Pont mellé önbecsülés – Bobory Balázs publicisztikája
AZZAL A REMÉNNYEL ÜLTEM LE kedd este a televízió elé, hogy a magyar labdarúgó-válogatott valahogy – előre nehezen elképzelhető módon – pontot szerez Portugáliában. Persze, sok százezren tettek ugyanígy velem együtt hazánkban, de engem az a furcsa érzés kerített hatalmába, hogy azért kell meglepetést szerezni, nehogy a portugálok tét nélküli meccsre menjenek a következő fordulóban Írországba, nem is gondoltam bele, mit jelentene nekünk valóban egy bravúr.
Nyilván a megszerzett egy pont matematikailag is ér valamit, jelentőségében viszont eltörpül a tény mellett, hogy Cristiano Ronaldónak és társainak teljes vértezetben kell menniük Dublinba, hogy kiharcolják a világbajnoki részvételt, és ha sikerül nyerniük, azzal velünk is csak jót tesznek, mivel ebben az esetben az örményországi győzelem biztos pótselejtezős szereplést érne nekünk, az utolsó játéknapon az írek ellen nem kellene a teher alatt megfeszülni.
Ennél viszont sokkal fontosabb, hogyan értük el ezt a döntetlent idegenben, sőt, tovább megyek, milyen teljesítménnyel jutottunk a kvalifikáció során odáig, hogy tényleg a saját kezünkben van a sorsunk, közel az áhított vb-pótselejtező, és álmodhatunk: negyven szűk esztendő után a világ nagyszínpadára juthat a magyar válogatott.
Kedd este Lisszabonban teljesen világossá vált, hogy a magyar válogatott megint megérett a nagy tettekre. És ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy innentől fáklyásmenetben jut ki a világbajnokságra, csak éppen sikerült megmutatni, hogy újfajta szerkezetben és összetételben is nagyok azok az oroszlánkörmök, és még a sokkal erősebb riválisba is bele tudja mélyeszteni őket.
A legnagyobb érdem Marco Rossié, aki a 2024-es gyengébb eredmények után alaposan felmérte a helyzetet, talán rádöbbent, hogy kicsit berozsdásodott, kiismerhetővé vált az a rendszer, amelyet ő hosszú évekig sikeresen alkalmazott, és talán a játékosanyag is úgy alakult, hogy alapjaiban kellett belenyúlni a felállásba. Így például a taktikába, és bizony ezzel jártak zökkenők is. Az viszont egyértelmű, hogy nagyon jól áll a magyar válogatottnak a négyvédős hadrend, amely előtt három középpályás szorgoskodik, a két szélső védekezésben középpályásként, támadásban csatárként funkcionál, és maradt egy center is, amelyre mondhatnánk, hogy a szerepet Varga Barnabásra találták ki, akire fel lehet lőni, ívelni a labdát, de azt is láttuk, hogy hiányában is akad olyan, aki kiválóan szerepel ezen a poszton, pedig teljesen mások az erényei.
Az örmények elleni hazai 2–0 után sokan fanyalogtak, hogy nem volt jó a játék, kevés volt a látvány, de aki azt várta, hogy simán gurítunk egy ötöst a papíron gyengébb ellenfélnek és gálába fordul a meccs, az óriásit tévedett. Az örmények az írek legyőzése után vérszemet kaptak, és Budapesten próbáltak belekapaszkodni abba az esélybe, hogy őrületes bravúrral valahogy eljutnak a pótselejtezőt jelentő második helyig, ezért foggal-körömmel küzdöttek. Bárki, aki futballozott, tudja, mennyire nehéz ilyen meccseken, ilyen ellenfelekkel szemben egyáltalán eredményesnek lenni, nemhogy „gálázni”. A mieink azonban megtették a magukét, gyűrték-gyűrték az örményeket, egészen addig, amíg hibáztak néhányszor, és sikerült megszereznünk a három pontot.
És bár láttuk a magyar válogatottat ebben a selejtezősorozatban jól focizni – mondjuk az írek elleni dublini meccs első felében vagy itthon, egyes szakaszokban a portugálok ellen –, nem gondoltuk volna, hogy éppen a lisszaboni összecsapás lesz az, amelyen Szoboszlai Dominikék az utóbbi évek egyik legkiemelkedőbb játékát produkálják. A szövetségi kapitány megint jókat húzott a kezdőcsapatot illetően, mert bár az biztos volt, hogy Sallai Roland és Varga Barnabás eltiltása után visszatér, az egyáltalán nem tűnt egyértelműnek, hogy Szoboszlai az örmények elleni meccshez képest egy sorral hátrébb kerül, és Bolla Bendegúz bent marad az együttesben, Tóth Alex pedig a kispadon kezd. A mérkőzésen aztán világosan kiderült, mi volt ezzel a terv, az olasz mesternek sikerült a védekezést úgy stabilizálnia, hogy a támadófutball sem lett szárnyaszegettebb, sőt… Labda nélkül Dominik szinte Varga magasságában fogadta az ellenfelet, persze számtalanszor szerelt akár az alapvonal közelében is, de azt megszoktuk, hogy ahol rá szükség van, ő ott terem. A széleken Kerkez Milos Sallaival, Bolla Loic Negóval próbálta szűkíteni a területet. A megszerzett labdából pedig igyekezett építkezni a magyar válogatott, nem egyetlen opcióként tekintett Vargára, aki azért megint megnyerte a fejpárbajok többségét a felívelések után. Nemegyszer szép kombinációk után sikerült felvinni a labdát a portugálok kapuja elé, de a hosszú indítások után lecsorgókat is jó százalékban szedegették össze Sallaiék, és ez azt jelentette, hogy nem vagyunk messze az egy szem támadótól, nem kizárólag bekkelni akarunk Lisszabonban, hanem alkotni, futballozni, támadni, és ha lehet, gólt szerezni.
Tóth Balázs ismét ragyogóan élt a lehetőséggel, és végleg bejelentkezett első számú kapusnak. Ez volt az a kivételes alkalom, amikor Willi Orbánnak gyengébb meccse volt védőtársainál, de keressük ebben is a jót, régen vártuk, hogy Szalai Attila „visszaérkezzen” a magyar válogatottba, ezzel együtt a nemzetközi szintre. Kerkez brusztolt, harcolt, volt egy-két jó beadása, de bőven több van benne. A jobb oldalon Nego viszont remek meccset hozott le, nemcsak nagyszerű szerelései voltak, hanem bátran lépett be a játékba, és a megoldásai jórészt sikeresnek bizonyultak. Callum Styles megint óriási munkát végzett és fontos szerepe volt a labdakihozatalokban, Schäfer András az örmények ellen szorgalmas volt, kedden betegség miatt korán cserét kért, a helyette beálló Tóth Alex pedig sokadszor bizonyította, játszhat ő bárki vagy bármilyen együttes ellen, nem csinálja össze magát – ez az egyik legnagyobb erénye a Ferencváros tinédzserének. Bollának a Rapidban más a feladata, mint a válogatottban, talán jobban állna neki, ha hátrébbról indulhatna, de védekezésben óriási szüksége van rá Rossinak. Sallai megmutatta, miért az egyik legfontosabb láncszeme a csapatnak, gyorsasága, technikai képzettsége a portugálok ellen is kamatozott néhányszor. Varga pedig akkor is Európa egyik legjobb centerének tűnik jelenleg, ha véletlenül nem szerez gólt, egyes fanyalgóknak érdemes lenne egyszer kipróbálniuk, milyen egy center élete ilyen kaliberű védők ellen.
A végére hagytam Szoboszlait, aki nélkül nagyon nehéz lenne elképzelni a válogatott futballját, annyira gerendának számít, vezér, aki nem bújik ki a felelősség alól, kéri a labdát, mutatja magát, magabiztosan osztogat, meghatározza a tempót. Labda nélkül talán még nagyobb klasszis, de ezt látjuk hétről hétre, amikor a Liverpool mezében szántja fel a szép angol gyepet. Az örmények ellen kihagyta a ziccerét, most, amikor még fontosabb volt, belőtte, rossz estét szerezve ezzel irigyeinek.
A padról beszállók közül persze ki kell emelni Lukács Dánielt, aki 29 évesen lőtte első gólját az örmények ellen a magyar válogatottban, kedden pedig csodálatos gólpasszt adott, világsztárokat ráncigált meg rendre a szélen. És hogy az örömbe üröm is vegyüljön: ilyenkor mélázik el az ember, hol voltak a szakembereink eddig, akik nem láttak többet ebben a srácban annál, hogy többnyire az NB II-ben villogjon. Lukács beállt a Nagy Zsolt-, Varga-féle vonulatba, a későn felfedezett remek magyar labdarúgók közé, és ilyenkor kell azt mondani, kell a magyarszabály, hogy kevés ilyen példa legyen, mint az említettek.
De ne kanyarodjunk el erre, mert van most ennél fontosabb. A válogatott nemcsak azt érte el a lisszaboni iksszel, hogy Portugáliának fontos lesz az írországi mérkőzés, hanem ennél sokkal többet nyert. Önbecsülést, hitet, magabiztosságot a hátralévő két mérkőzésre, amelyeken ki lehet, ki kell harcolni a pótselejtezőt érő második helyet.
És onnantól megint új fejezet kezdődik.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
