom évig szakosztályvezetőként irányította a Csepelt. Kieső csapathoz került, és megint csak fiatal futballistákat felkarolva tudott egy új együttes formálásához hozzájárulni. Később nekem is jó ismerősöm lett a játékosból technikai vezetővé avanzsáló Losonczi Flórián, sőt, a klubelnök Kiss Imre is.
– Az ifjú Koltai Róbert nem álmodott futballkarrierről?
– Dehogynem, már a Vasas-kölyök háromban is játszottam. Apám a térde miatt hagyott fel a játékkal, de lábteniszben zseni volt. Kijött egy meccsünkre a Madách Gimnáziumhoz, engem az utolsó percekre cseréltek be. Máig emlékszem a csatársorunkra: Vadász, Koltai, Albert, Moláth, Gyulai. Igen, az Albert név Flórihoz tartozott, muszáj volt a gimnázium csapatában játszania más jegyei kompenzálására... Történt, hogy a kapusunk, a későbbi válogatott asztaliteniszező Harcsár István nekem dobta ki a labdát, én pedig úgy próbáltam átvenni, hogy egyből kapura forduljak vele, amint azt később Kocsis Lajos a Honvédban remekül meg tudta csinálni. Sajnos lyukat rúgtam, és este otthon apám megjegyezte: fiam, neked ezt nem kellene erőltetni. Megfogadtam…
– Mozi- és tévéfilmjeinek száma – rendezte, írta vagy játszott benne – meghaladja a százat. Minek tulajdonítja a filmes sikereit?
– Ezt a nézők döntik el. A Sose halunk meg 1993-ban készült el és került a közönség elé, majd annak hatására születtek a továbbiak. A közönség szinte mindegyiket szívesen fogadta, a nézőcsúcsokat jelentő visszajelzések adtak motivációkat új témák feldolgozásához: következett a Szamba, A miniszter félrelép, az Ámbár tanár úr, a Csocsó, avagy éljen május elseje és a Világszám! – Dodó és Naftalin.
– Azt hiszem, termékeny korszakom volt.
– A televízióba is gyakran hívtak, mindig szívesen tettem eleget a felkéréseknek. Lehetett sorozat vagy egyedi mű, szerettem megfelelni a kihívásoknak. Talán a legemlékezetesebb a még 1980-ban készült Indul a bakterházból Szabó bakter szerepe.
– Filmjei közül háromnak is szerves része a sport, bár közöttük éppen negyedszázad telt el. Tudatosan szőtte bele a történetekbe?
– Az elsőben, az 1976-os Pókfociban olyan tornatanárt játszottam, aki a szűkös lehetőségek közepette talált vetélkedési formát a diákoknak. A Sose halunk meg Gyuszi bácsija a lóversenyzésben is kereste a pénzszerzés lehetőségét, míg a Csocsóból az acélvárosi emlékek miatt a futballcsapatot sem hagyhattam ki. A sportban nőttem fel, természetes, hogy életem számos sportos momentuma megjelenik az alkotásokban is.
– …valamint hivatása harmadik fontos műfajában, a kabaréban.
– Mégpedig két műsoromban. A Sportriporterek a labdarúgó-fordulók körkapcsolásairól írt paródia. Onnan született, hogy a neves rádiós, Gulyás Gyula 1964-ben Glasgow-ból szinte közömbös hangon tudósított a Celtic–MTK Kupagyőztesek Európa-kupája találkozóról, fel sem emelve a hangját a három skót gólnál – még szerencse, hogy a visszavágót az MTK 4:0-ra nyerte meg! A Totókirály a kor sportfogadásainak visszaéléseit állította pellengérre. Óriási sikere volt, a partneremnek, Bán Zolinak nem is szabadott megszólalnia, csak a mimikája válaszolt az utasításaimra. Amelyeket, ha hiszik, ha nem, előadásonként improvizáltam.
– És hogy ízlett a mindent elintézni tudó „Illetékes elvtárs” szerepköre?
– Hosszú évekig szerepelt az előadói estjeimen, a rendszerváltás előtti időszak aktualitásait dolgozta fel. Egy régebbi osztálytársam furcsa szájtartását vettem fel hozzá, egyébként eseményekről, napi történésekről szólt. Sohasem tudtam, mit fognak kérdezni, itt is döntő volt az improvizációs készség. Sokszor a kérdező bánhatta a jelentkezést, bár arra ügyeltem, hogy ne sértsem meg önérzetében. Érdekes, időnként még a mostani műsoraimban is előfordul, hogy a közönség kéri ennek a beszédmódnak a felidézését.
– Színészi pályája középpontjában a három kaposvári időszaka áll. Mit kapott a Csiky Gergely Színháztól?
– Szinte mindent, amit egy színpad és környezete adhat. Nagyszerű előadásokat, barátokat, kiemelkedő tehetségű kollégákat. Az ország egyik legkevésbé elfogadott teátrumában olyan csapatot – figyelem: újólag a csapat van főszerepben! – sikerült összehozni, amely a trend megfordításával az ország egyik legjobb, ha nem a legjobb színházává fejlődött, aktív közreműködésemmel. Szomorú, hogy sokan közülünk már elmentek, de a még élők közül nagyszerű kollégának tartom Molnár Piroskát, Csákányi Esztert, Pogány Juditot, Jordán Tamást, a rendezők közül Ascher Tamást, Zsámbéki Gábort. Rengeteget jelentettek a pályámon azok az évek, a tapasztalatait felhasználtam később a József Attila Színházban, ahová Léner Péter igazgató hívott. A Kern Andrással játszott A miniszter félrelép és a Balfácánt vacsorára című vígjátékokat szinte le sem lehetett venni a műsorról. A második öt évemben művészeti vezető lehettem, megint csak az apámtól tanult „csináljunk csapatot” elvvel, és a tapasztalatok szerint ezt a törekvést a közönség a kitartásával honorálta.
– Mi az, amire a leginkább büszke lehet, és van-e, amit ma már másként csinálna?
– A legbüszkébb arra az örömre vagyok, amit sok-sok éven keresztül tudtam a közönségnek adni. Jó érzés tudni, hogy jó csapatok tagja lehettem, általában húzóemberként. Biztos voltak rossz dolgok az életem könyvében, de a fényes lapok vannak többségben. És mielőtt megkérdezné, miként tudtam a színház, a film és a kabaré között időben is összhangot teremteni, elmondom, hogy szerettem mindegyiket, várták tőlem mindegyiket, és jó a bizonyosság, hogy sikerült a nézők igényeinek megfelelni.
– Ha jól számolom, huszonhárom díjat kapott: Jászai-díjas, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Dunaújváros díszpolgára. Elégedett?
– A díjak jelzések egy színészi pályán. De az igazi díjakat a mindennapos visszajelzések adják. Arról a szeretethullámról, amelyben az évtizedek során részem volt, nem szeretnék leszokni, ahogy az emlékekről, a régi darabokra és a kaposvári évekből a régi társakra, Lukáts Andorra, Spindler Bélára emlékezésekről, akik már nem lehetnek velünk.
– Decemberben tölti be a 83. életévét. Mi tartja ébren a cselekvőkészségét?
– Először is a tizenhetedik kerületi kertes ház, amelyben tizedik éve a párommal, Gaál Ildikó rendezővel, rádiós műsorvezetővel élünk. Vele a Batang felé című, általa rendezett darabban ismerkedtünk meg, művész fiain kívül mindene a gazdag kertről és az egzotikus madarakról, a fekete Liza cicáról gondoskodás, és ebbe még én is beleférek. Ami a mesterséget illeti, két film van készülőben, az egyik már vágás alatt, a másiknak alakul a forgatókönyve. Jordán Tamással rendszeresen játsszuk a Pinceszínházban telt ház előtt Az semmi címmel életünk anekdotáit. Meghívásoknak eleget téve egy újabban felfedezett műfajjal, a lakásszínházi felolvasóestekkel foglalkozom még. Intimebb környezetben kell ráérezni a darabra és az ott ülőkre, erre kiválóan alkalmas például A nap vége című békés hangulatú írás. Apámtól a sport és a csapat fontossága mellett a vers szeretetét örököltem, ő profi módon tudott szavalni. Tőle vettem át és minden fellépésemen elszavalom Petőfi kevesek által ismert költeményét: a Péter bátya a szabadságért harcba induló három gyermekéről szól.
– A futball már sehol?
– Óh, dehogynem, bár szerintem talán már túl sok mérkőzés kerül képernyőre. A család nem mindig örül, de ha két mérkőzés megy más-más adón, két helyiségben is bekapcsolom a készüléket. Mindig azt nézem, ahol éppen történik valami.
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. november 7-i lapszámában jelent meg.)
