Az ördöngös csel – Szepessy Lászlóra emlékezünk

Ritka dolog, hogy egy hátvéd azzal dicsekszik, hogy kicselezték, ám én büszkén vallom, hogy közéjük tartozom. A 72 esztendős korában elhunyt Szepessy Lászlóra emlékezve, nem tehetek mást, mert olyan trükkel vert át rendszeres vasárnap délelőtti játékaink egyikén, amihez ő kellett.

Azaz: nem csupán ügyesség, ész is.

Rámvezette a labdát, én persze hátráltam, lestem, hogyan szúrhatnék közbe, amikor hirtelen lehajolt, s úgy tett, mintha kézzel érintené a labdát. Én, az egyszerű balbekk azonnal megálltam („Hendsz!”), ő pedig a kapuig robogott.

Később, akárhányszor találkoztunk, visszatérően felemlegettük az esetet, röhögtünk egy jót, meglapogattuk egymás hátát, és jött a na, kivel, mi van...?

Mármint azok közül, akikkel együtt játszottunk hol Óbudán, hol a budaio teniszpályán, hol a lágymányosi dühöngőben, a kórház mögött. Egyszer egy házibuli derekán éjjel is lementünk futballozni, elvégre a parkoló ki volt világítva, a lakók kihívták a rendőröket, kellett Szepi magasságából adódó tekintélye és veretes dumája, hogy megússzuk intéssel.

A régi grundon felnőtt futballistákhoz tartozott, az utcákon, tereken létrejövő barátságokhoz, kötelékekhez hűségesen, csak azt fogadva el tekintélyként, aki valóban rászolgált. Verebes József tudása, személyisége, pedagógiája megingathatatlan volt nála, győri futballistaként hallgatta, faggatta, igyekezett minden szavát befogadni.

Vagány volt, csibész, olyan szívvel, amilyet kívánok mindenkinek, persze csak akkor érdemli meg, ha nem hiszi, hogy ő nem csupán mindent tud, hanem mindent jobban – nem játssza meg magát. Mert arra ugrott, az okoskodást nem tűrte.

A cseled Szepi, velem marad örökké, de tudom, hogy mindenkinek van egy olyan emléke Rólad, ami Te vagy.

Csak Te.