A csoda hétköznapjai – Csinta Samu publicisztikája

Az elmúlt három évizedben nekünk, magyaroknak a szabadtéri atlétikai világversenyek fél­ideig voltak igaziak, közvetlen tétre menőek, utána többnyire elegánsan szemlélődtünk, tapsoltunk a többieknek, illetve kicsit irigykedtünk rájuk. A dobók, elsősorban a kalapácsosok – miközben nem hagyhatjuk ki Márton Anita súlylökősikereit sem – hozták a megszokottat, a kötelezőt, védőernyőt nyitottak a magyar atlétika fölé, a második félidei folytatáshoz azonban vajmi kevés közünk volt. Persze akadtak kivételek – a teljesség igénye nélkül: Szabó Dezső tízpróbaezüstje Splitben 1990-ben, Ináncsi Rita 1994-es hétpróbás és Zsivoczky Attila hasonlóan ezüstös tízpróbája 2006-ban Göteborgban, valamennyi Európa-bajnokságon –, de azért a fentebb vázolt lélekállapot számított jellemzőnek.

A vasárnap befejeződött birminghami kontinensviadalon ebből a szempontból új perspektíva nyílt. Már az különlegessé tette az utolsó napot, hogy az Eb záró versenyszámára, a 4x400-as férfiváltó döntőjére érdekeltként készülhettünk, sőt, még ennél is többről álmodhattunk. Nem beszélve arról, hogy a vasárnap reggeli maratoni csoda – Vindics-Tóth Lili ezüstje és Szabó Nóra „majdnem bronza” – egészen más fénytörésbe helyezte az Európa-bajnokság utolsó napját.

Ez egyelőre alig több puszta eredményfelsorolásnál, márpedig az idei szinte „minden napra egy mese” hosszú gondolatsor elindítására is alkalmas. Az 1990-es spliti Európa-bajnoksággal kezdődő atlétikai „világutazásom” tapasztalatainak birtokában mindig is hirdettem, mennyire más világ az atlétika, mint a sportágak többsége. Már csak abból fakadóan is, hogy valamelyik ágát mindannyian kipróbáltuk, lévén szó az emberi mozgás alapvető elemeiről: futás, ugrás, dobás. Többségünknek lehet hát némi fogalma a légszomjról, az ólmossá váló végtagokról, a kiszakadni készülő vállízületekről. No meg talán arról is, milyen érzés, amikor ha megszakadunk is, egyre csak nő a különbség az előttünk haladóhoz képest.

Talán még emlékeznek rá, amint némi polémiát gerjesztett a három évvel ezelőtti budapesti vb-re nevezett magyar keret minden korábbinál népesebb létszáma. Akkor a kvalifikációs lista alapján 32 magyar szerzett indulási jogot, a rendező országként pedig további 31, megfelelő tudásszintű atlétát nevezhetett a magyar szövetség. Végül 57 magyar lépett az arénába. A mindenkori hazai versenyzők természetesen nézőszám-generáló tényezőkként is „működhetnek”, a fegyver azonban kétélű. Ha a „mieink” csak statisztaként szerepelnek a nagyok színjátékában, fordítva is elsülhet az a bizonyos mordály, azaz könnyen csalódásba mehet át a kezdeti lelkesedés, és ez aztán az illető sportágra is sötét fellegeket vethet. Ha viszont a néző azt látja, hogy a nemzeti mezben versenyző fiatal mindent elkövet a tisztességes szereplés érdekében, főként, ha sikerül felülmúlnia saját legjobbját – és annak értékét megfelelő módon sikerül eljuttatni a szurkolói tudatig –, hihetetlen felhajtóerővel képes hatni. És ha a hazai atléta végig versenyben van, ha nem verik cipóra, ha célba érkezése után látszik rajta, hogy utolsó, talán nem is létező erőtartalékait is mozgósította a siker érdekében, máris ott a nagy feloldozás, amitől mindkét fél jól érzi magát. Innen pedig már bátran lehet próbálkozni a továbblépéssel.

Miután több hullámban végigfutottak a médiában a „túlzásba vitt” csapatlétszám keltette hullámok, az arra hajlamosak pedig kitamáskodták magukat afelől, hogy valóban a magyar atlétika közép- és hosszú távú érdekeit szolgálják-e a sportágat célzó infrastrukturális és „emberállománybeli” fejlesztések, megérkeztünk Birminghambe, az olimpiai ciklus magyar szempontból legfontosabb nemzetközi tesztjéig. Az angliai nagyvárosba 51 tagú magyar csapat érkezett, 29 versenyszámban voltunk érdekelve. A szűk egy hét mérlege: egy arany­érem (Halász Bence, kalapácsvetés), egy ezüst (a maratonista Vindics-Tóth Lili), két negyedik hely (Molnár Attila 400 méteren és a maratonista Szabó Nóra), két ötödik helyezés (Kozák Luca 100 gáton és a 4x400-as férfiváltó), három hatodik hely (Kriszt Sarolta hétpróbában, Venyercsán Bence maratoni gyaloglásban és a női 4x100-as váltó). Nem utolsósorban öt országos csúcs, történelmi múltú eredmények felülírása. És holtversenyben a 12. hely olyan éremlistán, amelyen összesen 28 ország szerepel az európai szövetség 49 tagországából, egy 50 versenyszámban 1600 atlétát – ez is csúcsadat – felvonultató toprendezvényen. Olyan Eb-n, amelyen a francia, a lengyel vagy a portugál himnuszt nem játszották el. Önmagukért beszélő számok.

De mérhetősége révén bármennyire is a legreálisabb sportágak közé tartozik az atlétika, próbáljunk azért visszatérni az általános érvényű tanulságok terepére. A magyar atlétika legutóbbi rajtjának pillanata valamikor 2012-ben keresendő, amikor a londoni olimpia magyar atlétikai mélyrepülése – Pars Krisztián kalapácsvető-aranyérmének „esernyője” alá egyetlen, a legjobb 16 közé minősülő magyar sem került – nyomán a Magyar Atlétikai Szövetség új vezetői, élükön az elnökkel, a többszörösen is „súlyos” örökséget hordozó Gyulai Miklóssal, a nemzetközi szövetség (IAAF) néhai főtitkára, Gyulai István fiával a motorok újraindításáról határoztak. Sportszakmai felelősnek Spiriev Attilát kérték fel. Az akkoriban elsősorban atlétamenedzserként és versenyszervezőként – no meg édesapja, néhai Spiriev Bozsidár, az IAAF által több mint negyven éve használt pontszámítási táblázat

megalkotója örökségének továbbvivőjeként – ismert szakember négy évet adott magának a sportág új alapokra helyezésére. A sportág hazai helyzetét rögzítő, majd a változásokat pontosan követő statisztikai háttér megteremtésével kezdődött a mutatvány. Új versenyrendszer kidolgozása következett, amelyben megint tényleges becsülete lett az utánpótlás-nevelésnek, megsokszorozva az atlétika felé forduló fiatalok számát. Újrateremtették a csapatbajnokságok rendszerét, amelyben egy-egy szakosztály „periférikus” tagjai is értékké váltak. Az infrastrukturális fejlesztés, az új bázisok felépítése egyre vonzóbb keretet adott a sportág iránti növekvő érdeklődésnek.

A Birminghamre beérő termés aligha függetleníthető az előbbiekben ecsetelt folyamatoktól. Végigszaladva az évjáratokon az is szembetűnő, hogy a magyar válogatott tagjainak többsége korából fakadóan a Los Angeles-i olimpiát követő ciklusra is sokat ígér. Talán még olyan körülmények között is, hogy a magyar atlétikai társadalom jelentős része a közelmúltban megvonta a bizalmat a motorokat újraindító szövetségi vezetőktől. A sportág leendő irányítói mindenesetre jelentős hátszélben kezdhetik el tevékenységüket, hiszen egy szövetség munkájának legitimálását mindenekelőtt a különböző korosztályok „kirakata”, eredményessége biztosítja. Plusz a szeptemberben Budapesten első ízben megrendezendő világdöntő, hivatalos nevén World Athletics Ultimate Championship, a háromnapos sűrített vb szakmai és közönségsikerében ugyanis semmi okunk kételkedni.

Minderre már csak a magyar győzelem, éremszerzés, döntős helyezés tudná rápakolni a magáét. Az erre irányuló szurkolói várakozás természetes és örök. Már a három évvel ezelőtti vb iránti érdeklődés is elképesztő volt, az atlétika iránt kevésbé fogékony ismerőseim is kívülről fújták, mikor lép dobókörbe Halász Bence vagy áll rajthoz Kozák Luca. Utóbbi esetében az sem volt kétséges, hogy kedden-szerdán-csütörtökön is ott kell lenniük a lelátón, a 100 méteres gátfutás előfutamaira, középdöntőjére és döntőjére egyaránt befizettek. Mi ez, ha nem megelőlegezett bizalom, bizakodás, készülődés valami megismételhetetlen csodára?

Talán nem túlzás: Birminghamben immár a csodák hétköznapjait volt alkalmunk megélni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!