Pisont István gyújtó hangú üzenettel biztatta a falusi pályán megismert tehetséges roma fiúkat, akikkel a harmadik félidő során közösen elénekelte a cigány himnuszt – a bajnoki címe miatt megszűnt zalaszentjakabi csapat tizennégy év szünet után állt össze a Hátsó füves futballmentő túra újabb zalai állomásán.
Zalaszentjakab, művház, nyakig a harmadik félidőben. Kiürült műanyagtányérok árulkodnak az elpusztított gulyáslevesről, örökifjú retrófutballisták kapaszkodnak maradék sörükbe, a percek óta búcsúzkodó Pisont Istvánnal egymást váltva állnak össze a feltüzelt szelfizők, kell a fotódokument Face-re, Instára. Összepakolt már a Nagykanizsáról érkezett énekes-dj, Pávlicz Patrik is (reklámja szerint falunapok, lakodalmak, vacsorás bálok közkedvelt hangulatfelelőse, a Szivárvány zenekartól kölcsönvett Nélküled az élet című számát a neten majdnem kétezren tekintették meg), marad utána a lefújást követő futballesemények egyenetlenül visszhangzó, természetes lármája.
Aztán váratlanul elcsitul a nép, a 31-szeres válogatott sztárvendég záróakkordként ölébe ülteti Orsós Dominikot és Bogdán Bencét, a „kultúrban” fél órája még páros roma zenei produkcióval előrukkoló két környékbeli gyermeket, és némi unszolásra ráveszi őket a nótázásra, közösen belefognak a cigány himnuszként ismert népdalba. Az egyik fiú üti az alkalmi dobozdobot, a másik az alumíniumkancsót, Pisont István pedig ritmusos „hop, hop” és „saba, saba” kiáltásokkal adja nekik az ütemet az énekszóhoz: „Zöld az erdő, zöld a hegy is / A szerencse jön is, megy is / Gondok kése húsunkba vág / Képmutató lett a világ // Egész világ ellenségünk / Űzött tolvajokként élünk / Nem loptunk mi, csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből // Isten, könyörülj meg nékünk / Ne szenvedjen tovább népünk / Megátkoztál, meg is vertél / Örök csavargóvá tettél // Isten, könyörülj meg nékünk / Ne szenvedjen tovább népünk / Megátkoztál, meg is vertél / Örök csavargóvá tettél.”
A zalai falu 286 lakosának 13.5 százaléka vallotta magát cigány származásúnak a legutóbbi népszámláláson, a roma népesség valós aránya azonban ennél magasabb lehet. Éppen ezért jelzésértékű Pisont István jelenléte. Az összetartó, hagyományait ápoló gádorosi cigány családban nevelkedett korábbi Honvéd-klasszis személyes missziójának érezte, hogy részt vegyen a Hátsó füves futballmentő túra zalaszentjakabi állomásán. Makacs csípősérülése miatt előre jelezte, nem tud pályára lépni a Zalai Főnix utazó csapatban, az oldalvonal mellett azonban kabátban, sapkában, tüzes hangulatban éli meg a tizennégy év (!) után összeálló zalaszentjakabi együttes újjászületési meccsét és a 4–4-es döntetlennel végződő ütközet fordulatait.
És amikor a nap végén, a művelődési házban tartott futballtörténeti beszélgetés lezárásaként megfogalmazza búcsúüzenetét, a külső hasonlóság alapján a francia világbajnok csatárhoz hasonlított, kancsón doboló énekesfiúhoz fordul: „Talán csak annyit mondanék tanácsként, hogy Mbappé, ne hagyd abba a zenét! Ebben nagyon jó vagy. Kaptunk a Jóistentől talentumot, és ezzel a talentummal élnünk kell, nem pedig megnyugodni vele. Építenünk kell, ki kell hoznunk magunkból, és nem a magunk javára fordítani, hanem a közösségért, a környezetünkben élőkért. Nekem most az a küldetésem, hogy nektek segítsek kibontakoztatni a tehetségeteket, ösztönzést nyújtsak.”
Pisont Istvánt megszerette, szívébe zárta Zalaszentjakab népe. Amikor elindul a falusi művelődési ház kijárata felé, megáll a szó az asztaloknál, a férfiak, nők, gyermekek tekintete tiszteletteljes csendben kíséri az ajtóig.
Egészen furcsa helyzet állt elő 2009 tavaszán Zalaszentjakabon. A csapat megállíthatatlanul masírozott az első hely felé a Zala megyei IV. osztály nagykanizsai B-csoportjában, miközben rendhagyó prémiummal kecsegtették a játékosokat: ha megnyerik a bajnokságot, feloszlik az együttes. Végül 16 mérkőzés után 35 ponttal, 38–14-es gólkülönbséggel ott ragadt az élen Zalaszentjakab, a szellős mezőnyben mögötte messze leszakadva Liszó, majd Balatonmagyaród, Fityeház és Nagyrécse következett. Zalában az adott szónak súlya van: a következő ősz némán köszöntött a bajnokcsapat elárvult pályájára, az aranynemzedék tagjait élelmesen elvitte a szomszédos Galambok. Felesleges mondani, az említett bajnokság öt résztvevőjéből mára mind az öt megszűnt, Balatonmagyaród még ugyanabban az évben, Nagyrécse 2012-ben, Liszó és Fityeház 2013-ban. Mint két évvel ezelőtti összeállításunkban rámutattunk, Zalában 2000 és 2021 között a felnőtt férfi bajnokságokban szereplő csapatok 22.6 százaléka feloszlott (az arány többé-kevésbé megfelel az országos átlagnak), a településeknek ma kevesebb mint a harmadán működik nagypályás futballélet.
„Faramuci helyzet, de tényleg így volt” – mondja a Hátsó füves futballmentő túra zalaszentjakabi állomásán Bagó Csaba, aki az utolsó években a helyi italbolt bevételéből fedezte a csapattal kapcsolatos költségeket. A bajnoki cím azonban minőségi váltást vetített előre, amit már sem ő, sem az önkormányzat nem tudott finanszírozni, így mozdult tovább a keret magja a Zala megyei I. osztályból éppen kiesett Galambokra. Ami a falusi futballmúltat illeti, a veteránok közül Apáti János még emlékszik az 1982-es pályaavatóra, amelyet a Nagykanizsai Olajbányász ellen vívott – kevés sikerrel, de annál nagyobb örömmel – a zalaszentjakabi csapat. Ezen a napon pedig fia készítette elő a másfél évtizednyi szünet ellenére tökéletes talajú játékteret, és a falusi futballélet bensőséges gesztusaként egy barátja meglepetésből „Apáti” feliratot hintett neki mésszel az alapvonal mögötti fűre.
A zalaszentjakabi labdarúgással az évtizedek során a megyei sajtó sem különösebben foglalkozott, legfeljebb a csapat eredményeit közölte a Zalai Hírlap. Egyetlen kivételt találunk: 1966 áprilisában terjedelmes cikk vette védelmébe a csapatot, amelynek játékosait támogatása fejében azonnali munkára akarta fogni a helyi termelőszövetkezet. Nem az elvet kifogásolta a szerző, csak a sorrendet, amely a juttatások előzetes feltételéül szabta a kétkezi szolgálatot, miközben azokra csak később jutna idejük a többségükben még tanuló sportolóknak.
Az egyesület tagjait pedig nem lehetett lustasággal vádolni, kivették a részüket az útjavításokból és az aratásból is, vállalták továbbá egy kukoricatábla gondozását, begyűjtöttek 130 mázsa termést – ezzel a KISZ-bizottság által szervezett munkaverseny második helyét nyerték el. Ilyen volt a szocializmus időszakának bájos sporthumora: ha a futballisták gólokkal nem jutottak sikerre, kukoricabetakarítással is kiérdemelhették a babért.
Zalai hétvégénk során Tóth István, a megye legnagyobb Honvéd-szurkolója fogad minket vendégül kehidakustányi házában, amely a vidéki futballkultúra sajátos múzeuma is: a pincében régi futballrelikviák és családi sportkincsek lenyűgöző tárháza, a garázsfalon páratlan gombfoci-kiállítás, a házban a régi asztali játék otthoni szentélye. A fő attrakció pedig odakint, a szabadban kínálkozik: a gyümölcsfákat körülölelő pályán a saját fejlesztésű kerti játék, a lábbal játszott minigolf, vagyis a gurigolf csábítja a látogatót.
Pisont István sérült csípővel is megnyeri első gurigolfpartiját, a gádorosi grundról hozott mozdulatok, a Honvéd-pályán kicsiszolt technika itt is kamatozik. Az esti menü tévés főzőműsorból ellesett fűszeres-zelleres seregélyesi sertéskaraj, zalai rizlinggel, házi diópálinkával és a Tóth Pisti nótázik című YouTube-csatorna dalaival kísérve. Például a 2017-es aranyérmes Honvéd tiszteletére komponált saját szerzeménnyel: „Vedd le a kalapod a Honvéd előtt, hiszen megszolgálta / Verte a Videotont, bajnokságot első helyen zárta / Marco Rossi állt az élen, »Csak a Kispest«-sálban / Ezt a csapatot az összes drukker a szívébe zárta.”
Másnap Zalaváron indul a délelőtt, a száz éve felszentelt templom ünnepére és püspöki szentmiséjére vagyunk hivatalosak – ez a település a Zalai Főnix fészke, Lucz József polgármester a háttérben a vándorcsapat titkos segítője. Néhány perc késéssel, a Boldogasszony anyánkra érünk oda a templom előtti szoboravatásra, Holler Konrád valamikori templomalapító plébános alakját Turi Török Tibor szobrászművész örökítette meg bronzból.
Meghallgatjuk a templom történetéről szóló vetített képes előadást (Pisont István rögtön kiszúrja az 1923-as ünnepi fénykép szélén a hangszerükkel sorakozó cigányzenészeket), élvezhetjük a helyi asszonyok templomi kóruselőadását („Nézd, éppen tizenegyen vannak, mint a focisták…” – súgja oda a szomszédom), a Varga László kaposvári megyéspüspök által celebrált mise előtt pedig megcsodálhatjuk a tematikus rajtpályázat munkáit is.
Felnőtt kategóriában Péter Beatrix műve győzött, a lendületes, élettel teli képen a zalavári templom irányából két kutyás kislány szalad felénk. Megint hallom a bizalmas suttogást: „Ezek cigánylányok, nem?”
„Eleinte hajnalig néztem a híreket, nem tudtam megnyugodni. Izraeli barátaimmal, ismerőseimmel folyamatosan kapcsolatban vagyok, üzeneteket váltunk, aggódva figyelem, hogy mi történik feléjük.”
Zalai utakon suhanunk a szikrázó őszi napsütésben, Pisont István a gázai konfliktus embertelenségeit részletezi, az anyósülésen mondatról mondatra, döbbenettel olvassa fel Barak Bakhar feliratozott nyilatkozatát: a Crvena zvezda izraeli edzője október végén segélykiáltással felérő sajtótájékoztatón vallott a családja környezetében történt kegyetlenségekről. A Honvéd egykori játékosát mélyen érinti a közel-keleti háború drámája, 1995 és 2003 között rövid megszakítással Izraelben futballozott, kétszer nyert bajnokságot a Beitar Jeruzsálemmel, egyszer a Hapoel Tel-Avivvel, sok kedves barátság és személyes szál köti az országhoz, és az izraeli labdarúgás világában is tisztelettel őrzik kinti évei emlékét.
Útitársam példája is mutatja, hogy egy futballpályafutás sokkal több, mint mérkőzések puszta sorozata: emberi történetek, utazások, találkozások gazdag csomagja. A zalai dombok között kanyarogva szóba hozza nemrégiben közzétett Facebook-bejegyzését, amelyben Lionel Messi újabb aranylabdája kapcsán idézte fel saját első válogatottságának felejthetetlen élményét: 1991. február 19-én a rosáriói Central Stadionban, az 1978-as argentin vb-győzelem bűvöletében lépett pályára Argentína ellen. A mérkőzés után a magyar válogatott autóbusza körül, a stadion oldalában helybeli négy-ötéves gyerekek sereglettek össze, rugdosták a labdát, élvezték a 2–0-s argentin győzelem utáni késő esti hangulatot. Pisont István pedig magában irigykedve figyelte az ösztönző dél-amerikai futballközeget, arra gondolt, bárcsak adna a Jóisten Argentínának még egy Maradonát. És ki tudja, talán a kis örökös már éppen ott szaladgált a helybeli fiúcskák között: Lionel Messi 1987-ben született, Rosárióban…
Csendes zalai falvakon át visz az utunk, újabb Facebook-poszt kerül elő, két kanyar között megmutatja jeles utasom 1993-ban készített hármas fotóját az októberben elhunyt manchesteri legendával, Bobby Charltonnal és Puskás Ferenccel – a sporttörténetileg is izgalmas kép Japánban készült, az 1993-as Kirin-kupán. „Nagyon boldog voltam a közös találkozásnak” – olvasni mellette a személyes kommentárt.
Másfél nap alatt a Föld körül: így jutottunk el Pisont Istvánnal Zalaszentjakabtól Kehidakustányon, Zalaváron át Izraelbe, Argentínába és Japánba is. Ahogy Bobby Charlton mondta: „Némelyek azt állítják, hogy mi, professzionális játékosok a futball rabszolgái vagyunk. Ha ez így van, ítéljenek életfogytiglani rabszolgaságra!”
„– Nem sietünk. Ezt is annyira bírom itt, Zalában, hogy mindenki olyan klasszul le van lassulva. Nem érdekli az embereket az idő, meg hogy…
– Jó, jó, jó – kiáltott közbe Mikkel, nem bírt volna elviselni egy újabb Zala-reklámblokkot.”
Maros András Két-három dán című könyvének meghatározó színtere Vöckönd, a szerző a 103 lelkes zalai faluban alkalmas terepet látott a hazánkba tévedt dán fiatalok regénybeli ismerkedésére a magyar vidéki valósággal. Vöcköndi nagypályás futballcsapat adataink szerint sohasem létezett, az idézett párbeszédben említett zalai lassulás azonban a megye más vidékein is kifigyelhető. Akár a pályák környékén: a Szabó Zoltán és Hegedüs Enikő szervezésében zajló regionális programsorozat révén Esztergályhorváti, Zalaszabar, Egeraracsa, Zalavár, Felsőpáhok, Pusztaederics, Sormás és Zalaszentjakab is megtapasztalta már, milyen az, ha jut idő a régi futballemlékek kitárgyalására, a ráérős találkozásra a valamikori csapattársakkal és persze magára a játékra.
A szent lassulás jegyében szeptembertől már a Hátsó füves futballmentő túra keretében zajlik a – korábban Újra a pályán néven indult – zalai kezdeményezés, amelynek szerves része a házigazda falu kulturális bemutatkozása is. Pusztaedericsen a hat év után összeálló együttes 2–1-es győzelme után Gutorfölde néptáncosai léptek fel.
Sormáson a csapat a Zalai Főnix elleni 3–2-es sikerrel tért vissza négy év kényszerszünetet követően, és a lefújás után az István Hotelben tartott, Bóbics László vezette futballtörténeti beszélgetés mellett jutott mód a falu büszkeségeinek megismerésére is. A lassú zalai támadásvezetés a tavasszal folytatódik, a tempót Milan Kundera, a nyáron elhunyt világhírű cseh író diktálja: „Titkos kapcsolat van a lassúság és az emlékezet, illetve a sebesség és a felejtés között.”
A Hátsó füves futballmentő túra 2022-ben indult, a megszűnt falusi csapatokat újra játékba hozó, közösségépítő és kulturális programsorozat a zempléni, a zalai, a szatmári és a baranyai vidéken összesen huszonnégy állomásnál tart. A civil kezdeményezésként futó futballszociológiai kísérlet a tervek szerint tavasszal folytatódik, jó néhány település jelezte már részvételi szándékát.
Zempléni utazóknak és környékbelieknek ajánljuk az őszi-téli időszakban is a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban (3980, Dózsa György utca 11.) működő Hátsó füves – egy eltűnő futballvilág képei című kiállítást, amelynek helyszíni kísérőeseményeként november 23-án 17 órától a Budapest futballkönyve című friss kötetnek lesz nyilvános bemutatója a szerzőpáros és Ringer István múzeumigazgató részvételével.
Mindeközben Budapesten január közepéig megtekinthető a Hadik Kávéházban (1111, Bartók Béla út 36.) a Hátsó füves – barangolás a magyar futball rejtett tájain című fotótárlat. A programokról, hírekről, aktualitásokról a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni.
