Huszonhárom év után állt össze újra a pálinkájáról is híres falu együttese, hogy megmérkőzzön a most bemutatkozó Szatmári Főnixszel, és ismét kiderült: a mai csapatszervezőknek a demográfiai nehézségek mellett a virtuális világ csábításával is szembe kell nézniük. Helyszíni riport a Hátsó füves futballmentő túra panyolai állomásáról.
„A magyar futball átélt két világháborút, átélte ’56-ot, a rendszerváltást, de a Facebookkal nem bírt. Ezt én a kispaládi cigányoktól hallottam, és igazat is adok nekik.”
Tukacs László túristvándi edző megállapítása kissé sarkosan, de annál pontosabban tapint rá az amatőr labdarúgás egyik fő kihívására, a ránk telepedő virtuális világ életmódformáló hatására. Ha erősebben akarunk fogalmazni, mondhatjuk úgy is, hogy a futballpályákat fűnyíróval, a futballcsapatokat viszont okostelefonnal nyírják.
Egyetlen képkockába sűrítve mutatja a folyamatokat Szabó Miklós kollégánk Apróhomokon készült szeptemberi felvétele: miközben javában zajlik a mérkőzés, két gyermek a pályának háttal ülve, az alkalmi tribünként szolgáló szalmabálának dőlve játszik telefonján.
A kistelepülések nagypályás labdarúgó-csapatai pedig nemcsak a lakosság öregedése, a fiatalok elvándorlása, az önkéntes munka leértékelődése és a pénz fertőző hatása miatt szűntek meg százszámra, hanem azért is, mert a modern kor digitális darálójában aktív utánpótlás nélkül halálra voltak ítélve. Ez nem panasz, nosztalgikus kesergés, hanem száraz tapasztalat.
„Kevesebb a fiatal, és másként is állnak a sportoláshoz” – adott szatmári helyzetjelentést a panyolai pálya mellett Borbély Balázs, a környék krónikása, helytörténésze, akinek személyes hangú futballemlékezései a szabolcsfociinfo.hu oldalon olvashatók.
“Harminc éve nem volt életünk része a számítógép, az internet, nem kellett megküzdenünk a mostani idők csábításaival. Nem a mai nemzedék tehet arról, hogy ez megváltozott, ők már beleszülettek egy olyan világba, amelyben az a kuriózum, ha meg lehet velük kedveltetni a rendszeres sportolást.”
“A periférián lévő, aprófalvas vidékeken, amilyen a mi szatmári mostoharégiónk is, amúgy is nehézséget jelent a fiatalok megtartása. Elmúlt az idő, amikor a legnagyobb büszkeséget az jelentette, ha a szülőfalunk csapatában pályára léptünk. Gondot okozott sok helyen az is, hogy merev intézményi korlátok közé terelték a csapatok működését, az előírások betartása sok helyen felemésztette a szervezők energiáit.”
“Az utolsó szög a koporsóban pedig több egyesületnél az a változás volt, hogy megjelent a pénz az amatőr falusi foci világában, és a játékos többé már nem a saját települése csapatáért küzdött, hanem a meccspénzért. Ha nem lenne még néhány olyan megszállott, amilyen Túristvándiban Tukacs Laci, aki idejét, energiáját, pénzét sem sajnálva szervezi a csapatot, itt sem tartanánk már. Ő és a hozzá hasonlók jelentik még a falusi labdarúgás kovászát.”
Az említett 62 éves sportember és tanító több évtizedes, szociológiai látlelettel felérő tapasztalatait, az eltűnő régi falusi futballvilág legendás történeteit tárja a nyilvánosság elé a Ha a pályák mesélni tudnának… című könyv, amelynek fülszövege így mutatja be a mesélőt: „A szatmári környéken elég a közértben, a pálya szélén, a kocsmában vagy a templom előtt megemlíteni a Tukacs nevet, bármely faluban tudni fogják, kiről van szó.” Ennek tükrében pedig felesleges magyarázni, miért éppen a „kis Tuki” állt a Hátsó füves futballmentő túra szatmári kezdeményezésének élére, és szervezte meg az induló programsorozat motorjaként működő Szatmári Főnix vándorcsapatot.
„Ahogy telik az idő, utólag mindenkiből rettenetesen jó futballista lesz – nyitotta köszöntőjét Tukacs László. – Azt mondta egyszer egy bölcs ember, hogy nem a tudatlanság a bűn, hanem a tudás illúziója. Vagyis amikor azt hiszi valaki, hogy tud valamit, miközben nem tudja. A mi időnkben még nem illúzió volt a futball, az alsóbb osztályokban is kemény, jó mérkőzések zajlottak. Lehet, hogy a meccsen ütöttük-vágtuk egymást, de innen, Panyoláról mindig kézfogással mentünk el.”
Nem árt felidézni dióhéjban az előzményeket: a sátoraljaújhelyi Hátsó füves-kiállításból, a Kazinczy Ferenc Múzeumból indult civil mozgalom 2022-től idén őszig az intézmény vonzáskörzetében, a Zempléni Főnix utazó csapat segítségével segített alkalmilag feléleszteni megszűnt falusi együtteseket, összehozni régi futballközösségeket és megmutatni az adott település értékeit.
Az Európai Labdarúgó-szövetségnél (UEFA) rangos elismeréssel értékelt program az idén októbertől egyesül a korábban Újra a pályán néven futó zalavári kezdeményezéssel, a Hátsó füves futballmentő túra így folytatódik Zala vármegyében, illetve párhuzamosan elindult Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében, a fehérgyarmati járásban is.
A szatmári vonulat első állomása volt Panyola, ahol a helyi önkormányzat közreműködésével, Muhari Zoltán polgármester, Papp András önkormányzati képviselő, valamint Lakatos Béla pálinkafőző-mester és számos önkéntes hathatós segítségével olyan program kerekedett, amely méltó volt a kedves szatmári település híréhez és a – Nemzeti Sport riportjaival kísért – programsorozat szándékaihoz.
„Futball és kultúra kéz a kézben jár” – hirdeti az „anyacsapat” Zempléni Főnix mottója, és ez a panyolai délutánon pontosan így volt: délelőtt ifjúsági futballtornát vívtak a falusi kispályán, majd a református templomban és a Széles Gyula Alkotó- és kézművesházban tett látogatás vezette fel a nagypályánál kezdődő, egyszerű kamarakiállítással kísért helyi futballtörténeti emlékezést.
A panyolai oldalvonal mellett aztán csak úgy repkednek a pályaszéli költészet gyöngyszemei…
„Érdemes megnézni ezt a sokat látott alumíniumkannát, ebben tartottuk annak idején a csodavizet. Ha valamelyik játékos meccs közben a földön maradt, beszaladtak hozzá, oszt’ pofán öntötték egy kannafenék hideg vízzel. Ne félj, azonnal meggyógyult!”
„Nálam a sporttal nincs gond, rendszeresen focizom. Évente egy alkalommal.”
A labda a Szatmári Főnix hálójában, Papp Attila riporter, a népszerű Papsi hangja harsog a pálya mellett az erősítőből: „Csak megszületett a várva várt panyolai gól! Nehéz szülés volt, de megérte kibírni a tolófájásokat.”
Panyolának sajátos levegője, zamata, lelke van. És rendívül gazdag néprajzi hagyományai, szokásvilága, farsangi felvonulással, népi színházzal vagy éppen feljegyzésekben őrzött helyi babonákkal. „Aki Szent György éjfelekor keresztúton húzott kör közepébe ül és nem ijed meg, az meglátja jövendőbelijét” – tartotta a panyolai nép, amely arról is meg volt győződve, hogy ha az asszony nem tekeri a fonalat az orsón a karikáig, nem szereti az urát. Kialakult, hogy ha valaki új házba költözött, szerencséjében bízva cigánnyal rakatta meg a tüzet, a tehéntej elapasztásától való félelem pedig még az 1960-as években is furcsa eseteket szült. „V. I.-nek a lánya is értett a tehénrontáshoz – olvassuk Széles Gyula Panyola-monográfiájában. – M. Károlyné tehenében egyik napról a másikra elzüllött a tej, s a jószág nyugtalan lett. Gyanút fogtak arra, aki aznap ott járt, s valami apróságot (ruhaanyag-maradékot) vitt el tőlük. M.-né nem tűrte pár napnál tovább, s az egyik reggel kifejt kevés tejet az arra jövő tettes fejére borította, ráordítva, hogy hozza vissza a tejet. Még aznap rendben lett a tehén.”
A három folyó, a Szamos, a Tisza és az Öreg-Túr ölelésében fekvő településen a víznek mindig is kivételes tisztelete volt. Amikor Sőregi János régész az 1930-as években halászladikjával végigevezett a Szamos magyarországi szakaszán, a falu közelében a következő élményekkel gazdagodott: „Eloldott csónakunk teljes felszerelésével (sátor, alul-felül bádoggal borított festett faláda, ásó és halászati szerszámok, élelem stb.) lassan siklott el a panyolai révkunyhó előtt, mely mint a hegyvidéki turistaház, messze látszik a révfeljáró szirtfokáról. Piros Gábor benne a révész, aki talán az egész Szamosköz legjobb humorú magyarja. Bámulatra méltó szellemességgel mulattatja mindig munkásaimat, élményeinek és ötletes kiszólásának kifogyhatatlan bőségét öntve derék magyar lelkéből. Napraforgó góréból épült, kéménytelen, tűzhelyes kunyhóját meglátogattam. A szabadtűzhely füstje egyúttal légy- és szúnyogűző. Kaparóháló és két varsa jelezte a hal iránt való érdeklődését is. Vajjon ki tilthatná meg egy révésznek, tutajosnak a halhoz való jogát azon a vizén, melyen él?! Továbbhaladó csónakunkat az öreg révész áldása kísérte.”
Úgy látszik, a révészhumor nemigen változik száz év alatt sem, mert miközben Panyola felé közelítve átkeltünk az olcsvai kompon, a régimódi, vashuzalos, áthúzós szerkezet kezelője csak úgy köpte a poénokat, amelyek hol a régi panyolai futballistákba, hol a bizonytalan véralkoholszintű reggeli utasokba, hol távollévő kedves nejébe csíptek bele egy szatmári félmosoly kíséretében.
A fedélzeten a 2000-ben megszűnt, huszonhárom év után összeálló panyolai nagypályás csapat egyik tagja is velünk tartott a célállomás felé, ahol a kultúrházban éppen a délelőtti ifjúsági foci eredményhirdetésére csöppentünk be: a győzteseknek jutott a Magyar Labdarúgó Szövetség által felajánlott, panyolaiaknak szánt sportszercsomagból a két válogatott mez is, amelynél a mai szoboszlais időkben nehéz divatosabb futballfelszerelést találni.
Nem árt, ha megvan a kapocs a kirakatban lévő labdarúgás, a válogatott, az NB I szintje és az amatőr hátország között: ennek szellemében a Szatmári Főnix színeiben a győztes mérkőzésen (9–1) pályára lépett az NB I-es Nyíregyháza korábbi oszlopos tagja, Szatke Zoltán is.
„Magam is több alsóbb osztályú csapatban játszottam, megtapasztaltam azt a különleges légkört, amely ezeket a mérkőzéseket körbeveszi – mondta az 54 éves labdarúgó. – Aki a focit kicsit is szereti, mindent megtesz, hogy ne vesszen ki a játék. Ha Panyolán kicsit is sikerült hozzátennünk ehhez, már megérte eljönni.”
Az újjászületési futballünnep programja az eredetileg 1769-ben emelt, 1905-ben újjáépült református templomban kezdődött, amelynek hátsó ajtaja éppen a falu közösségi terepére, a nyári Panyolafesztnek is otthont adó füves kispályára nyílik, ahol a délelőtti ifjúsági kupa zajlott. Didi Xénia lelkésznő és költő jelképes üzenetet lát a két tér összekapcsolásában, és a vasárnapi istentiszteleten tanítását is a futball témája köré építette.
„A lesen kívül már mindent értek – kezdte a templompadokban helyet foglaló futballistáknak. – Máté evangéliumából hoztam egy igét: »Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.« Nem tudok focizni, bár az is lehet, hogy tudok, mert még nem próbáltam. Mégis úgy látom, sok a közös vonás egy keresztény gyülekezet életében és a csapatjátékban. Jó lenne, ha a mai nap valaminek a kezdete lenne, és másként tudnánk egymással bánni akkor is, amikor már nem focizunk. A mai nap többről szól, mint a futball, szól a játékon túl a találkozásról, a közösségről, az összetartozásról.”
Kezdés előtt felsorakoztak a két csapat tagjai a pálya közepén, a köríven, és Márton László játékvezető sípjelére egyperces néma főhajtással emlékeztek a panyolai játékosokra, akik már nem lehettek jelen. Méltóságteljes csend telepedett a tájékra, csak a nyárfák szelíd susogása hallatszott, és az ünnepi pillanatban nem lehetett nem gondolni arra, hogy a régi játékosokkal együtt talán a panyolai nagypályás labdarúgást is siratjuk éppen.
A panyolai öltözőépület falán régi csapatképekből, ismertető szövegekből, személyes visszaemlékezésekből összeállított kamarakiállítás mutatta be a helyi labdarúgás múltját. Az alábbiakban Széles Gyula helytörténész, tanár Panyola című füzetéből idézünk szemelvényeket.
„Panyolán az 1930-as években indult a még nem rendszeres sportélet, a tornabemutatók, ügyességi vetélkedők, versenyek szervezését és betanítását a levente egyesület vezetői vállalták magukra. Futballcsapat 1940-től szerveződött, a távolabbi településekre teherautóval szállították a játékosokat, szurkolókat. Emlékezetes meccset játszottak a panyolaiak az 1940-es évek elején Nyíradonyban. Az első félidőben már kétjegyű volt a kapott gólok száma, amikor a panyolaiak kapusát figyelmeztette egy kis srác, hogy szabad azt a labdát kézzel is elkapni. A felszerelésükről sokat elmond a fennmaradt emlék: »L. Lajos a keményszárú csizmája fejét, V. Lajos a ráncos szárú csizmáját rúgta szét.«”
“A panyolai pálya az 1950-es években létesült. Volt a Szurdékban, a Szamos-töltés mellett (a töltés jól szolgált nézőtérnek, lelátónak), volt a mai szeszfőzde mellett a legelőn, s most a »Semjénifőd Panyola felőli szélének első darabja«. Az 1980-as évek elején Varga Kálmán és Simon Balázs vette kézbe a csapatmunkát, amelynek eredményeként az addig csak járási, városkörzeti bajnokságokból feljutott az együttes a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei II. osztályba. Nagy sikere volt a csapatnak 1984-ben a Magyar Kupában, az akkori megyei I. osztályú fehérgyarmati csapatot ütötte ki 2–1-es győzelemmel.”
“A megyei II. osztályban egy szezont szerepelt a csapat, majd a járási első osztályban folytatta 1987-ig. A gyarmati idegenlégiósok elküldése után megnyerte a bajnokságot és osztályozót játszott Mándok csapatával. Panyolán 1–0-s hazai győzelem született, Mándokon 3–2-es vereség, az elvileg jogos továbbjutás mégsem sikerült. A későbbiekben Bíró Sándor és Lakatos Bertalan vette át a szervezést, de a fiatalokat lassan már nem sikerült együtt tartani, a csapat szétesett. Marad a remény, hogy még lesz sportélet Panyolán.”
A mérkőzés előtt Muhari Zoltánnal, Panyola polgármesterével váltottunk szót, hogy megismerjük a települést a vezető szemével is. A korábbi gyakorlat szerint három téma köré épült a beszélgetés.
„Nemtudom”. „Alapító tagként vettem részt 2003-ban a Panyolai pálinkafőzde kialakításában, ma már nem vagyok a tulajdonosi kör tagja, de a jó viszony megmaradt. Az országosan ismert főzde nemcsak büszkeséget jelent, de lehetőséget is teremt a helybelieknek, munkalehetőséget ad, felvásárolja az őstermelőktől a gyümölcsöt, az almát, a szilvát. Őshonos fajtának számít errefelé a nemtudom szilva, amelyből kitűnő lekvárt is főznek, például a mai napig házi körülmények között termelő Panyolium üzemében.”
„Tudom”. „Bár 2006-os megválasztásom idején már évek óta nem működött itt nagypályás csapat, tudom, hogy a futball milyen fontos része volt a falu életének. A kispályás labdarúgás továbbra is él, nyaranta megrendezzük a Panyola Kupát, néha harminc környékbeli csapat részvételével, tavalyelőtt utcák bajnokságát is tartottunk. A központban, a fesztiváltéren egy füves kispálya áll rendelkezésre, a faluszéli nagypályát pedig időről időre nyírjuk, karbantartjuk. Megőrizzük sportpályának, sohasem vetődött fel a terület egyéb célú hasznosítása. A Hátsó füves futballmentő túra alkalmat adott arra, hogy a pályát rendesen kipofozzuk, és örülök a faluban a mérkőzés miatt jó ideje tapasztalható várakozásnak, érdeklődésnek, nosztalgikus hangulatnak.”
„Nem tudom”. „A statisztika szerint 540 fő lakja Panyolát, valójában sokan dolgoznak vagy tanulnak városokban, az ország más vidékein, így nem tudom pontosan megmondani, hányan alszanak ténylegesen itt, talán négyszáz körül lehet a számuk. Van egy kis óvodánk tizenhat gyerekkel, az általános iskola azonban már régen bezárt, így a mintegy huszonöt–harminc tanuló jellemzően Nábrádra vagy Fehérgyarmatra jár. Sok eladó ház nincsen a faluban, helyi lakosok és betelepülők is vásárolnak, nemrég magam is meglepődtem, hogy mennyire felértékelődtek a piacon a panyolai ingatlanok.”
Tukacs László, a szatmári vidék 1961-ben született futballszervezője játszott Fehérgyarmaton, Tiszakóródon, Milotán, Tiszacsécsén, Hermánszegen, Túristvándiban, a túristvándi csapatnak több mint két évtizede edzője is. A környék labdarúgásáról és társadalmi változásairól gyűjtött tapasztalatainak összegzéseként 2021-ben megszületett a már említett könyv Ha a pályák mesélni tudnának… címmel. Az alábbiakban a Panyolának szentelt fejezetből idézünk.
„Amikor 1987-ben felkerültünk Milotával a körzeti első osztályba, itt, Panyolán kellett volna szereznünk egy pontot, hogy bennmaradjunk. Panyolának viszont nyernie kellett, hogy bajnok legyen. Megleptük őket, vezettünk 1–0-ra a második félidő közepéig, Paládi Pisti rúgott egy tizenegyesgólt, aztán kiegyenlítettek. Harcoltunk körmünk szakadtáig, a lelkünkön vittük a csapatot. A közönség meg kiabált, főleg az öregebb szurkolók: »Kis Tukacs, nem most kellene a bennmaradásért küzdeni, volt rá hány meccsetek!« Haragudtak, mert bajnokok akartak lenni. Végül az utolsó percben rúgták a győztes gólt, és 2–1-re kikaptunk. Ugyanakkor zajlott a Penyige–Tisztaberek meccs, és képzeld, elküldtek egy kocsit, hogy hírt hozzon a penyigei pályáról. Hol volt még a mobilos világ! A panyolaiaknak az kellett, hogy ne győzzön Berek, mert ha nyer, akkor az a bajnok. Viszont Penyige meg nem kaphatott ki, mert különben lecsúszik a harmadik helyről. Végül 1–1 lett a penyigei meccs, gondolhatod, amikor megérkezett a hír Panyolára, hogy táncoltak örömükben. Előttem van a kép, ahogy Piros Sanyi ugrál a pályán – már nem tud tanúskodni szegény, Isten nyugtassa. Mi meg lehajtott fejjel mentünk az öltözőbe, kiestünk a járási másodosztályba. Sokat kivett belőlünk a hatalmas csata, sportszerűen gratuláltak nekünk a panyolaiak, mi is nekik. Úgy elfáradtam, hogy a sört alig bírtam utána meginni. Nem tudom másként mondani, kurva nagy meccs volt.”
A feloszlott csapatokat egy-egy alkalomra felélesztő, a helyi kulturális értékeket is bemutató Hátsó füves futballmentő túra az ősz folyamán a szatmári és a zalai vidéken fut párhuzamosan. Zalában október 14-én Pusztaederics, Szatmárban október 23-án Kölcse lesz a következő házigazda. A zempléni térségben eközben a Hátsó füves-kupa nagypályás versenysorozat zajlik a megszűnt csapatok részvételével. A hírekről, fejleményekről, részletekről a Hátsó füves Facebook-oldalán lehet tájékozódni.
