Legfontosabb a pártatlanság! – Pucz Péter publicisztikája

Álmodtam. A nagy nyári forró éjszakák során megesik az ilyen az ember gyerekével. De azért ez cifrábbra sikeredett, mint elsőre gondoltam volna. Ugyanis az zavart majdnem össze, hogy szendergési fantáziám előtt William Shakespeare Szentiván­éji álom című komédiáját olvasgatva az egyik kedvenc szereplőm Puck, a csínytevő szellem lépett elő. De ennyi elfogultság talán elnézhető a „névrokonság” ürügyén, miközben bódulat lett a dolog vége. Mindez már álommá vált az álomban, szóval kezdtem bonyolítani a felbukkanó képeket. Elsőre azt véltem, majd fel-felbukkannak régi szerelmek, álomnők, olyanok, akikhez volt közöm, meg azok, akik nem is sejtették korábban, milyen előkelő helyet foglaltak el a szívemben, a gondolataimban. De ez nem egy ilyen tematikájú csapongásként valósult meg. Sajnos utólag Krúdy Gyula Álmoskönyvében sem találtam arra érdemi utalást, mit is üzen, ha világhírű labdarúgók között tévelygek a képzelgés szárnyán, egy végtelen égi országúton. Mert ez történt meg szerénységemmel. Ezért hát a lányok, asszonyok, vonzóak, meg még annál is lélegzetelállítóbbak, aznap egy másik útvonalon járkálhattak keresztbe, mi több, kasul, minek következtében tökéletesen elkerültük egymást.

Egy kiírásra viszont jól emlékszem. „A futball teljesen elfogulatlan légies parkja” lebegett a fejem felett, egy odavetített fénysávban. A labdarúgás is egy fontos érzelmi szál nálam, tehát hamar megbékéltem azzal, amit a pillanatnyi sorsom kínált. Igaz, a játék magyar változata már sokszor megcsalt, de képes lettem mindig megbocsátani a néha cédának gondolt játéknak. Ám a világszínpad nyilván teljesen eltérő érzelmi hullámokat váltott ki belőlem.

Bárki felbukkanhatott, csak meg kellett idézni a szellemét élőnek, holtnak egyaránt. Elsőnek – hogy le ne késsek róla – rögvest Pelé bukkant fel. Akinek a teste muzsikált, ha közelébe került a labda. De még a puszta mozgása is olyan különleges összhangot nyújtott, mint aki nem is labdarúgónak született, hanem egy bőrgolyós, a súlytalansággal kacérkodó, legyőző balettművésznek.

Ekkor azonban beúszott a látómezőmbe az „isteni”, de nem legsportszerűbb Diego Maradona argentin mezben. A zsiványok összes dörzsöltségével, a vásottság olyan szintjén cselezett, amit lehetetlen lenne nem szemfényvesztésként elismerni. Nemzettársa, Lionel Messi szorosan mögötte érkezett. Ez nem erősorrendet jelentett, csupán időrendet. Bárhonnan nézzük, zsenivel van dolgunk vele kapcsolatban. Ebben a pillanatban azonban szörnyű gondolat telepedett meg a hombár fejemben. Ha ez így megy tovább, akkor Puskás Ferenc a végén kiszorul a sportág legjobbjainak valaha létezett legfontosabb tízes listájáról.

Mert lássuk be, a legjobb nem világbajnok mégis talán Johan Cruyff ebben a tülekedésben. A holland olyan elegánsan adta közre műsorát a gyepen, ami alapján joggal feltételezhetnénk, öltönyben, nyakkendőben, hegyes orrú, bőrtalpú cipőben is tudná ugyanazt, amit gatyában, lábszárvédőben, az Ajax és a Barcelona mezében tudott nyújtani. De ha a „pengék pengéje” nem érne rá, úgy ott „botladozna” Johan Neeskens, mellőzve az összes túlzást. Mert az egyik ismert spanyol szaklap fénykorában előbb ciklonnak, utóbb hurrikánnak írta le, félrecsapva minden fellengzősséget. Druszája szintjét persze nem érhette el, mert az egy másik tér volt a földöntúli futballvilágban.

Egy hihetetlen hősparádé elképzelhetetlen lenne kapus nélkül. Sepp Maier, Gordon Banks, Dino Zoff is joggal érdemelne meg egy helyet a világelitben. De Iker Casillas esetében sem lehetne egyetlen rossz szót sem szólni a felülmúlhatatlan álomcsapatról. Ahol Franz Beckenbauer úgy lenne a védelem oszlopa, mint senki más, sem előtte, sem utána. Ellenben, amennyiben a spanyol Andrés Iniesta kimaradna a felhozatalból, akkor kellene elrendelni az elmeszakértői vizsgálatot egy zavartan szédelgő futballőrülttel szemben. 

A franciáknál akkora tolongás alakulna ki a lista kihirdetésekor, hogy kardlappal kellene oszlatni azokat, akik méltatlanok lennének a klubtagságra. Michel Platini helye meginoghatna, amikor Zinédine Zidane kapná az elképzelt voksokat. A szintén világbajnok Thierry Henry éppen elment volna szódáért, amikor Kylian Mbappé jelezte volna, beállna néhány percre szédíteni a labdával a nagyérdeműt.

Erre már az olaszok is felfortyannának, Paolo Rossi közben gólt szerezne még úgy is, hogy pályára sem lép. Az általunk kevésbé ismert 1934-es, illetve 1938-as világbajnoki aranyérmes együttesből ott ácsorogna Giuseppe Meazza cserére várva, miközben az ő idejében tétmérkőzésen nem lehetett menet közben változtatni a felálláson. A németek kevésnek vélnék Ferenc császár szerepét, Gerd Müllert, a nemzet bombázóját követelve a kiérdemesültek szűk táborába. A két döntőben (1974-ben, majd 1982-ben) is egy-egy gólt elérő Paul Breitner egy aranyéremmel a nyakában tehetné hangsúlyossá pozícióját a keretben. Erre meg Lothar Matthäus kerülne kellemetlen helyzetbe, nem is szólva Miroslav Kloséról, négy világbajnoki medáliával a vitrinjében. Amiből „csupán” egy készült a legnemesebb fémből. Persze az is kérdés lehetne, az eredményesség számítana, vagy a tiszta játéktudás. Mert erre mondta egyszer egy „szerény” pécsi csatár, ő hiába a legjobb, ha a társai mind gyengécskék. Vegyük úgy, hogy neve feledésbe merült, jobban jár vele mindenki!

Tízes sorrendről nem lehet valós véleményt kialakítani a brazilok tágabb értelmezése nélkül. Igaz, Garrincha, Roberto Rivellino, Jair, Jairzinho, Ronaldo, Romário csak összekuszálná a szálakat. Miközben Rivaldót valaki elugrasztaná az öltözőbe izomlazító krémért. (Zico helyhiány miatt ki is maradt a sorból.)

Az uruguayi legjobbak meg még csak a képzeletbeli buszról kászálódnának le, amikor valaki a fejéhez kapva azt sikoltaná: „Óvás, ezt a listát dőreség lenne elkezdeni hevenyészve papírra vetni!”
Lassan kezdett is kínossá válni a szertelenségem, ideje volt hát felébrednem. Főleg mert közeledett egy nagyobb társaság, amely fenyegetőleg Öcsi bácsi nevét skandálta, cseppet sem barátságosan. Mi van vele? Tényleg kimaradt a legdicsőbbek felsorolásából?

Hála az égnek, érkezett furcsa élménytobzódást követően a megváltó hajnal. Amikor rá kellett döbbennem, milyen veszélyes ügybe ütöttem bele az orromat, valós tudás hiányában. Pedig Esterházy Péter megmondta: pápai vizeken ne kalózkodj!

Lévén Puskás olimpiai bajnok, a kor európai bajnoka (még más néven), BEK-nyertes lehetett, csak a világbajnoki arany hiányzott a gyűjteményéből. Azért, mert azt az 1954-es berni döntő során egyszerűen ellopták tőle egy bírói döntéssel. Hiszen a hajrában, 3:2-es német vezetésnél kiegyenlített, bár azt les címén nem adták meg. (Innen is üdvözlöm az angol William Ling játékvezető minden rokonát, különösen anyai ágon!) Több kameraállásból látszik, szó sem lehetett szabálytalanságról. Ha 3:3, jöhetett volna a hosszabbítás. Magabiztosan mondhatom (ez nekem tényleg nem kerül sokba!), az már a miénk lett volna, kihasználva lélektani előnyünket. Vagyis a mi csodacsatárunk tényleg nincsen rajta még a húszas listán sem. Mert egyszerűen a tetején trónol mindörökre. Kijelenthetjük, a fentebb említetteken kívül ugyanúgy semmi közöm sincsen Marco van Basten pályafutásához sem, George Best is csupán azért maradt meg az emlékeimben, mert sokat ivott. Mario Kempes elsősorban a rendezetlen frizurájával hívta fel magára a figyelmet ’78-ban, amikor Buenos Aires központi stadionjában, Argentína legkiválóbbjaként magasba emelhette a világkupát. Ezzel szemben a „Száguldó Őrnagyhoz” erős érzelmi kötelékek fűznek. Ő az enyém, pontosabban inkább a miénk, magyaroké! Az idők végezetéig, meg még a ráadásban is, bárhány percig is tartson az. Amíg el nem jutunk a tizenegyesekig. Ott meg a sorsdöntőt úgyis védhetetlenül vágná be Ferenc bátyánk, kortalanul, utánozhatatlan mozdulattal.

Mert vele szemben is fő elv az elfogulatlanság, amire illik törekedni – képességektől függetlenül!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!