„Isten veled, Tati!” – elhunyt Oroszhegyi Károly

A világ legrendesebb embere volt. Brassóban született, erdélyi magyarként lépte át a határt az 1989-es forradalom után, és lett a romániai sajtó, az aradi Vörös Lobogó után az anyaországinak is része, miközben folyamatos küzdelmet vívott azokkal, akik szerint egy „románnak” semmi keresnivalója közöttük.

Odaát B-válogatottságig vitte, a kolozsvári Universitateában a későbbi Ajax-tréner, Kovács István keze alatt futballozott. Amikor egy délutáni kispályás labdarúgdosásra lejött közénk a szép emlékű Szikra Nyomda salakosára, közel a hatvanhoz még olyan volt a combja, hogy az első bemelegítő lövésétől kidőlt a kapu.

A Nemzeti Sport labdarúgórovatában a kilencvenes években ő volt a nyelv őre, azt hittem, hibátlan helyesírással felvértezve lépek be az utcáról, aztán Karcsi bácsitól (alias Tati) azonnal megtudtam, hogy dehogy. Az öreg fáradhatatlanul csiszolta a kollégák sokszor bárdolatlan mondatait, amit ő nem tudott a magyar nyelvről, azt az akadémikusok sem.

Igazi régi vágású polgár volt, aki egyre nehezebben mozgott az össze-vissza változó világban, jellemző, hogy túl a nyolcvanon egy ízben elfelejtette a passwordjét, amit informatikusok hada igyekezett megtalálni, végül kiderült, hogy egy 1-es volt.

Az 1972-es magyar–román Eb-negyeddöntős párharc belgrádi harmadik meccséről volt három olyan története, hogy csupán emiatt behívtam az M4 Sport műsorába egy 2015-ös magyar–román Eb-selejtező előtt. A stúdióban áhítattal hallgatta mindenki, ő pedig csak ennyit mondott az adás végén: „Elnémítottam őket, igaz?”

El, Karcsi bácsi, mint ahogyan oly sokszor minket is. Irigylésre méltóan szép élete volt, otthon is, a szerkesztőségben is, amelynek ajtaján a Covid kitörésekor lépett ki utoljára. Isten veled, Tati, köszönünk mindent!