A labdarúgás tanára, Both József nyolcvanéves
VOLT IDŐ, amikor a magyar élvonal legjobb pályaedzőjének tartották a július 23-án a nyolcvanadik évét betöltő Both Józsefet. Nem véletlenül, olyan elismert szakemberek segítője volt, mint a szövetségi kapitányként (is) dolgozó Mezey György vagy Garami József. Volt idő, amikor Tanár úrnak szólították a tanítványai, ismerősei, ez sem volt véletlen, hiszen tanított, s közben számos szakkönyvet írt a labdarúgásról, a legismertebb a négykötetes A futball egy (n)agy játék című munkája volt.
Sikeresen dolgozott az utánpótlásban, de rátermettségét vezetőedzőként is bizonyította: előbb Vácon a helyi Izzó mestereként, munkássága elismeréseként a Vác Városáért Pro urbe-díj büszke tulajdonosa lett, majd edzette az MTK-ban Szeibert Györgyéket, aztán a Honvéddal 1989-ben a csapat vezetőedzőjeként a Magyar Népköztársasági Kupát is magasba emelhette. Nagy szakmai tudás, fegyelem, felkészültség, tervszerűség, intelligencia, valamint végtelen alázat és szerénység jellemezte a munkáját.
A kérdésre, hogy edzői karrierjének mely időszakára emlékszik vissza a legszívesebben, kapásból válaszolt:
„Az utánpótlásnál végzett munkámra. Viszonylag fiatalon hagytam abba a labdarúgást a BVSC-ben, ám emlékszem, a gyakorlások után mindig megnéztem és csodáltam a legendás Farkas József edzéseit, és akkor tudatosult bennem, utánpótlásedző leszek. Elvégeztem a Testnevelési Főiskolát, ma már egyetem, majd az MLSZ által indított és Mezey György vezette UEFA prolicences képzés vezető instruktora lettem, tíz éven át oktattuk az európai szövetség szakmai előírásai szerint a magyar edzőket. Az utánpótlás területén végzett munka mellett az edzőképzésre is szívesen és jó érzéssel gondolok vissza, no meg a még most is futó Bozsik-programra, amelyet Mezey Györggyel közösen alkottunk meg. Szívesen gondolok vissza arra az időszakra is, amikor az MLSZ alkalmazásában az utánpótlásért felelve olyan tehetségekkel dolgozhattam, mint a kétezerkilences egyiptomi U20-as világbajnokságon szereplő Gulácsi Péter, Koman Vladimir, Németh Krisztián, akik tagjai voltak a bronzérmet szerző válogatottnak, vagy például Mervó Bence és Kalmár Zsolt, akik a kétezertizenötös, új-zélandi U20-as világbajnokságon nyolcaddöntőig jutó együttesben játszottak.”
Az edzői, oktatói tevékenység mellett jutott ideje az írásra, ezt a következőképpen látja manapság: „Bűn lett volna azt a tudást, tapasztalatot, amelyet az évek során szereztem, csak magamnak megtartani, így a futballért is írtam, az pedig nagy örömmel tölt el, hogy szakkönyveim megtalálhatók a labdarúgást kedvelő emberek polcán.”
