Szombat esti láz – Malonyai Péter jegyzete

Úgy kezdődött, hogy nagyon jól. Elvégre ha egy csapat (aktuálisan: a miénk) nem is olyan sokkal a kezdés után négy góllal vezet, az arra mindenképpen elég, hogy optimistán tapadjon a képernyőre a drukker.

Aki nem kézilabda-szakember, legfeljebb két meccs között és nyugalmi állapotban tudja, hogy kétszer 30 perc az pontosan egy óra, s persze – ez örök igazság – az nevet, aki utoljára nevet.
Most sem volt másként, persze azért is, mert – látjuk, nem látjuk izgalmunkban – az ellenfél is ott van a pályán. Ezek után aligha csodálható, hogy a csapat igazi minősítésére általában csak a meccsek utolsó szakaszában derül fény. Esetünkben a 39. perc volt a fordulópont, amikor 3–3 után először volt döntetlen az állás (15–15), addig rendre mi vezettünk.

Ebben a pillanatban nem számított Bánhidi Bence különleges klasszisa, Bartucz László parádés védései, Bodó Richárd szemfülessége (a földön fekve szerzett labdát és lőtt gólt), az ifjú Imre Bence bátorsága és gólerőssége, az már inkább, hogy a második félidő első 15 percében mindössze négy gólt lőtt a csapat, ami önmagában csupán egy szám, ám a lehetőségekhez képest kevés. Pontosabban fogalmazva: nem elég. Ezek után az volt a szurkolói forgatókönyv a továbbiakban, hogy szem az órán, drukk, hogy ők ne, mi igen. Így érkeztünk el az utolsó öt perchez, amikor ott tartottak a csapatok, ahol a kezdéskor – döntetlennél (25–25).

Ilyenkor derül ki, mennyit ér egy társaság, esetünkben hét akarattal teli, koncentrálni képes kézilabdázó együtt – nos, a mieink, a magyar együttes sokat. Biztosan szakmailag is, de a drukkert nem érdeklik a részletek. Rögzíti, hogy Imre Bence nem fél semmitől (7 gól), Bartucz László tizenhatot véd, ő a meccs embere, és persze a végeredményt: 29–26.

Öt mérkőzésből négyet nyert meg ezzel az Európa-bajnokságon a válogatott, ami azért több mint statisztikai adat, mert a negyediken váratlan volt a vereség (Ausztria: 29–30), ilyenkor szokott összeomlani egy gárda, láttunk már ilyet eleget.

Most nem így történt. Sőt. Ezért lehetett igazi szombat esti program, mi több, szombat esti láz ez a magyar–horvát, s ezért érdemli meg a figyelmet ez a válogatott. Amely körül kevesebb a duma, mint máshol, de – érzelmi hullámvasút ide vagy oda – figyelni kell rá.

A produkció miatt. Amit esetükben nem meg-, hanem elmagyarázni kell.

Hogy tanulhassanak belőle – persze csak a fogékonyak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!