„A helyiek lelkesedését tapasztalva nem is értem, miért nem működik itt csapat” – jegyezte meg Telek András Reziben, a Hátsó füves futballmentő túra újabb zalai állomásán, ahol öt év után népesült be újra az elhagyott pálya. Erős futballközösséget, összetartó falut ismertünk meg a váráról is híres településen, a remény él a folytatásra, a csapatszervezés nehézségei azonban itt is érvényesülnek.
„Nézd a rezi hegy üstökét, / zöld bozontját nyomja az ég, / zengő erdeit. / Ott ül esőboronálta / fején sziklakoronája. / Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.”
Juhász Ferenc (1928–2015) költőt huszonöt évesen vetette az élet Rezibe, a látogatás emlékét őrzi Rezi bordal című költeménye, amely részben összecseng a Hátsó füves futballmentő túra üzenetével. A megszűnt csapatok, elhagyott pályák közegében futó civil kezdeményezés nem a kesergésre, az öncélú nosztalgiázásra épít, hanem az átélt élményekből táplálkozó közösségi élményre. Ha úgy tetszik, a pusztulás helyett az élet nyomaira, az őszinte játék felszabadító hatására, a remény sokszor észérvekkel nehezen megragadható ígéretére. Az említett vers sorait idézve: „Gaz veri a csülök-nyomot, / nehéz kontyú kisasszonyok / flórát csipegető kezét, könnyű lépteit. / Mulandóság? Fene bánja! / Csak így szép az élet, hát ma / éljed napjaid. / Ne sírj ifjúság múlásán, / zúgó idő szárnyalásán, / borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.”
Amikor a közeli Bazsiban élő költőtárs, Simon István meghívására 1953-ban Rezibe érkezett Juhász Ferenc, a helyi futballélet még éppen csak éledezett. A mindentudó öregek úgy tartják számon, hogy a zalai faluban a labdarúgás a két világháború közötti leventemozgalom ösztönzésére honosodott meg, a legfényesebb sikerek azonban az 1970-es, 1980-as évek fordulójához kötődnek, ekkoriban – ide illő hasonlattal szólva – a keszthelyi járás futballfellegváraként emlegették Rezit.
Ha a régies nyelvezet nem lenne árulkodó és nem kebelezi be a valamikori Zsid falucskát Várvölgy települése, akár a rezi sporthatalom is ihlethette volna a fennmaradt mondást: „A zsidiek bepörűték a rezi várt, mer nem engette a napot rájuk sütnyi.”
A júniusi újjászületési ünnepen a fényből jutott mindenkinek, ismét teljes pompájában ragyogott a rezi futball, amelyet nem csak az a tény bizonyított, hogy a helyi együttes már-már megyei II. osztályt idéző játékkal, szervezetten és magabiztosan győzte le 5–2-re a Zalai Főnix vándorcsapatot.
Nem szokványos helyzet, hogy egy mérkőzéstudósítás során a félidő eseményeit kell kiemelnünk, Rezi esetében mégis indokolt a látszólagos aránytalanság: a gyerekeknek meghirdetett, MLSZ-ajándéktárgyakért zajló tizenegyesrúgó-versenyre annyian jelentkeztek, hogy majdnem félórát állt a „nagymeccs”, a második félidőre már egy-két türelmetlenebb felnőtt játékost a söröspulttól kellett a pályára visszarángatni.
Az meg még a lövésre sorban álló gyermekek lelkesedésénél is biztatóbb jelenségnek hatott, hogy közben spontán focimeccs kezdődött a szabadon maradt pályán a rezi tinédzserek részvételével.
Ahogy „mentünk bele” a délutánba, a több száz nézőt vonzó futballkavalkádon egyre feszítőbb volt a kérdés: ahol ekkora közösségi erőtartalék rejlik a labdarúgásban, hogyhogy nem működik MLSZ-bajnokságban szereplő, szervezett futballcsapat?
Megfigyelésünket megosztottuk Cserép Gábor polgármesterrel is, aki nem csupán a települést 1998 óta vezető lokálpatriótaként, de a rezi csapat korábbi oszlopos tagjaként is szívén viseli a helyi labdarúgás ügyét. A friss élményben ő is megérezte a mozdulás esélyét, a korábbi fényes időkről pedig örömmel osztotta meg emlékeit.
Elbeszélte a pálya történetét, a korábbi szántóföldek helyén megálmodott futballterep kialakításának emlékét, az ehhez kapcsolódó közösségi élményt. Találtunk is utóbb egy vonatkozó cikket, a Veszprémi Naplóban jelent meg 1967. szeptember 22-én, és egyebek mellett ilyeneket olvasni benne:
„A társadalmi munkások faluja Rezi – tartják számon a község lakosságának érdemeit a keszthelyi járásban… Ha tíz ember segítségét kérik, húszan jelentkeznek. Ha kell, az egész falu szerszámot tagad. […]
– Elmossa a holnapi meccset az eső– szólítja meg Gelencsér Ambrust az egyik sportkedvelő. Pedig jó lenne látni az új pályán a focistákat. Az idén átépítették a labdarúgó pályát a reziek. Lejtős
és egyenetlen volt. Dózerrel egyengették el a talajt: a sportkedvelők társadalmi munkában segédkeztek. Félig-meddig be is kerítették a pályát, amint dróthoz jutnak, az egészet körülzárják.”
A régi, 1970-es években épült öltözőépületet 2016-ban kibővítették, azóta néhány új helyiség és egy csinos tornacsarnok is szolgálja a helybelieket – használják mások mellett az óvodások, általános iskolások és a Hátsó füves futballmentő túra rezi délutánját is bearanyozó Rezidance modern táncegyüttes tagjai.
Sajnos a futballisták már öt éve nem tartoznak a haszonélvezők körébe (leszámítva a téli teremfocikat), a felnőtt nagypályás csapat ugyanis 2020-ban feloszlott. Lehetne mondani, és mondogatják is felemás meggyőződéssel, hogy a Covid-járvány tette be a kaput, valójában azonban bonyolultabb a magyarázat.
Furcsa, de az ország más vidékeit is járva korántsem példátlan eset, hogy egy csapatot éppen a túlzott ambíciók, az anyagi környezetet is meghatározó dimenzióváltás fojt meg: a Rezi Petőfi SK 2015-ben megnyerte a Zala megyei III. osztályt, feljutott a II. osztályba, ahol azonban nem saját természetes léptékével találkozott, két év után kiesett, majd újabb két évre rá meg is szűnt.
Reziben nem akartak nyitni a fizetős amatőr futball elvárásai felé, és ennek ők fizették meg az árát. Ahogy a polgármester fogalmazott: „Másokkal együtt én is vallom, a falusi focira romboló hatással volt, hogy bejött a pénz. Ha nem állsz be a sorba, a jobb játékosokat elviszik, és ember nélkül maradsz.”
Ember azért egyelőre akad: miként Szabó Csaba, a sportegyesület elnöke is megerősíti, a mostani futballünnepre kirajzó fiatalok javarészt azok a gyerekek, akiket a kétezres években a Bozsik-program segítségével vontak be a játékba. Nem kevésbé fontos a lányok aktív részvétele: a Rezidance korcsoportokra bontott táncoslányainak meccsfelvezető előadása közben valaki azt jósolta, a fellépők a futballmeccs kezdetén bizonyára elszivárognak majd. Ehhez képest többségük végig eljátszogatott, elbeszélgetett, elszurkolgatott a pálya mellett a délután folyamán, igazi családi ízt kölcsönözve a mérkőzésnek.
„Fantasztikus látni, mennyien megmozdultak Reziben, ráadásul szembetűnően sok a lány. A helyiek lelkesedését tapasztalva nem is értem, miért nem működik itt futballcsapat” – jegyezte meg Telek András, az esemény díszvendége. A Ferencváros korábbi válogatott hátvédje, népszerű csapatkapitánya a rendhagyó közösségépítő programsorozat elhivatott segítője a Hátsó füves futballmentő túra vándorcsapatai közül fellépett korábban a Zempléni Főnix és a Szatmári Főnix színeiben, ezen a napon pedig bemutatkozott a Zalai Főnixben is.
Sőt, a Magyar orvosválogatott elleni délelőtti kispályás mérkőzés és a Rezi elleni nagypályás első félidő után – sportszerű és rokonszenves módon – a második félidőben már a rezi együttes zöld-fehér szerelésében láttuk a pályán.
Akadtak Telek Andráson kívül mások is a Zalai Főnixből, akik így vagy úgy szorosabbra fűzték kapcsolatukat az 1350 lelkes zalai településsel. Varga Balázs hátvéd Sármelléken született, ám már majdnem két évtizede Reziben él, beházasodott a faluba. Keszthelyen dolgozik építőanyag-kereskedő üzlet raktárvezetőjeként, munka után hazaérve jó szívvel fékez a falutáblánál, erre pedig említése szerint négy oka is akad: gyönyörű felesége, 16 éves Vivien lánya, 12 éves Dániel fia és maga Rezi. „Szeretek itt élni” – hangzott keresetlen vallomása, amelyet kiegészített egyebek mellett egy igazán bennfentes információval: a faluban úgy tudják, a Rezi Dínópark óriásállatait ugyanabban a kínai üzemben gyártották, ahol a Jurassic Park amerikai filmből ismert darabokat, bőrük rugalmas műanyagfelülete is egyezik a moziban látott őslényekével, ujjal be lehet nyomni az anyagot, nem mellesleg gombnyomásra az állatok szája is nyitható.
A kínai dínók is izgalmasak, Rezit azonban a legtöbb turista a falu fő látványosága, a közeli Meleg-hegy szirtfokán magasodó vár miatt keresi fel. Miután a világnak tudvalevőleg nincs olyan szeglete, amely ne kapcsolódna a futballhoz, természetesen a 13. századból fennmaradt romos erődítmény sem kivétel.
Át is adjuk a szót Dömötör Gábornak, a Zalai Főnix 1978-ban született játékosának. „Egy hónapig dolgoztam kőművesként a rezi vár restaurálásán, még 1998-ban vagy 1999-ben. Több ismerőssel csatlakoztunk a brigádhoz, velünk dolgozott néhány barátom, Pepe, Lali, Jimmy és azóta elhunyt öcsém, Attila is, jó szívvel emlékszem vissza azokra a hetekre. Az új köveket felszállították a várhoz, nekünk a falak maradványaiba kellett beépíteni őket, a sorrend nemigen számított, raktuk a mai köveket a régiekkel vegyesen.”
Mint említettük, a rezi nagypályás mérkőzés délelőttjén Hévízen is volt fellépése a Zalai Főnixnek. A környék futballéletének felpezsdítésére szerveződött vándorcsapat – Telek Andrással kiegészülve – a Magyar orvosválogatott ellen játszott kispályán. A végeredmény 9–3 lett a Papp Zsolt vezette orvosi csapat javára, a pünkösdi találkozó fő üzenete azonban a sportbarátságé volt, amelynek szellemében szóba került a hagyományteremtés és a jövő évi visszavágó terve is.
Reziben a futballdélutánt – a korábbi helyszíneknél megszokott módon – futballtörténeti kiállítás és beszélgetés kísérte, a szervezésben Szabó Zoltán, Hegedüs Enikő és Bóbics László sportújságíró működött közre.
A zalai kollégánk vezette eszmecsere tanulságos gondolatokat hívott elő, köszönhetően a különböző nemzedékeket képviselő résztvevőknek, a régi játékosok közé tartozó Bódis Józsefnek, Lancz Józsefnek, a középgeneráció nevében felszólaló Szabó Csabának, Dencs Ferencnek, Cserép Gábornak és a közelmúlt folyamatait értékelő Lancz Tamásnak. Cikkünk zárásaként tőle, a Keszthelyi Haladás egykori játékosától, a rezi iskola korábbi vezetőjétől, a gyenesdiási Kárpáti János Általános és Alapfokú Művészeti Iskola mai igazgatójától idézünk néhány megfontolandó észrevételt.
„Egyre kevesebb a gyerek, ebből következően kevesebb gyereket lehet megszólítani a sporttal. Az is nyilvánvaló így, hogy kevesebben vannak azok, akik mozgáskultúrájuk alapján alkalmasak bármilyen versenysportra. Ezt a viszonylag kevés gyereket próbálja elhappolni a kézilabda, az atlétika, az úszás, a futball és minden más sportág. Úgy látom, a fiatal korosztályban még megvan a motiváció, mert látnak példákat, elsősorban a tévében. A csillogás megfog mindenkit, de amikor eljönnek a szürke hétköznapok, az időszak, amikor egyről a ketőre léphetnénenek, már elkeződik a lemorzsolódás. Az amúgy is keskeny talpú piramis néhány év alatt elfogy. Vízválasztó a gyerekek életében a középiskola. Tizenöt évesen elválik, hogy valaki bentmarad-e a labdarúgásban vagy nem. Onnan már csak egy-két év lenne a felnőtt csapatig, de az már sokaknál hiányzik. Rezi nem kicsi település, de valahogy mégsem jön össze ez a tizenöt-húsz gyerek. Fontos az is, hogy legyen valaki, aki összefogja a közösséget. Filmes példát hozva eszembe jut a Szamba című kilencvenes évekbeli mozifilm, amelyben Koltai Róbert alakításában a főszereplő éppen egy kisvárosi kultúrszervezőt, egy ízig-vérig közösségi embert testesít meg. Reziben most van pálya, sportcsarnok, öltöző, minden van, csak csapat nincs.”
A korábbi riportok a Hátsó füves-oldalon érhetők el, az aktualitásokról, friss tartalmakról a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni. Az országjáró sorozat tizedik évfordulójára készült, nemrég bemutatott videó itt látható: